2012. augusztus 30., csütörtök

dobpörgés és miegyma

És akkor egy kialvatlan pillanatban a monoton megszokásból valami furcsa kép kúszik a tudatomba. Idő kell, míg ráeszmélek, hol is van a zavar... Bigi 11 hónaposan és egy naposan majdhogynem motorra pattant. Győzedelmes mosollyal kivárta míg előkerítjük a  fényképezőgépet, bezsebelte a sok-sok dicséretet, majd méltósággal a pelenkásabbik felére tottyant.

2012. augusztus 27., hétfő

sírós-nevetős

Gyomrom pöppet megugrott, amikor ma reggelre evidenssé vált, hogy a többhetes mérgemben zsarolásom testet öltött: szeptember első hetétől családunk kettő darab főállású óvodással gazdagodik. 

A (csoda)szarvas mellett lesz egy Mézink is. (nemröhög: a traktor már foglalt volt, hurka-kolbász meg nincs, Shrecket szereti, de értelemszerűen az sincs).

2012. augusztus 25., szombat

9. nap - Egy nyaralós képed

Szerelmünk hajnalán és közös albérletünk delén, még hajlottunk afelé, hogy nagykanállal habzsoljuk az életet. Végkimerülésig dolgoztunk a hétköznapokban, 12-14-16 órákat, hogy aztán a  hétvégéken jól megérdemelt pihenésünket töltsük, vérbeli dinkik módjára. Akkor annak volt ott az ideje, és örülök, hogy megélhettem, hiszen így nem maradt bennem semmi hiányérzet vagy rossz érzés a gyerekek születése után.
Jó ez a játék, mert az elmúlt egy napban kedvemre szemezgethettem a csodaszép fotókból a világ különböző pontjairól, amiket úgy amúgy azóta sem néztünk meg.

Végül sikerült kiválasztanom egyet, ami számomra azért annyira kedves, mert az első közös nyarunk egyik hétvégéjén készült, 2005-ben és életem első balatoni vitorlás élménye kötődik hozzá. Imádtam.

2012. augusztus 24., péntek

napibók

- Anyuci, mi csinálsz? -kérdi, miközben éppen a fürdőszobai félperces csöndes magányomat igyekszem kiélvezni.
- Bekenem az arcom, hogy szép legyek. -válaszolom rezignáltan, mert most sem sikerült a belőtt időt teljesíteni.
- Mmmmm -méricskél gondterhelten-, szerintem szép vagy, csak az a baj, hogy túl sok pattanás van az arcodon...

8. nap - Egy kép rólad és a legjobb barátodról

Ismét nehéz helyzetben vagyok. Mégis inkább szerencsésnek mondhatom magam. Jó és szerethető emberek vesznek körül, burkolnak be a szeretetükkel, fonják körém szeretetükből-bölcsességükből-melegségükből a fent- és megtartó hálójukat.  Sok barátom van, és ha sikerül is néha belevesznem a szürke hétköznapi rutinba, egy-egy olyan alkalom, mint a hétvégi lakadáré vagy akár a szülinapi bulim, megerősít abban, hogy jajjdesokan vannak-vagytok. 

Azt hiszem, nincs legjobb barátom. Nyitott ember vagyok, mindenkit melegséggel és (birtoklóan?) mohó szeretettel fogadok. Már nem szoktam csalódni, mert sokkal másképp gondolkodom a barátságról, mint tettem ezt akár még pár évvel ezelőttig is. Meggyőződésem, hogy a csalódás az általában önmagunk érzékeinek becsapása, a másik fél olyan tulajdonságokkal való felruházása, amik talán nincsenek is jelen benne, csak mi vágyunk rá nagyon...

Mindig is azt vallottam a barátságok még kora gyermekkorban köttetnek, hiszen akkor még sokkal elfogadóbbak vagyunk, letisztultabbak és minden reakció-érzés természetes. Aztán felnövünk, tanuljuk a szerepeinket, alakul a jellemünk és magunk köré építünk egy mázt, amin vagy át- és beengedünk idegent vagy sem. Nehezebben köttetnek a felnőtt-barátságok, sokkal több a konvenció, az elvárás. 

Persze, az élet, a jó öreg tanítómester tenyerébe öblösen nevetve, rendszeresen rámcáfol. Gyerekbarátságomból egy darab igazi-mély maradt, aki több is talán már, mint egyszerű barát, olykor anyós, máskor meny, de volt már anya is. S bár életünk többezer kilométerre sodródott egymástól, a kapocs maradt- a fonat erős. Örök. (zárójelben azért a valóságosság kedvéért illik megemlítenem, hogy hála az Fb-nek, az újrafelfedezett gyerekkori barátaimmal, majdnem éppen onnan folytatjuk, mint 15-20 évvel ezelőtt...)
Az elmúlt évben pedig megtapasztalhattam a felnőttbarátságok ríli mélységét, tanultam elfogadást, toleranciát és még abban a mindentelsöprő érzésben is lehetett részem, hogy a különböző szférákból érkező barátaim is képesek szeretni egymást. (mondom én, hogy jó emberek vesznek körül!)

Hát akkor a teljesség mindennemű igénye nélkül következzen egy montázs azokkal a barátaimmal, akikkel van közös képem (keresés közben döbbentem rá, hogy egy valag régi kép eltűnt a gépről. mire jó is ez a játék. hm.)

2012. augusztus 23., csütörtök

7. nap - Egy kép, amin vicces fejet vágsz

Ezzel a nappal most igazán bajban voltam. Ha tudom, hogy fényképeznek, általában igyekszem bárgyún vigyorogni vagy konszolidáltan bambulni bele a kamerába. Azok a fotók, amiken vicces vagy idétlen fejet vágok és más fotózza, valahogy sosem kerülnek vissza hozzám.
Így a saját házi gyűjteményből szemezgetve kettő vállalhatatlanra bukkantam. Az első egy 2008-as (csaknem? de-de!) lagziban készült (és nem, nem készülök senki elfogyasztására, éppen táncolok és énekelek):


a második pedig közvetlenül azután, miután Hunor véletlenül orrbarúgott egy közös képhez való összebújáskor:

2012. augusztus 22., szerda

6. nap- Egy gyerekkori fotó rólad

Apu hobbifotós volt, ami a 80-as években nem pontosan ugyanazt jelentette, mint jelenti manapság. Ő még hagyományos fotóapparátussal kattintgatott, befűzős filmet használt és könyvek tucatjaiból tanulta tudományát, nomeg az elrontott képekből  szerezte tapasztalatát. Hol voltak akkor még az automata fényképezőgépek? Hát nála biztos nem, egy őskövület Smenát váltogatott egy szintén nagypapakorabeli Zenittel, hogy aztán a fürdőszobánkat besötétítve maga hívja elő alkotásait. Szerettem azokat az estéket, mindig vele tartottam, ez volt a mi kettőnk közös programja nagyon sok éven át...

Rengeteg gyerekkori kép készült rólam, sikeresebbek és kevésbé használhatók. Az egyik kedvencem valamiért mégis az alábbi:

2012. augusztus 21., kedd

amit a hétvégéről tudni érdemes

Amióta tudjuk, hogy nagyonszeretett barátaink egy eldugott és meghitt  pusztán készülnek frigyre lépni, ízlelgetjük a gyerekmentes lakodalom gondolatát. (5 éve egyetlen éjszakát sem töltöttünk még egyikőjüktől sem távol, leszámítva a szüléseimkor kórházban töltött kötelező napokat) Menet közben hol én éreztem abszolút természetes ideának, hol apjuk. Hogy aztán hol én bizonytalanodjam totálisan szentimentálissá, hol ő dünnyögje a kicsik-nagyok fülibe, hogy jajj-de-fogtok-hiányozni.
A nagy nap közeledtével még kaotikusabbá váltunk, főként úgy, hogy teljes stábunkon végigsöpört valami furcsa kórság, amely felső-légútinak sem volt igazán nevezhető, mindenesetre a megfázás és a vírusos getvadék összes tünetét képes volt produkálni. (a szokásos felnőttek kifektetésével egyetemben). Hunornál kis láztalan náthában, Micinél vidám és sűrű taknyolásban, Biginél jóféle fogzással-lázzal kombinált étvágytalanságban-kedvetlenségben manifesztálódott. (itt jegyezném meg: kibukkant a hatodik foga, a jobb fölső kettese) Még az indulás pillanatában is tűzforró volt, ámbátor a kettőfél nurcira öt percen belül vidámsággal és láztalansággal reagál. 

Aztán útnak indultunk és pár óra elteltével már egyre oldottabban viselkedtünk, főként, hogy telefonos kapcsolatban álltunk az itthon-maradottakkal, akik abszolút jófejek voltak, kifejezetten élveztek az állandó szülői felügyelet mentességét.

Évek óta nem tudtunk végigülni egyetlen szertartást sem, így most duplán kiélveztük minden percét, bár minden gyereknyekkenésre hamiskásan összemosolyogtunk, lám-lám, most nem nekünk kell elhagyni a termet! 

Az első probléma akkor adódott, amikor a templomi szertartás és a lakodalom között elfoglaltuk a szállásunkat egy röpke átöltözés erejéig. Hm. Ekkor derült ki ugyanis, hogy én balga teremtés, aki azt hittem, már nincs is annyi (mennyi b+?) tejem (ezt még hányszor fogom vajh eljátszani?!), hogy igencsak durrognak azok a tejcsárdák, és még csak este 6 óra. (persze szombat, és igen, hosszúhétvége előtti). Körtelefonok, születik kölcsönmegoldás, kicsit mindenki programját jóóól felrugdaljuk, aztán öröm és bódottá,  miközben döcögünk a földúton, a hátsóülésen megszabadítom magam a fölöslegtől. 
Vacsora után könnyes búcsúvétel a kölköktől, akik állítólag továbbra is hiperjófejek mindegyszálig, és csak Hunornak biggyedt le egyetlen egyszer az ajka, hogy neki hiányzik Anyuci... 
Aztán indul a buli, lecsusszan az első megkönnyebbülést hozó welcome hápé, melyet sokkancsónyi rozé fröccs követ, és tánc meg ereszd el a hajam pusztalagzi-módra. Nagy titkok, kis apró pillanatok, hatalmas nevetések, könnyes emlékezések, ölelkezések, régnemlátott barátok, beszélgetések, egy részleges bokaszalag szakadás (hangsúlyoznám nem enyém és apjuké sem), és máris gyógysörös hajnalhasadás, és igen, újra sikerült reggel 6-ig bulizni.

A másnap mindig meleg, pöppet kába és nevetős, kicsit kávézós az ifjúpárral, búcsúk-ölelkezések-fogadalmak, hoyg most aztán már tényleg sűrűbben. De sajna, ebben a rohanó világban nehéz ennél sűrűbbre... pedig hiányoznak, jajjistenem de mennyire...

Aztán hazaérkezünk és röpülnek felénk és örülnek nekünk és mesélnek, és kérik, hogy meséljünk, és mi is kérjük, hogy ők is, és kiderül mindenki időben a saját ágyában aludt reggelig, még gyengelánszem Bigger is, aki még eddig soha. És vasárnap éjjel rádupláz, és szintén végigalussza, immár láztalanul, picit orrfolyósan, hogy aztán hétfőtől bedurcázzon a világra (ez itten egy erős túlzás, ugyanis csak és kizárólag engem utál, mindenki mással bájolog) és 24 órán keresztül kezelhetetlen legyen, ne fogadja el se a cicit, se a lefejt tejet, se a babaételt, hogy ne aludjon (éjjel egykor még az apjával sétált a nappaliban, 3-kor már velem, és ötkor ismét velem rótta a köröket), csak rugdosson. üssön és csipkedjen, s végül, hogy mára teljes testit beboríccsaja a veres kiütés. Micinek meg aftái lettek a szájában, giganagyok és fájósak.

Ma már nem bírtam tovább és addig üldöztem, mígnem telefonos interjúban elmondta Dokker bácsi, hogy vírus van a palacsintába, több ilyen esete is volt, és igazán semmit nem tehetek, mint Micit betadinnal ecsetelni, Biggernek is valószínűleg ez lehet az étvágytalansága hátterében, így ha sikerül megtalálnom a kis lukacskákat, úgy azokat is ecsetelnem kellene bóraxos löttyel. 

De legalább ma délután végre beszlopált 3 deci kecsketejet és 4 óra óta alszik. Én ugyan fel nem ébresztem az alvó oroszlánt.

5. nap - Egy kép, ami boldoggá tesz

Az elmúlt évek többezer rólunk készült képe közül nehezen tudnék csak egyetlen olyat kiválasztani, amely maradéktalanul tükrözné az esztendők óta gyakorolt szerepem boldogságosságát.
Így a "vissza a kezdetekhez" és a "megőrizve az esküvőre járásos hagyományaink" elvét alkalmazva, kiválasztottam az alábbi fotót, amire sosem tudok mosolygás nélkül ránézni. Ekkor már tudtuk, hogy egy aprócska, 8 hetes-formányi kisember növekszik bennem... szemtelenül fiatalok és irigylésre-méltóan gondtalanok voltunk azon a 2007-es májusi éjszakán...

2012. augusztus 20., hétfő

4. nap - Fotózd le a kedvenc színű tárgyat a szobádban

Kicsit háftulrúnnen közelítem meg a pár napos csúsztatásomat (hatásvadász cucka a csúsztatásról is egyszercsak majd külön bejegyzést fog alkotni, akkora mérföldkő vala), mégpedig a kedvenc zugommal a házban. (nem, nem a konyha az, bár kétségtelen, hogy álomminikonyhám dobogós helyezett, ám a kényelmem még mindig kitúrhatatlanul vezet).
Számomra az abszolút favorit a házunkban (túl a teraszon és a nyugágyakon) a nappalink a maga tágas terével és meleg színeivel. Voltam annyira szerencsés helyzetben, hogy mind a színek, mind a bútorok kiválasztása és elrendezése az én ízlésvilágomat tükrözi, így tökéletesen jól érzem magam köztük, a cseresznyefa-bútorok és a lágy vajszínű (néhol a 3 kölök- 2 macska által már igencsak leamortizált) sziromszerű karfákkal ölelő ülőgarnitúránk védelmében. A kedvenc sarkom-zugom következik (esténként itt olvasgatok-kötögetek, apjuk szerint "cuckulgatok" kedvemre):

(a fotó minősége természetesen nem tükrözi az eredeti állapotot)

2012. augusztus 17., péntek

3. nap - Egy kép valakiről, akit szeretsz

Furcsa gondolatnak tűnhet, de amíg nem voltak gyermekeim, talán nem is igazán tudtam, mit is jelent valójában a feltétel nélküli szeretet. Hogy mennyire magával-ragadó flow érzés... hogy egy mosoly, egy simogatás, egy pillantás mekkora világokat képes megmozgatni bennem... s hogy ezekért a pillanatokért nincs olyan áldozat vagy ár, amit meg ne tennék-hoznék...

Így hát én őket. Mindegyiket egytől egyig. És külön-külön. És mindegyiket határtalanul és a legjobban. És mindegyiket totálisan másképp... 

2012. augusztus 16., csütörtök

2. nap - Egy 1 évvel ezelőtti kép rólad

Könnyű dolgom van. Ezelőtt egy évvel éppen a nyolcadik hónapomat tapostam Bigivel 2:1-ben. Itt az egyik azóta is kedvencem:


Nocsak mekkora görögdinnyét rejtegettem...

2012. augusztus 15., szerda

tojások




Hunor és Bigi hasonlítanak, Mici és Bigi is hasonlítanak, Hunor és Mickó most éppen annyira nem, ám Bigi mégiscsak kettejük tökéletes keveréke. No így.

2012. augusztus 14., kedd

egykismóka

Szőli lőtte valahonnan, előbb féltem csatlakozni, majd jól arra jutottam, extrovertált énképembe éppenséggel nagyonis belefér ez a mókaságosság.

Szóval, lehet csatlakozni, a 10 napos fotós kihíváshoz*.

Első nap: Faceboook profilképed:



*10 napos fotós kihívás:
1. Nap - Faceboook profilképed
2. Nap - Egy 1 évvel ezelőtti kép rólad
3. Nap - Egy kép valakiről, akit szeretsz
4. Nap - Fotózd le a kedvenc színű tárgyat a szobádban
5. Nap -Egy kép, ami boldoggá tesz
6 . Nap-Egy gyerekkori fotó rólad
7 . Nap-Egy képen, ami vicces fejet vágsz
8. Nap -Egy kép rólad és a legjobb barátodról
9. Nap - Egy nyaralós képed
10. nap -Egy mai kép rólad

2012. augusztus 13., hétfő

5 fogú kismalac

Bigi a krízis alatt hihetetlenül felgyorsult. Ha lennénk annyira jófejek, és végre összeállítanánk a házfelújítás alsó szintjén, talán a kupacok alatt leledző járókánkat, akkor szerintem már re-aktualizálhatnám a büszkén állós gyerekfotóinkat. Így Bigulnak maradnak az alacsonyan lévő alkalmatosságok, amelyekre 90 fokban dőlve-támaszkodva ácsingózhat kedvire és szemlélheti birodalmát. (majd egyszer lefotózom, olyasmi pillanat ez, amilyent falusi kocsmapultoknál vélhetünk felfedezni).

Továbbra is jókedélyű Buddha-boy, bár az utóbbi idők fognövesztési mizériái kiszívták erejét és nappalra totálisan elüldözték az álommanóit (részben éjjelre is), napi 2-szer hajlandó kőkemény 20 percesekre elaludni. Bár aludna ő, hiszen őt pontosan annyira zavarja nyűglődése, mint mindannyiunkat, és hamvas hópihe bőre a szeme alatt estére, Derrickes súlyos-bőröndösre vált. Több napos kőkemény nappalozás (azaz többrendbeli macicsapatok, popópírral karöltve és tényleg semmisejó-fílinggel) és éjszakázás eredményeként, mára kibújt teljes szélességében a felső baloldali kettese és a jobboldalija csücske. (s hogy mért kismalac? mert egész nap kúszik, 100-on verhetetlen és napi 3-szor lazán is kötelező átöltöztetnem, ruhája ekkorra már felismerhetetlenségig amortizálódik)

Hunorral új alapokra helyeztük kapcsolatunkat. Hihetetlen, de működik. És tessen vetni rám a köveket, de eljött az a pillanat, amikor beváltható szívecskéket osztogatok esténként napértékelő gyanánt. (persze párhuzamosan Micinek is kell, sőőőőt, valamelyik este Hunor egy papírszívecskét ítélt az apjának is, mert "nagyon szépen kigazolta a zellereket"). 5 összegyűjtött után kérhet egy apróságot a kisboltból (itt utólag kicsit izgultam, hogy mi lesz, ha e mellett dönt), 10 után szabadon választott szülővel egy szabadon választott programot. És Hunor a tízre gyúr. És velem szeretne Duna partra menni kavicsokat dobálni... vagy kirándulni az állatsimogatóhoz... "vagy bármit csinálni Anya"...
Napközben gyurmázunk, beszélgetünk, igyekszem figyelembe venni az ő igényeit és az alapján formálni a kicsikét. Nem mondom, hogy nehezebb, inkább csak másabb. Ismét új szintre léptünk. És még én naiv, azt hittem, ahogy nőnek úgy lesz könnyebb...nyehehe...

2012. augusztus 9., csütörtök

mindennapi játszmáink

Amikor valami lassacskán kisiklik a szokott mederéből, általában először észre sem vesszük. A napok peregnek, akárcsak az apró szemcsék a homokórában, hol jobban, hol rosszabbul teljesítünk, oldunk meg konfliktusokat, döcög a szekér, őröl a mókuskerék. Jobb esetben csak annyit élünk meg belőle, hogy fáradtak vagyunk, türelmetlenek, hogy nem megélünk, hanem sokkal inkább túl- és át. Diszkomfort érzetünk van. Rosszabb esetben meg csak annyit érzünk, hogy valami nincsen jól, és már erőnk sincs végiggondolni, hogy hol törhetett meg a varázs, hogy mikor vált minden teherré és frusztrációvá. Pörgetjük a napokat egy újabb, jobb reményében, s valami aberrált görcsbe-gyomorral rettegjük a holnapokat. 

Napok óta villognak agyamban az emlékkockák, rakosgatom apró mozaikjaimat, próbálom rekonstruálni a történéseket, felfedezni a nüansznyi különbségeket, az átbillenés pillanatát, az egyre erőteljesebben érkező jeleket.
Valamikor még az óvodába-járás környékén történhetett. Hunor egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy és mi mit csináltunk itthon Minkáékkal délelőtt? Semmit, válaszoltam, hiszen tényleg semmi különöset nem csináltunk, a napi rutinon kívül. És máig látom szemöldökráncolását magam előtt és komolykodóan gondolkodó arcocskáját. 

Aztán már szinte folymatosan érkeztek a jelek, Hunorral egyre kevésbé sikerült közös nevezőre jutnunk, megtalálnunk a régi hangot, együttműködnünk. Egyre kevesebbszer tudtam igazán örülni az együtt töltött perceknek, és egyre többször reagáltam ingerülten és agresszívan a nyávogására, a hisztijeire. Fogtam a kánikulára, a fáradtságra, a sokdologra, az unalomra, a társaságtalanságra, a kiskamaszkorra, a nemalvásra, a türelmetlenségemre. És egyre jobban féltem-tartottam a mindennapi konfliktusainktól, egyre kevesebb erőt éreztem ahhoz, hogy ura legyek a helyzetnek, Hunor kisiklott a kezeim közül, sem szépszóval, sem csúnyával nem tudtunk tovább működni... centiket vágva vártam az óvodakezdést...

A tetőfokra a szülinapi felező-bulimon jutottunk, úton a 70-es tábla felé. Hunor persze nem aludt és egész nap ezer fokon izzott, este még volt egy falubéli megjelenésünk is, oda persze jönni akart és itt jutott el igazán a csúcsra. Magánkívül üvöltötte, hogy unatkozik és semmi, de tényleg semmi sem volt jó. Csak néztem, néztem őt és a feltétel nélküli szeretet helyett valami egészen mást éreztem. Dühöt, haragot és igen, talán egy csöppnyi gyűlöletet is. Mert 5. éve vagyok a rabszolgája/juk a nap 24 órájában,  ugyan ezt még sosem dörgöltem az orra alá, de most nagyon kevés kellett hozzá, hogy miközben jól megrángatom ne tegyem ezt meg...

Szerencsém van. Szerencsém van, hogy csodálatos barátaim vannak, akik mernek velem őszinték lenni. És szerencsém van, mert meg van a képességem ahhoz, hogy el- és befogadjam a kritikát. Még akkor is, ha kiüti alólam a lábaimat. Még akkor is, ha jégmarokszorítással összefacsarja a szívem.
A szembesítés önmagunk hiányosságaival mindig fájdalmas dolog. Önnönmagam lecsupaszításához nem volt erőm, nem tudtam szembenézni a saját démonjaimmal, most képtelen voltam felismerni bármennyi jelből is a kétségbeesett segélykiáltást. Pedig minden itt játszódott a szemeim előtt, részese voltam az egésznek, benne voltam én is a játszmákban...

És a hangok... azok a(z) átkozott segítő  belső hangok, azóta is harcolnak bennem... Pszicho Liána ostoroz, hogy hiába a többtucat szakkönyv, a kismillió helyzetfelismerés másoknál, mégsem voltam képes a saját erdőmet meglátni a saját fáimtól. Gyakorlatias Amál, kész terveket sző, pillanatok alatt ezer mentséget talál Engemburkoló Szegény Énemnek, és ezzel egyidőben használható ötletekkel tettre készen áll a problémák orvoslására.

S hogy mi a probléma? Az, hogy Hunor kevés figyelmet kap. Az, hogy az ő igényei abszolút eltörpülnek a köz- , a kisebb testvérek fiatalkori kiszolgáltatottságukból fakadó- igényei mellett. S a figyelemért ő is minden eszközt bevet. Ha kell veszélyezteti az öccse testi épségét, ha kell artikulátlanul sikít, mint a kisebbek, ha másként nem megy állandó dacosságba menekül. Én pedig képtelen voltam globálisan átlátni a problémát, tömködtem az apró lukakat, kezeltem jól vagy inkább rosszul az adott szituációkat és irreálisan hatalmas elvárásokat támasztottam a mégnincs ötévesem elé. 

Pár napja taktikát váltottam. Dicsérek és megértek, nem kiabálok, hanem magyarázok, leülök mellé és kérdezek. Átölelem és többször elmondom mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok arra, hogy ő az én okos nagyfiam. Közös programokat szervezek és minden mást háttérbe szorítva próbálom visszaépíteni a régi kapcsolatunkat. A viselkedése totálisan megváltozott, ugyan most is vannak még bepörgései, de már most zongorázni lehet a különbséget. Tétován tapogatózom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen és jól teszem azt, amit most csinálok. Eddig vakon bízva az ösztöneimben neveltem őket, és most alapjaimban rengtem meg. Hiszen, most cserben hagytak vagy csak süket füleknek daloltak... igazából, mindegy is, a lényeg, hogy még idejében sikerült elcsípni a bajt... (szívből ajánlok egy könyvet, nekem most nagyon sokat segített. régen már elolvastam, akkor is tetszett, de akkor még annyira kicsi és védtelen volt Hunor, akkor még annyira ismertük egymást nyelvét, hogy sosem hittem volna, hogy bármikor is szükségem lesz könyvekre ahhoz, hogy mi ketten jól kommunikálhassunk...) 
Nyilván árnyaltabb a helyzet, valószínűleg közrejátszik a harmadik hónapja tartó oviszünet, a fáradtságom, az erőtlenségem. Mentségek, kifogások, magyarázatok, kérdések, válaszok. Játszmák. 


Blogos életem eddigi legnehezebb, legkuszább és leghosszabb ideig fogalmazott posztját olvashattátok. 

2012. augusztus 1., szerda

megint függök

A passzív nikotin- (alkohol-) és onlájn-játékok mellé egy óvatlan pillanatban bekúszott az egyik látens függőségem folyománya is: napok óta rukkolásos és happolásos lázban égek, csekély forgalmat bonyolító postánk nem kis örömére.

Vigyázat! a könyvek bezsákmányolására fogékony egyéneknél az oldal erős dependenciát okozhat! (és nem, ez nem egy burkolt reklámhirdetés, a saját addikciómat kürtölöm világgá...)
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator