2012. november 7., szerda

a csodákrúl

A csodák mégpedig mégsem velem történnek meg. Továbbra sem én vagyok az, akinek csak úgy küszöb alatt becsúszik egy negyedik gyermek. Kispocok földi élete 8. hetében meggondolta magát és visszatért oda, ahonnan picit idelátogatott és sajátos nyugalmunkat és kiszámíthatóságunkat felborítva egy feltételezett másvilágot libbentett  meg nekünk.

Hosszú és nehéz napok vannak mögöttünk. Nagy beszélgetések, apróbb pityergések, ágyban kucorgó sebnyalogatások. 
Nehezen jönnek a szavak, kellően kusza még bennem minden. Azt érzem, ahhoz, hogy meg tudjam gyászolni, és el tudjam engedni, bennem is sok mindennek le kell még ülepednie.  Sok dolognak a helyére kell kerülnie.
Tudom, hogy előbb vagy utóbb megérkeznek a válaszok is a miértekre, és minden kirakós darabka a helyére kerül.

Hiszem és érzem, hogy a világban minden okkal történik. Okkal tudtuk meg véletlenül ezt a babát és okkal vett búcsút is tőlünk. Egyetlen pillanatig sem hibáztatom magam semmiért, és felelőtlennek sem érzem magam azért, mert időnek előtte világgá kürtöltem a boldogságunkat. A személyiségemből fakadóan nekem sosem fért bele a titkon várandósság, hiszem, a tragédia éppúgy tragédia egy 8 hetes terhesség esetében is, mint a huszonikszedik héten. És vallom mindezt úgy, hogy nem ez volt az első pocakon belüli bababúcsúm.

Talán a még mindig érkező gratulációk a legfájdalmasabbak. S talán azért is születik ennyire hamar és számomra abszolút éretlenül ez a bejegyzés. Le kell lepleznem a valóságot, így fair, ennyivel tartozom. Neki. Önmagamnak. Nektek.

A nehéz napok tükre Hunor. Nagyon sokat tanulok ettől a kisembertől, s csak remélni tudom, azzal, hogy ennyire megél és átél velünk-velem mindent, nem sérül nagyon a lelke. 
Az egész szombat késő délután kezdődött. Utólag visszagondolva, hihetetlenül higgadtan konstatáltam, hogy nagy baj van. Próbáltam pihenni, feküdni, de belül már tudtam, hogy elkezdődött a folyamat. Késő este Hunor még úgy búcsúzott a hasamban a babától, hogy jóéjt kívánt neki... Éjjel jöttek az egyre erősödő görcsök, a hosszas fájások. (mindig éjszaka szültem...) Hajnal 4-re sikerült elaludnom.
Vasárnap reggel Hunor jószokásához híven bevetődött közénk az ágyba és riadt arccal jegyezte meg "Anya, eltűnt a kisbaba!". (tudom, édesfiam, én ne  tudnám?!) Látszólagosan megnyugtattam, elbagatellizálva a dolgokat. 
Az egész napunk valami furcsa monotonitással telt. Azon az álom és valóság határmezsgyéjén szédelgősen.

Hétfőn a nagyok oviban, családi tanácsunk és doktorbácsinkkal konzultálva úgy döntünk beruccanunk a fővárosba egy vizitre. Tudom, hogy nincs baj, hiszen, már nincsenek görcseim. Ismerem annyira a testem, hogy értem a jelzéseit. Érzem, hogy megkönnyebbültem, de szükségem van egy rábólintásra. 
Útban a kórház felé, hívnak az oviból, Hunor rosszul ébredt, talán mintha egy kis hőemelkedése is lenne, furcsán veszi a levegőt. Elmesélem a mi helyzetünket is, valamint azt, hogy a barátnőm megy a gyerekekért. 
Miközben a vizsgálatok folynak és hálistennek engem igazolnak, felváltva és zavaróan csörögnek a  telefonjaink. 
Végül két hét múlva kontrollal és egy recepttel zárjuk a találkozót. Útközben visszahívom az óvodát, kiderül Hunor krupposan befulladt. (véletlenül éppen engem-vizsgálás alatt...) Volt nagy riadalom, végül távorvosi tanácsra szülők-óvónők összefogva a szomszéd falu patikájából szereznek kúpot. Ekkor végre felszakadnak a könnyeim. Elkeseredettségemben és fájdalmamban sírok, fáj, hogy amikor szüksége lenne rám, nem lehetek a  fiam mellett...
Rekordidő alatt érünk haza, feltépem az ajtót. A felnőtt kiszerelésű kúp mit sem segített, Hunor alig kap levegőt. Ölelem-szorítom-csitítgatom, együtt sírunk, kimegyünk a teraszra ketten, ölemben az én nagyfiammal... érzem, lassacskán mindketten megnyugszunk. 

Azóta itthon van és semmi baja. Már aznap este sem volt. Annyit mondott később, hogy nagyon izgult értem. Ezt is csak az apjának. És később megkérdezte, hogy hova lett a kisbaba? Mondtam, hogy visszament a csillagok közé, ahonnan jött. Az jó, akkor a Dédi vigyáz rá! és azóta nem kérdez. És nem köhög. És nem fullad. Együtt vagyunk. És élvezzük egymás társaságát. (Mici mindennapos korrumpálás alatt áll, hogy oviba menjen és mi kicsit kettesben  -hármasban Bigivel- lehessünk Hunorral. Bár eléggé félkarú rabló azért Mici az oviban Huncos nélkül... de ez egy másik történet) 

Azt hiszem, a körülményekhez képest, jól vagyok. Egyedül a sajnálat az, amivel nem tudok mit kezdeni. A részvétteljes és elkapott pillantások, a darabos mozdulatok. Tudom, mindenki számára nehezen kezelhető szituáció ez. És tudom, aki kicsit is érző ember, azt megérinti ez a fájdalom és megbénítja ez a fajta történés. Én mégis azt kérem most Tőletek, hogy tartsátok tiszteletben, hogy ez a mi gyászunk és jelen pillanatban azt érzem, úgy tudtok a legtöbbet segíteni, ha némán ránk gondoltok. Hiszem és tudom, hogy a pozitív töltetű gondolatok eljutnak hozzánk és segítenek átvészelni a mindennapokat és megerősítenek. Tudom, hogy meg fogjátok érteni a kérésemet.

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy velünk vagytok jóban-rosszban!
 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator