Lecsatlakozni vóna jó...

Pár napja olvastam ezt. Kinga ismét elgondolkodtatott és megvilágított és szíven ütött. És fejbekólintva ücsörgök azóta is, keresem a megoldásokat, miként és min változtathatnék. Mert végre megvan a zár, már csak a megfelelő kulcsot kell megtalálnom hozzá.

Amíg az ember teszi a dolgát, az önmaga által felállított mérce szerint, és ettől jól érzi magát, nincs baj. Amikor mosolyogva és sokszor értetlenül néz azokra a kérdésekre, melyek aziránt érdeklődnek, miként bírom-bírjuk, addig sincs baj. Amikor viszont már nem érti, hogy hol lehet a hiba a rendszerben, mert a napok csak telnek, pontosan ugyanúgy és mégis másképp és minden reggel egyre többnek-nehezebbnek érzi azoknak a feladatoknak a megtevését, amit eddig könnyedén teljesített? amikor reggelente alig bír kikászálódni az ágyból és energiatartalékai legalját kapirgálja össze egy-egy nap abszolválására? na, akkor már baj van. 

Mert (mi is) megint túlvállaltuk magunkat, ami tőlünk (szintén) megszokott. Mert embert- és kapcsolatot-próbáló időszakunkat éljük. És tudom, mert ismerem magunkat, hogy erős a mi kettőnk közti kapocs, a szeretethálónk megtart, ám mégis fájdalmas a mindennapi türelmetlenségünk, amikor azért szólunk a másikhoz, hogy szúrjanak a szavaink, hogy üssünk, hogy fájdalmat és lelkiismeret furdalást okozzunk. Amikor már nem a segítő szándékot látjuk, amikor már mindenben a hibát keressük. És ilyenkor nagyon nehéz arra figyelni, hogy már nem csak ketten ülünk a hajóban, hanem lassacskán öten, hogy a kicsi szivacsok vizslatva figyelik a reakcióinkat és finom műszereikkel beisszák a pórusaikba. És rájuk-értük-miattuk is megoldást kellene találnunk. 

Segítség nélkül nehéz. Hogy csak ketten vagyunk, egymásért-önmagunkért, azt már megszoktuk, kis túlzással: mi vállaltuk és vállalni is fogjuk, amíg erőnk engedi. 

Jó lenne kicsit kikapcsolni, és elmenni messzire...