Lávizindier

Kortörténet:
- két éve még alsó madárfogással fektette kanapéra a szépleányt

- egy éve még rendszeresen elgázolta kismotorjával

- idén pedig a kép már magáért beszél:

A lelkem pedig, úgy érzem, jobban van. Volt -tegnap- egy mélységes holtpont, amikor bőgve áttanulmányoztam pár bébiblúzos internetes oldalt és megerősített abban, hogy engem is utolért a rettegett mumus. S hogy miért bőgtem? jó kérdés. Azt hiszem, borzasztóan egyedül éreztem magam és nagyon sajnáltam is ezáltal önmagam. Meg a helyzetemet. És nehezményeztem (tudat alatt), hogy nekem harmadikra sem jutott nyugodt gyerek. Ugyanis ő a legsüvöltőbb, legkézbenlevősebb, a legrövidebb időintervallumban a legtöbbet cickózó. Éjjel-nappal. Én pedig lézengek a nagy büdös semmiben és még arra is képtelen vagyok, hogy a napi rutinban (értsd mosó-illetve mosogatógép elindításban, semmi extra), meghozzak egy másidőkben átlag alatti döntést.

Aztán szipogva ágynak estem és aludtam egy közel háromórásat fényes nappal a két legkisebbel, és valahogy a helyükre kerültek a dolgok. Olyannyira, hogy még oviba is elmerészkedtem Huncosért. (igaz, csak motoros Kismicivel és úgy, hogy nem nagyon volt más választásom)

Ma meg kiválogattam a kölkök játékait és EGY EGÉSZ SITTES-ZSÁKNYI letört alkatrészt és beazonosítatlan kacatot tömködtem bele a családi kukánkba. Így most mindennek van helye. És ha Hunor hazajön, majd szépen megkérem, hogy mától csak nézegesse a játék-dobozait-polcait. Alternatív megoldásként rendet rakhatnánk/nék sűrűbben is.