2012. április 29., vasárnap

Hisztikirálykisasszony

Nem tudom, miért is hittem azt, hogy Mici életéből kimarad. Talán, mert annyira más, annyival akaratosabb, dacosabb, erősebb, energikusabb. Születése pillanatától véghezviszi az akaratát, mindenkihez megvan a megfelelő megoldókulcsa, ha kell bújós kismacska, ha kell merész jéghercegnő. Teszi a dolgát, és belőlem a nagyfokú tisztelet és csodálat mellett, egyre többször vált ki félelmet is. Féltem őt, mert egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ez a fajta akarat és dac miként fog tudni belesimulni korunk társadalmi konvenciói közé.

Talán én döbbentem meg a legjobban, amikor tegnap, egy ártatlan szituáció (nem ő nyithatta ki azt az ajtót, amit amúgy sem ér fel), földrefekvős-üvöltő, majd ebből öklendezésbe átcsapó-pillanatok alatt tésztaképűvé dagadt-torzult arcú kislányt eredményezett. És most először álltam tehetetlenül lemerevedve, mert egész egyszerűen semmi nem mozdította ki ebből az állapotából. Próbáltam elterelni a figyelmét, de sem szép szavak (meg sem hallotta a nagy üvöltésbe), sem emelkedettebbek és keményebbek, de még egy kis vízspricc (bár nem szokásom, és továbbra sem fogom alkalmazni, mert semmit sem mozdított előre jelen esetben), sem használt, egyre durvábban lovalta bele magát önmaga kusza akaratháborújába. Majd egy pillanattal később összeomlott, a nyakamba zuhant, hosszú perceken át reszketett és hüppögött hideg verejtékben úszva  kapaszkodott belém, majd óvatosan elkezdte simogatni a  karom, bennem meg összekeveredett múlt és jelen, és most először éreztem azt, hogy ennek a kislánynak még nagyon kemény harcai lesznek, hiszen pont olyan, mint én. És újra átélhettem az akkor igazságtalannak hitt döntések fájdalmát, a megnemértettség kínját és szinte éreztem a bőrömön Anyu kezeit, ahogy ugyanígy simogat és nyugtatgat egy kívül-belül megtört kislányt. 

Egy idő után már csak ölelkeztünk, ő belémfúrta magát én pedig csittegve simogattam, aztán a  fülébe súgtam, hogy nehéz ez az időszak mindkettőnk számára, ő még nem tudja úgy és annyira mondani, kifejezni és tenni, én meg nem mindig értem, s ha értem is, nem mindig hagy(hat)om. De ettől még nagyon szeretjük. Végtelenül. Mici meg csak nézett a bucira dagadt arcocskájával és hüppögve bólogatott-simítgatott aprócska, könnytől maszatos kezeivel.

Azóta még három hasonló típusú nagyroham volt. Úgy érzem, egyre nyugodtabban viselem. Isten hozott Dackorszak, én így szeretlek!

5 megjegyzés:

gneke írta...

Megkönnyeztem, kis drága:-(

sellőlány írta...

Hiszem azt, hogy amit mi nem tudunk veghezvinni, vagy megoldani az eletben, azt megkapja valamelyik gyermekunk ugyanugy feladatnak. Ha Mici a kivalasztott, o veghez is fogja vinni, ebben biztos vagyok. Amikor a videon enekelget es Te biztatod, ott vagy tukorkent a pillantasaban, ahogy egyutt eli veled a pillanatot. Es ebbe lepett bele Hunc, ami most mar igy erthetobb, miert vett annyira zokon Mici.

Timi írta...

Én nem próbálom kimozdítani Regőt az ilyenből. Vagy felveszem, és hisztizzen a nyakamban, vagy hagyom... Dühöngje ki magát, csillapítsa a mérgét, nem tart örökké, perceken belül jön és ölel ő is. A figyelemelterelés ilyenkor nem működik.

Ne féltsd, pont ez az erős akarat lesz, ami segíti majd őt az életben, és nem kell belesimulni a konvenciók közé. Az se könnyű, de akinek ilyen akarata van... :)

Bea írta...

Milán is képes egyik pillanatról a másikra, villámcsapásszerűen düh-és hisztirohamot kapni. Nála sem lehet figyelmetelterelni. Máténál sem lehetett anno, ő is inkább belefulladt a hisztibe.(nem tudom, van olyan, akinek ez bejön????) nálunk is a kivárásos módszer jön be. Csak adna az ég egy jó nagy adag extra türelmet ahhoz, hogy mosolyogva ki tudjam várni a végét, és minden visszabillen a normális kerékvágásba.
nem könnyű korszak ez, tény és való. Bennem sokszor csak az tartja a lelket, hogy egyszer már túléltük ezt Mátéval. Majdcsak lesz valahogy most is.

cucka írta...

Nekem azért volt új ez az intenzív hiszti, mert Hunor esetében -ha időben sikerült elcsípni a kezdődő hisztijét-, a figyelemelterelés (pl boltban játékot akart én meg annyira nem, akkor tudtunk kompromisszumot kötni, akár egy plusz játszótérkörrel, akár otthon egy kedvenc rajzfilm soron kívüli megnézésével.) Nyilván nem mindig sikerült, de ennyire égből szakadóan és áthatóan Hunor nem dackorszakolt. (vagy csak már megszépítette az idő: :D)
A lényeg, nem voltam erre felkészülve, valamiért azt hittem, Mickónál kimarad ez, (ennyire naiv vagyok :D) és tulajdonképpen még örülhetek is, hiszen az elsőket szűk családi körben, az udvaron ejtette meg. ;)
Átszenvedjük lassan ezen is magunkat, mint ahogy eddig sem tettem, ezután sem fogom cserben hagyni, megfutamodni (bár szívem szerint azt tettem volna, hátraarccal sikolta elmenekülni, hogy ne is halljam ezt a fülrepesztő szimfóniát). Tudnia kell, ránk számíthat, bármikor bármilyen körülmények között. Még a "nehéz napokon" is. :)

Fú Bea, emlékszem, Máté (befulladós) hisztijeire. :/ Na, a mostani Micis közel azonos szinten volt. Csak ő nem fulladt, hanem öklendezett.

Sellőlány, nagyon elgondolkodtattak a szavaid... köszönöm!

Timi, én meg sem próbáltam felvenni őt, próbáltam megérinteni, csapott mindenfelé, azóta (egy másik rohamnál) csapkodott-rúgott-karmolt-harapott (volna). Az ő esetében csak csendes szemlélőként asszisztálhatok.

Gneke, már jobb (legalábbis nekem).

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator