Délutáni idill, a kisebbek alszanak, Hunor már fölébredt, segít teregetni a teraszon. Gondosan egyengeti a zoknikat-alsóneműeket az alsó rácsra, pár szerint, hogy könnyebb dolgod legyen, anya, én a többi ruhát felülre. Madárcsicsergés, nyugalom. Aztán elfogynak az alsó régióba szánt apró holmik, kis kényszeresemet igyekszem előre felkészíteni rá:
- Sajnos, úgy tűnik kicsim, elfogytak a zoknik.
- Semmi baj, anya, -hangjában nüansznyi szánalom, meg némi szerepcseréből fakadó felnőttség- attól én még szeretlek!
3 megjegyzés:
Mennyire lehet őket szeretni, ezt csak mi tudjuk Anyák akik életet adtak az ilyen imádni való kisembereknek.IMÁDNI VALÓAK!
:D :D.
Mindenki feltétel nélküli szeretetről álmodozik, gratulálok! :)
S még hogy a gyerekek hálátlanok! A legnagyobb vétkeink felett is nagylelkűen szemet hunynak. Legalábbis egy darabig...:)
Megjegyzés küldése