2012. június 14., csütörtök

esőnap

Igen, kicsit kivagyok. Igen, ma három nekiindulásból kétszer csatakosra áztunk. Nem, nem reagálom túl. Igen, még emlékszem arra, amikor kéz a kézben a Duna parton csókolóztunk az esőben. Ühüm, azóta -lélekben- alsó hangon negyedévszázadnyit öregedtem, és fizikailag sem sokkal kevesebbet. 

Persze, tudom én, kell a földnek meg a terménynek. 
Apropó, termény. Az elmúlt két napban bő kosár meggyet dobozoltunk el puritán eleganciával télire. Jó buli ez a házi elvackolás, meg tényleg van egyfajta fílingje a magunk erejéből előteremtett ételnek-italnak, de hogy mennyi meló és energia van benne! Nem beszélve az anyagi vonzatról, ez meg a rosszéletű négylábújaink kapcsán jutott eszembe: az istállójuk, a vadhálóval lekerített akácoszlopos vellanypásztoros kislakuk, egy teljes belső, kiegészítőkkel gazdagon tarkított lakásgenerál összegét benyelték már. (egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is akárcsak behoznák az árukat, a profitszerzésről meg álmaimban sem reménykedem már. )

A bezártság egyenes ágú következményeként a két lókötő nagyobbik, versenyt (s)üvölt, artikulátlanul ordít, visszadumál, én persze rekedtre ordítom magam, ha szeretném akárcsak a saját hangomat is hallani vagy hallatni. Ma kicsit neki is keseredtem, amikor betoppant egy váratlanvendég néni, akivel egy mondatot nem tudtam váltani és aki részvéttel teli pillantásokat vetett rám (hogy valóban így volt-e vagy csak a képzeletem játszott velem, a történet szempontjából nem is fontos igazán), szóval ordítottak-toporzékoltak-ugráltak, s én esetlenül próbáltam átbeszélni rajtuk, bár szívem szerint zsigerből leüvöltöttem volna a hajukat és még a közelharc gondolata is megfordult a  fejemben. Ehelyett beküldtem őket a szobájukba, és mélyzavaromban csacsogtam. Aztán, amikor elment a néni, mosogatásba és bőgésbe fojtottam a bánatom, de a reménytelenség érzése még akkor sem tudott maradéktalanul távozni belőlem, amikor ezek itt ketten a szokatlan megborulásom látványától, felváltva somfordáltak mellém, és kérdezgették, hogy "anya, jól vagy?" , "anya, minden rendben van veled?" És rájukzúdítottam, hogy nem, egyáltalán nem vagyok jól, hitem és lelkem összes rezdülésével és minden energiámmal az elmúlt 5 évben azon vagyok, hogy egészséges lelkületű és boldog embereket neveljek belőlük, de ha ilyen borzalmasan bután viselkednek, akkor én abból azt szűröm le, hogy valamit menthetetlenül elcsesztem. Sőt a vadidegen váratlanok is ezt fogják.


S aztán még volt frissen felmosott padlón nagyesés (kismici), meg kádban orraesés (Hunor), s amikor már önmagam kiiktatásán vagy valamifajta elkábításán gondolkodtam, akkor ezek ketten elkezdtek kutyásat játszani, mindenkinek jutott egy kanapé, amit kapargatott és annyira-de-annyira nevettek, hogy egyszer csak már rám is átragadt és potyogó könnyekkel ugyan, de velük nevettem és az a fene nagy lufi, ami csak egyre nőtt és feszített ott belülről, egyszer csak szétdurrant, s nem maradt más utána csak kisimult nyugalom.

9 megjegyzés:

Bea írta...

Pont minthacsak az enyémekről írtál volna... az artikulálatlan üvöltés, és a rekedtre ordítás nálunk is megvan. Ilyenkor én lélekben teljesen feladom, és legszívesebben a Dunának mennék. De aztán a mélypontok legmélyén nálunk is mindig van valami kutyázáshoz hasonló sztori, ami átbillent. Ha más nem, akkor az, hogy nézem őket, ahogy békésen szuszmákolnak.

motymoty írta...

Édes kiskutyáitok vannak.

Beso írta...

Az a huncut Mickás nézés! Egyébként meg egymásután váltják itt egymást a frontok, amitől a gyerekek (enyémek is), na meg mi felnőttek is kicsit "dilisek", feszültebbek vagyunk. De jó, hogy a végén a gyerekek ki tudták pukkasztani azt a lufit:-)

Dominika írta...

Nagyon nagyon tetszett ez a poszt! Így ismeretlenül is. Lehet, hogy a nyári szünetben vissza-vissza olvasom majd, és akkor biztosan megnyugszom, hogy nem, nem vagyok egyedül... :-)

picidia írta...

én ezt most köszönöm! :)

cucka írta...

Dominika, köszönöm és örülök, hogy itt vagy. :) (és nem, nem vagy egyedül :D)
PD, ♥
Bea, csak a szokásos párhuzamok egyike. ;)
Motyi, és ha belegondolok, hogy jövő ilyenkorra már 3 lesz?!
Beso, én is az időjárásra fogom. Részben.

Bogi írta...

miért van az, hogy az ilyen helyzeteket is humorosan és szeretni-valóan tudod leírni?! :) Szuper vagy, köszönöm.

szittyazoli írta...

ha nem szerettem volna, ezt blogot eddig is, mostantól biztos azt tenném. szép tiszta, őszinte poszt, pont annyira érzelemmel amennyivel szeretem az ilyesmit..

lehet nem a legjobb ötlet ebben a kutya melegben hogy 37 karú szőrös szörny ölelgettessek meg valakit...de nem lehetek könyörületes, erre a bejegyzésre jár a dij: "a sánta 37 karú pók ölelése"
>>>>>>>>>,8<<<<<<<<<
használd egészséggel!
használati útmutató, és műleirás itt:
http://micka.freeblog.hu/archives/2012/05/30/meg_egy_boldog_proust_de_most_mar_befejezem_igerem/

cucka írta...

jajj, Bogi, mert másképp nem lehet (jó téged itt látni ♥ )

drága-drága szittyazoli, köszönöm a sánta 37 karú pók ölelése díjat, bármily hihetetlen (upsz, egy kis blogmarketing , muhaha), de a lehető legjobbkor jött! :)

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator