szárnypróbálgató kiscinkénk

Ma délután ötkor jelenésem volt az óvodában, elsőszülőire. Itt van az ősz, vége a nyárnak, és még az idő is félelmetes módon rohan... nomeg az egyéb közhelyek... de tényleg elképesztő ez a felpörgetett világ... Ha tehetném, egyetlen perccel sem sürgetném, sőt megállítanám. Most. Így. Még jobban megélni, magambaszívni az édes szófordulatokat, a puha karok ölelését, az apró szájak cuppanósait. 

Ehelyett, holnap reggel útnak eresztem a kettő darab idősebb lelkembőlszakajtottat és miután elrendeztem itthon az állatseregletet, bekormányozok Bigivel nagyoknézőbe, aztán az elsőnapok fárasztó tapasztalatából kiindulva (nem enyém, óvónéniké), kismicivel hazajövünk. Az előzetes tervek szerint: szerdán már ott ebédel, és ha a lelkesedésének intenzitása nem csökken, hétfőtől ottalvós is lehet akár, de mindenről Mici dönt.

Volt egy pillanat, amikor az óvónéni arra buzdított minket, kisszéken görnyedő anyukákat, -akik éppen a lelki köldökzsinór másodlagos elnyiszatolására készülnek-, hogy legyünk következetesek, ha egyszer eldöntöttük, hogy megkezdjük az ovit, mert az észérvek efelé a döntés felé mozgatnak minket, akkor tartsunk is ki e mellett. Ám, ha megtehetjük, hogy kicsit még magunk mellett tartsuk csibéinket, hajrá, mert sosem lesznek már ennyire felhőtlen, önfeledt és kisajátított napjaink, mint amiket most élünk meg... és akkor és ott, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból, hogy ne nyújtsam fel a kezem és jelezzem, hogy oké, akkor Mici még maradna  kicsit otthon. Torkomban dobogó szívvel nyomtam el mélyre önzülésemet, és erővel félretettem a saját fenenagy lelkemet, csak a Mickó szempontjait tartottam a szemeim előtt. Mert számára igenis fontos a gyerektársaság, ő már hónapok óta érett az efajta  szocializációra... 

Annyi minden kavarog most bennem... hiszen még most is annyira kicsi és törékeny. És hiába hittem azt, hogy edzett vagyok én már, az anyai szív ilyenkor mindig kicsit összeszorul, hiszen lezárulófélben egy korszak és persze, hogy jön egy új, ami sok-sok jót tartogat, és megcsináltuk már egyszer, de mégis agyam emléktároló-sufnijában egyre többször pörög le az a kép, amin az apró kezeit simogatom, ahogy az a pici kéz megszorítja az enyémet, és amelyet nekem mostantól fogva nap-mint-nap egy kis időre el kell engednem...
Szerencsés helyzetben vagyunk, a gyerekeim mindketten jó óvodába járhatnak, jó pedagógusok szakértelme öleli őket körül, szerető hálóban bontakozhatnak ki... s lassacskán magam is megnyugszom... 

Csak ne képződne az a fránya gombóc újra és újra a torkomba...

10. nap - Egy mai kép rólad

Nem véletlenül húzódott el részemről ennyire ez a játék: egyfelől nem nagyon fotózom saját magam, (pedig tudom, manapság übertrendi dolog), másfelől mifelénk megállt az idő... megrekedt egy pillanat, valamikor kedd reggeltől tegnap késő estig...

Aztán tegnapi záróprogramként boboztunk meg dunapartoztunk és a Nagyink megörökített egy mindennapi életszerűt.

Hát énma.  Azaz tegnap.

dobpörgés és miegyma

És akkor egy kialvatlan pillanatban a monoton megszokásból valami furcsa kép kúszik a tudatomba. Idő kell, míg ráeszmélek, hol is van a zavar... Bigi 11 hónaposan és egy naposan majdhogynem motorra pattant. Győzedelmes mosollyal kivárta míg előkerítjük a  fényképezőgépet, bezsebelte a sok-sok dicséretet, majd méltósággal a pelenkásabbik felére tottyant.

sírós-nevetős

Gyomrom pöppet megugrott, amikor ma reggelre evidenssé vált, hogy a többhetes mérgemben zsarolásom testet öltött: szeptember első hetétől családunk kettő darab főállású óvodással gazdagodik. 

A (csoda)szarvas mellett lesz egy Mézink is. (nemröhög: a traktor már foglalt volt, hurka-kolbász meg nincs, Shrecket szereti, de értelemszerűen az sincs).

9. nap - Egy nyaralós képed

Szerelmünk hajnalán és közös albérletünk delén, még hajlottunk afelé, hogy nagykanállal habzsoljuk az életet. Végkimerülésig dolgoztunk a hétköznapokban, 12-14-16 órákat, hogy aztán a  hétvégéken jól megérdemelt pihenésünket töltsük, vérbeli dinkik módjára. Akkor annak volt ott az ideje, és örülök, hogy megélhettem, hiszen így nem maradt bennem semmi hiányérzet vagy rossz érzés a gyerekek születése után.
Jó ez a játék, mert az elmúlt egy napban kedvemre szemezgethettem a csodaszép fotókból a világ különböző pontjairól, amiket úgy amúgy azóta sem néztünk meg.

Végül sikerült kiválasztanom egyet, ami számomra azért annyira kedves, mert az első közös nyarunk egyik hétvégéjén készült, 2005-ben és életem első balatoni vitorlás élménye kötődik hozzá. Imádtam.

napibók

- Anyuci, mi csinálsz? -kérdi, miközben éppen a fürdőszobai félperces csöndes magányomat igyekszem kiélvezni.

- Bekenem az arcom, hogy szép legyek. -válaszolom rezignáltan, mert most sem sikerült a belőtt időt teljesíteni.

- Mmmmm -méricskél gondterhelten-, szerintem szép vagy, csak az a baj, hogy túl sok pattanás van az arcodon...

8. nap - Egy kép rólad és a legjobb barátodról

Ismét nehéz helyzetben vagyok. Mégis inkább szerencsésnek mondhatom magam. Jó és szerethető emberek vesznek körül, burkolnak be a szeretetükkel, fonják körém szeretetükből-bölcsességükből-melegségükből a fent- és megtartó hálójukat.  Sok barátom van, és ha sikerül is néha belevesznem a szürke hétköznapi rutinba, egy-egy olyan alkalom, mint a hétvégi lakadáré vagy akár a szülinapi bulim, megerősít abban, hogy jajjdesokan vannak-vagytok. 

Azt hiszem, nincs legjobb barátom. Nyitott ember vagyok, mindenkit melegséggel és (birtoklóan?) mohó szeretettel fogadok. Már nem szoktam csalódni, mert sokkal másképp gondolkodom a barátságról, mint tettem ezt akár még pár évvel ezelőttig is. Meggyőződésem, hogy a csalódás az általában önmagunk érzékeinek becsapása, a másik fél olyan tulajdonságokkal való felruházása, amik talán nincsenek is jelen benne, csak mi vágyunk rá nagyon...

Mindig is azt vallottam a barátságok még kora gyermekkorban köttetnek, hiszen akkor még sokkal elfogadóbbak vagyunk, letisztultabbak és minden reakció-érzés természetes. Aztán felnövünk, tanuljuk a szerepeinket, alakul a jellemünk és magunk köré építünk egy mázt, amin vagy át- és beengedünk idegent vagy sem. Nehezebben köttetnek a felnőtt-barátságok, sokkal több a konvenció, az elvárás. 

Persze, az élet, a jó öreg tanítómester tenyerébe öblösen nevetve, rendszeresen rámcáfol. Gyerekbarátságomból egy darab igazi-mély maradt, aki több is talán már, mint egyszerű barát, olykor anyós, máskor meny, de volt már anya is. S bár életünk többezer kilométerre sodródott egymástól, a kapocs maradt- a fonat erős. Örök. (zárójelben azért a valóságosság kedvéért illik megemlítenem, hogy hála az Fb-nek, az újrafelfedezett gyerekkori barátaimmal, majdnem éppen onnan folytatjuk, mint 15-20 évvel ezelőtt...)

Az elmúlt évben pedig megtapasztalhattam a felnőttbarátságok ríli mélységét, tanultam elfogadást, toleranciát és még abban a mindentelsöprő érzésben is lehetett részem, hogy a különböző szférákból érkező barátaim is képesek szeretni egymást. (mondom én, hogy jó emberek vesznek körül!)

Hát akkor a teljesség mindennemű igénye nélkül következzen egy montázs azokkal a barátaimmal, akikkel van közös képem (keresés közben döbbentem rá, hogy egy valag régi kép eltűnt a gépről. mire jó is ez a játék. hm.)

7. nap - Egy kép, amin vicces fejet vágsz

Ezzel a nappal most igazán bajban voltam. Ha tudom, hogy fényképeznek, általában igyekszem bárgyún vigyorogni vagy konszolidáltan bambulni bele a kamerába. Azok a fotók, amiken vicces vagy idétlen fejet vágok és más fotózza, valahogy sosem kerülnek vissza hozzám.

Így a saját házi gyűjteményből szemezgetve kettő vállalhatatlanra bukkantam. Az első egy 2008-as (csaknem? de-de!) lagziban készült (és nem, nem készülök senki elfogyasztására, éppen táncolok és énekelek):

a második pedig közvetlenül azután, miután Hunor véletlenül orrbarúgott egy közös képhez való összebújáskor:

6. nap- Egy gyerekkori fotó rólad

Apu hobbifotós volt, ami a 80-as években nem pontosan ugyanazt jelentette, mint jelenti manapság. Ő még hagyományos fotóapparátussal kattintgatott, befűzős filmet használt és könyvek tucatjaiból tanulta tudományát, nomeg az elrontott képekből  szerezte tapasztalatát. Hol voltak akkor még az automata fényképezőgépek? Hát nála biztos nem, egy őskövület Smenát váltogatott egy szintén nagypapakorabeli Zenittel, hogy aztán a fürdőszobánkat besötétítve maga hívja elő alkotásait. Szerettem azokat az estéket, mindig vele tartottam, ez volt a mi kettőnk közös programja nagyon sok éven át...

Rengeteg gyerekkori kép készült rólam, sikeresebbek és kevésbé használhatók. Az egyik kedvencem valamiért mégis az alábbi:

amit a hétvégéről tudni érdemes

Amióta tudjuk, hogy nagyonszeretett barátaink egy eldugott és meghitt  pusztán készülnek frigyre lépni, ízlelgetjük a gyerekmentes lakodalom gondolatát. (5 éve egyetlen éjszakát sem töltöttünk még egyikőjüktől sem távol, leszámítva a szüléseimkor kórházban töltött kötelező napokat) Menet közben hol én éreztem abszolút természetes ideának, hol apjuk. Hogy aztán hol én bizonytalanodjam totálisan szentimentálissá, hol ő dünnyögje a kicsik-nagyok fülibe, hogy jajj-de-fogtok-hiányozni.

A nagy nap közeledtével még kaotikusabbá váltunk, főként úgy, hogy teljes stábunkon végigsöpört valami furcsa kórság, amely felső-légútinak sem volt igazán nevezhető, mindenesetre a megfázás és a vírusos getvadék összes tünetét képes volt produkálni. (a szokásos felnőttek kifektetésével egyetemben). Hunornál kis láztalan náthában, Micinél vidám és sűrű taknyolásban, Biginél jóféle fogzással-lázzal kombinált étvágytalanságban-kedvetlenségben manifesztálódott. (itt jegyezném meg: kibukkant a hatodik foga, a jobb fölső kettese) Még az indulás pillanatában is tűzforró volt, ámbátor a kettőfél nurcira öt percen belül vidámsággal és láztalansággal reagál. 

Aztán útnak indultunk és pár óra elteltével már egyre oldottabban viselkedtünk, főként, hogy telefonos kapcsolatban álltunk az itthon-maradottakkal, akik abszolút jófejek voltak, kifejezetten élveztek az állandó szülői felügyelet mentességét.

Évek óta nem tudtunk végigülni egyetlen szertartást sem, így most duplán kiélveztük minden percét, bár minden gyereknyekkenésre hamiskásan összemosolyogtunk, lám-lám, most nem nekünk kell elhagyni a termet! 

Az első probléma akkor adódott, amikor a templomi szertartás és a lakodalom között elfoglaltuk a szállásunkat egy röpke átöltözés erejéig. Hm. Ekkor derült ki ugyanis, hogy én balga teremtés, aki azt hittem, már nincs is annyi (mennyi b+?) tejem (ezt még hányszor fogom vajh eljátszani?!), hogy igencsak durrognak azok a tejcsárdák, és még csak este 6 óra. (persze szombat, és igen, hosszúhétvége előtti). Körtelefonok, születik kölcsönmegoldás, kicsit mindenki programját jóóól felrugdaljuk, aztán öröm és bódottá,  miközben döcögünk a földúton, a hátsóülésen megszabadítom magam a fölöslegtől. 

Vacsora után könnyes búcsúvétel a kölköktől, akik állítólag továbbra is hiperjófejek mindegyszálig, és csak Hunornak biggyedt le egyetlen egyszer az ajka, hogy neki hiányzik Anyuci... 

Aztán indul a buli, lecsusszan az első megkönnyebbülést hozó welcome hápé, melyet sokkancsónyi rozé fröccs követ, és tánc meg ereszd el a hajam pusztalagzi-módra. Nagy titkok, kis apró pillanatok, hatalmas nevetések, könnyes emlékezések, ölelkezések, régnemlátott barátok, beszélgetések, egy részleges bokaszalag szakadás (hangsúlyoznám nem enyém és apjuké sem), és máris gyógysörös hajnalhasadás, és igen, újra sikerült reggel 6-ig bulizni.

A másnap mindig meleg, pöppet kába és nevetős, kicsit kávézós az ifjúpárral, búcsúk-ölelkezések-fogadalmak, hoyg most aztán már tényleg sűrűbben. De sajna, ebben a rohanó világban nehéz ennél sűrűbbre... pedig hiányoznak, jajjistenem de mennyire...

Aztán hazaérkezünk és röpülnek felénk és örülnek nekünk és mesélnek, és kérik, hogy meséljünk, és mi is kérjük, hogy ők is, és kiderül mindenki időben a saját ágyában aludt reggelig, még gyengelánszem Bigger is, aki még eddig soha. És vasárnap éjjel rádupláz, és szintén végigalussza, immár láztalanul, picit orrfolyósan, hogy aztán hétfőtől bedurcázzon a világra (ez itten egy erős túlzás, ugyanis csak és kizárólag engem utál, mindenki mással bájolog) és 24 órán keresztül kezelhetetlen legyen, ne fogadja el se a cicit, se a lefejt tejet, se a babaételt, hogy ne aludjon (éjjel egykor még az apjával sétált a nappaliban, 3-kor már velem, és ötkor ismét velem rótta a köröket), csak rugdosson. üssön és csipkedjen, s végül, hogy mára teljes testit beboríccsaja a veres kiütés. Micinek meg aftái lettek a szájában, giganagyok és fájósak.

Ma már nem bírtam tovább és addig üldöztem, mígnem telefonos interjúban elmondta Dokker bácsi, hogy vírus van a palacsintába, több ilyen esete is volt, és igazán semmit nem tehetek, mint Micit betadinnal ecsetelni, Biggernek is valószínűleg ez lehet az étvágytalansága hátterében, így ha sikerül megtalálnom a kis lukacskákat, úgy azokat is ecsetelnem kellene bóraxos löttyel. 

De legalább ma délután végre beszlopált 3 deci kecsketejet és 4 óra óta alszik. Én ugyan fel nem ébresztem az alvó oroszlánt.