kinek a családfaállítás, kinek a sokmunka, kinek a dackorszak, kinek a nyafogás, kinek a fognövesztés

Családunk hős portrérajzolója megunván a hűtőszekrényünk mágneslapján az anyja által kreált naív szívecskés és nevecskés alkotását, hanyag mozdulattal törölte azt, majd meglepett egy aktuálissal. Persze, én elfogult vagyok, de imádom az őszinte és tiszta rajzait, az éleslátását, ahogy pontosan érzi és tudja, hogy hol a helye a famíliában. Most éppen Nagyfiú korszakát éli, aki apaimádó és mindenben próbálja példaképét utánozni és szokásait, viselkedését mélyen átvenni. (azt azért elárulhatom, nem minden imprintingnek tudok maradéktalanul örülni) Tulajdonképpen egész könnyen tudnánk most együttműködni, ha az öltözködés-témakörben dűlőre jutnánk. Mert ha: 1. egyedül öltözik, órák kérdése és megoldja ugyan, bár azalatt vagy megőszülök vagy rekedtre üvöltöm magam, vagy legalábbis nyugi-pálinkák és -dohánytermékek képe lebeg lelki szemeim előtt; 2. én öltöztetem, akkor ugyan haladunk, bár szenved és rongybabát játszik, saját állítása szerint durván rángatom és lökdösöm őt. A színjátékot legjobban széles óvodai és szülői körben szereti előadni. Ez esetben a 220-as vérnyomásom alap.

Karótnyelt Apjuk égnek álló haja és szokatlan komolysága is teljesen valós kép. Sokamunka, nagyanyomás van még mindig.  Hogy meddig lehet ezt így és ennyire intenzíven csinálni, már számomra is rejtély kategóriás.

Micilányka képen fellelhető helyzete is abszolút reális, akaratbajnoknőnk most stratégiát váltott, nem dacol, látszólagosan beleegyez és besimul, ám amit elképzelt abba a csökönyös kobakjába, azt véghezviszi. Akár beleegyezünk, akár nem. Éjszaka közénk érkezik, reggelente karomat simogatva és apró puszikat osztogatva ébreszt, imádom, hogy mennyire nő, és hogy mennyire a kistükröm. Az összes viselkedési  formámat azonnal átvezi és leképezi az ő szintjére. Mókásan hat, amint pl a bátyját vigasztalgatja buksisimítva, hogy semmi baj, Hunor, ezért nem kell sírnod, megoldjuk együtt, jó? ám nem minden esetben jó visszahallani a türelmetlenségemből fakadó ultimátum kiosztásokat sem: Hunor utoljára mondom el, hogy vedd fel a cipődet és hagyd abba a nyávogást, mert különben istenbizony ma lekeverek neked egyet!  (ennek a bé verziója úgy hangzik, hogy holnaptól verni foglak)

A hajam égnek áll szintén, ebben sincs sok túlzás - de legalább mosolygok.* Azt hiszem, valóban jól vagyok. Belül, valahol nagyon mélyen megvan a békém, csak a külsőm háborog-kételkedik-önsanyargat oly sokszor. 

*A mennyei mosolyom az újabban felfedezett dalmát diópálinkának is köszönhető, hááát, asszem függő lettem. (cucka vagyok, 35 éves unatkozó hátébé, 3 gyerek, valamint 12 kecskelány anyja, és pálinkafüggő)

Bigi pedig rámnőtt. Nem tudom, hogy hogyan és mikor is történt, de cirka 3 hete szenved az alsó szemfogaival, az utóbbi egy hétben már mindkét oldalon borsónyi duzzanattal vegetált, melyből az egyik végre-végre tegnapra áttört (jobb oldalon), a baloldalira még várunk. Az én kisbuddhám minőségi romlása mindenki számára feltűnő: öltöztetéskor-babakocsiban üvölt torkaszakadtából, csak nálam (vagy ott se) jó, az egyetlen számára elviselhető pozíció az az lenne, ha egész nap a szájába lógatnám a mellbimbómat. Bizonyos időközönként felválthatom az ujjaimmal is. Az éjszakai ébredéseit érdekes mód ez nem befolyásolja, a stabil 2-3 megvan most is, a nappalai a csapnivalóak. A másik fő jellemző, hogy ha én eltűnök a képből, Bigger visszavedlik a világ legártatlanabb tündérmackójává. Just for fun.

amikor semmi sem történik

Szóval, mondanám, hogy eseménytelen és sivár a mi életünk, de nem. Valójában egész sok minden történik köröttünk-bennünk, ám valahogy menet közben halt el a közlési kényszer. Persze valahol érthető is ez az állapot, hiszen 6. éve (banyek, HATODIK!!!) jegyzem kisebb vagy nagyobb elánnal a mindennapjainkat.

Nem titok, kicsit mélyponton voltam (vagyok?), egyesek szerint kapuzárási előtti pánikom van, lázadozik bennem az unatkozó hátébé (nyehehe), más vélemények szerint végre újra önmagam vagyok. S hogy én mit gondolok minderről? azt, hogy kicsit besokalltam, időre és levegőre van szükségem ahhoz, hogy újra tudjam indítani a fogaskerekeimet. Így vagy úgy. 

Szerencsére a gyerekek, azok az áldottjófélék, mindebből semmit sem érzékelnek, Hunor példaértékű nagyfiúvá vált, igaz akadnak néki jóféle kiskamasz allűrjei, de ezek nélkül meg már tényleg földre szállt angyal lenne. (és nem, nem szakad rám a plafon).  

Kismici sokkal nehezebb ügy, az oviban csak fiúbarátai vannak, azok közül is a leg-khm-csibészebbek, akiktől nagyon vicces dolgokat tanul el és meg. Gurgulázva röhög, miközben saját magát azzal szórakoztatja például, hogy pukizást, pisilést vagy büfögést imitál. Lányosanyák álma ez a lány. De tényleg. 

Bigi, aki továbbra is nyolcfogú és (nemkiabálomeldemégis) -éjjel- egyre kevesebbet cickózó, pár napja kétlábonjáró lett. Übercukker borsó látvány az elfogult anyai lelkemnek, amint döcögve-rötyögve birodalmi lépeget kb 5-10 métert. Ráérős kis méregzsákom ezt sem siette el. (lesz videó, de még inkább csak csodálom-kisajátítom a  látványt)

És januártól elkezdődött a nagy projekt, a gyerekszoba otthonossá tétele. Festünk és ötletelünk, és még van mit dolgozni rajta, de az ebadták már most imádják. 

a zuhanó birka alatt Hunor tervei szerint lesz egy platós teherautó vagy egy markológép (hö?). a birkákon pedig még 2-3 rétegben átmegyek

a magasságmérős zsiráf balra még teljesedni fog egy kanapé fölötti kisoroszlános pampával.

Hibádzik még egy Mici-macska az emeletes ágy alsó szintjének a falára, valamint Hunor fölső szintjére napocska-holdacska-csillagocska. (nekem meg egy lipótmezei hosszúhétvége)

volt egyszer egy 2012

...avagy hogyan is tegyünk úgy, mintha még mindig életünk központi szereplője lenne a blog és réges-rég nem váltam volna haszontalan tagjává a blogtársadalomnak.

Előző évi számadás következik, ha már a tavalyi évi statisztika eléréséhez időközben analfabétává váltam. (pedig milyen helyre kis bejegyzés született anno belőle. ezzel egy időben rá is kellett döbbennem, tavaly sokkal stílusosabb és frappánsabb is voltam, úgy tűnik hanyatlom minden téren, brühühü)

A szamárvezető innen gyütt. 

A legjobb dalok, amiket idén rongyosra hallgattam:

(közel) 12 dallal körvonalazom az évet:

- az örökös bánat utca

- a féktelenül fittyet hányó
- a megunhatatlan fellegajtó nyitogató

- a bájos micidal

- aztán jól nem vitt messze május (chardonnay azért akadt bőven...)

- persze sütött a nap is

- és közben nyaraltunk is egy kevésbé retrót

- folydogált a pálinka is (ajajj) és kicsit belehaltam a felezőbulimba

- betört miszter Schrody is pár felejthetetlennel, hogyaszongya: Gone for Good, Sleepin' Alone, Little Miss America , hogy csak párat emeljek ki

- éreztem egy kicsit a régi fílingből is

- aztán sose volt még ennyire durva 

- majd átértékeltem, hangulatot idéztem és már itt is volt a karácsony

A legjobb könyv, amit olvastam:

Felfedeztem Kondor Vilmost és Benedek Szabolcsot.

A "leghivatalosabb" komoly dolog idén:
őstermelő lettem. 12 kecskék tejfeldolgozó anyája.

A legnagyobb élmény:
A decemberi Everlast koncert. Óriási hatással volt rám.

A legnagyobb csalódás:
Kispocok elvesztése.

A legszívmelengetőbb:

Bigi ragaszkodása és féltékeny szeretete. Az apró, finom, ám határozottan birtokló érintése.

A legjobb családi buli:

A szülinapom.

A legfurább dolog, amit csináltam:
miniszoknyába kecskéket, kutyákat és gyerekeket legeltettem a Duna parton.

A legbátrabb dolog, amit csináltam - szerintem:

Első sorba (ópárdon másodikba) cipeltem Szőlőt az everlaszton.

A legbátrabb dolog, amit csináltam - mások szerint:
Végre őszinte lettem önmagammal-önmagamhoz.

A legnagyobb teljesítmény:

lefogytam 13 kilót és bebizonyítottam önmagam számára is, hogy egyedül is fent tudok tartani egy gazdálkodást, 3 pici gyerekkel. úgy ahogy.

A legkiábrándítóbb:

egy szilveszteri élményhez kapcsolódik: egy szubprimitív pasi gusztustalan közeledése.

A legfontosabbak, akik idén is átrugdostak a szaron:

A barátaim. És akkor név szerint és abécé sorrendben a válságstáb, a született feleségeim, akik mindenben és mindig. És sokszor még azon is túl. Amikre  már szavak sincsenek. Lészen akár szó láncdohányzásról vagy láncdiópálinkázásról. Micka, Niki, Réka, Szőlő.

micimondja. jajjnekem.

Házi macskalányunk simulékony nőcisége újabban még engem is zavarba ejt. Olyan technikákkal és manipulatív eszközökkel rendelkezik csípőből és ösztönösen és old meg izzasztó szituációkat, melyek minden valamirevaló nő tarsolyában benne kellene legyenek, valahogy az évek és a rutin-szerzés hozadékaként.

Hangja búg és ha a célszemély figyelmét szeretné felhívni magára, édeskésen felkanyarodik a mondat végén. Esküszöm szempillarezegtet, és a kacér oldalpillantások világbajnoknője is. Mindemellett van benne egy spontán és nagyon jól működő ráérzés is, ami sokszor szórakoztató, ám néha eléggé félelmetes is tud lenni. 

A minap elmerengtem  pár pillanatig, amikor is megjelent a térdem-magasságánál, nyújtogatta felém kezecskéit, kérte vegyem fel. Magamhoz vontam és jó mélyet szippantottam a mindenre gyógyír és hamisítatlan miciszagból, de ő eltolta az arcomat két tenyerével és a szemembe nézve, huncut csillogással így szólt "anya, csajoskodjunk!". Önkéntelenül is elmosolyodtam és érdeklődni kezdtem a csajosság mibenlétéről. Háááát, menjünk a konyhába, -felelte megakadás nélkül. Erre aztán már igazából nevetni kezdtem, és körvonalaiban felvilágosítottam arról, hogy a csajoskodás nem feltétlenül jelenti az aktív konyhai részvételt, annak a konyháslány vagy szakácsnő a megfelelő szinonimája, bár kétségtelenül köll lennie egy ilyen oldalának is. Akkkor.... -gondolkodik homlokráncolva- ... menjünk pasizni! És nevet minden porcikájával. Vele nevetek, de azért megkérdezem, miképpen is gondolja mindezt a gyakorlatban. Hát te Apával, én meg a fiúkkal-, válaszolja a világ legtermészetesebb módján. 

Egy másik este odakucorodik mellém a félhomályban az ágyba, homlokát homlokomhoz tolja, nyakamat átöleli és suttogja: anya, beszélgessünk. Érdeklődöm, miről is szeretne beszélgetni, mire azonnal érkezik a válasz: beszélgessünk a körmökről.

karácsony 2012

Túl azon, hogy még kora délután sem találtuk a karácsonyfa díszeinket (god save the házfelújítás), s hogy a kisfalunkban működő élelmiszerlánc boltjában  parlagon heverő díszeket, záróra környékén bezsákmányoltuk, jelentem: mégsem maradt el a karácsonyunk.

Az ajándékok telibetaláltak, a kedélyek lecsillapodtak és még egy nem-konvencionálisra is összezsúfolódtunk. (a Peggy Bundy-ra erősen hajazó kompromittálómat jómélyre elásom)  

Ezúton is kívánunk Mindannyiótoknak boldogságban és szeretetben gazdag ünnepeket! 

A plusz

Elmondhatom, idénre még a  három gyermeknek sem sikerült felülkerekednie azon az állapotomon, hogy igen, sajnálatos módon elmondhatom magamról, nem vagyok egy mintamámi, és így december 21.-re igen vastagon megtalálható bennem az enerváltság faktor.

Dimenzió ugrabugrák ide vagy oda: van 2 napom karácsonyi hangulatot rittyentve és kezembe véve az eseményeket (mer' az ugye mindig a nők dolga), újjászületést várni. 

... s aztán vár rám egy hét oviszünet, melynek minden percét Minka szélsőséges dackorszakos hisztijei aranyozzák majd be.

A harmadik

Kismici, aki már korántsem nevezhető picinek, ezen a(z idei egyik) világvégét beharangozó napon (ami teljesen össze is klappolna Szépleányunk jellemével) betöltötte 3. életévét.

Egy sztrítfájter királylány, vele át- és megélhetem a mélységeket és a magaslatokat is... gyakorlatilag percenként váltakozva. 

A szimultán két fajtájú számára ismeretlen, 100 darabos kirakós átlag negyed óra alatti abszolválása engem továbbra is csodálattal tölt el, a szilaj és erősen makacs természetéből fakadó fegyelmezetlensége pedig viszonylag sokszor taszít tanácstalanságba.

Még mindig bolond jókedvvel ízlelgetem a szavakat... az én kislányom... és ilyenkor persze mosolyra húzódik a szám és a kedvenc fotóm jut eszembe... azon meg aztán szerintem életünk végéig poénkodni fogunk Apjukkal, hogy node milyen jófej és előrelátó férj is ő már?! hiszen egy életre bebiztosította a legtutibb névnapi ajándékomat! És tényleg.

ebony and ivory

Történelmi pillanataink oszlopos megörökítendője a mai. Miközben teregetem békésen a 487. mosásomat, s a gondolataim messzi szállnak, egyszer csak feltűnik a csönd. Az a bizonyos, amitől még a szőr is feláll az ember lánya hátán. Mert azt sem tudja mikor kezdődött és azt sem, mióta tart. De egy biztos: sok jóval nem kecsegtet. 

És amikor megközelítem az objektumot (jelen esetben a gyerekszobát), olyat látok, hogy rögvest fényképezőgépért kell szaladnom: 3 békés pizsamás manó parkolót épít. Vagy várat. Vagy házat. De tulajdonképpen lényegtelen is. EGYÜTT játszanak. Dudorászva. Táncikálva. Üvöltés és verekedés nélkül. 

Hiába no, az adventi második gyertya meggyújtása otthonunkba is elhozta a reményt.

önző én

Családanyához méltónak egyáltalán nem nevezhető érzetek kerítettek az utóbbi napokban a hatalmukba. 

Visszaröptettük magunkat a gy.sz.e.* időkig, és meg sem álltunk egy koncertig, annak is az első második soráig. Ott aztán bölcselkedhettünk kedvünkre azon, hogy a magyar ember fura ember, kibrusztol magának egy jóhelyet, hogy aztán mozdulatlanul bebetonozva végigálljon két órát és kisképrenyőn nézze, mert rögzíti a koncertet. Persze, közben cöcög, ha netalántán nekidőlnél vagy korrektül tájékoztat arról, hogy te itten elé/mellé nem fogsz állni, mert ő felvételt készít. (értem én, hogy a koncert dvd pénzbe kerül, nagyjából egy jegy ára fedezi amúgy, az élmény meg jobb esetben otthoni hd minőségben sörrel a fotelból... szóval mégsem értem, na) 

Szórakozóhelyeken továbbra is képtelenség normális** italokat fogyasztani. Erősen kétlem, hogy sznob lennék (vagy csak mán öreg az efféle kalandokhoz?), de a szőlőnek a kannában leledző fröccsborhoz éppen annyi köze volt, mint betűtésztás levest szürcsölgető csimpánznak az ábécéhez. Hajnal kettőkor még a döntésképtelenség határán tanácstalankodtam, hogy elég volt-e a hazafelé úton orvul betámadó migrénemre az az egy szem algopyrin, vagy mégis inkább könnyítenem kellene magamon?! 

Hajnal hétkor sem volt feltétlenül őszinte a mosolyom, amikor mellémvágódva a nagyok, fejemben ágyúdörgésként hangzó sikkantgatások és fülettépő nejlonzörgés kíséretében bontogatták mikuláscsomagjaikat. 

Hogy a szinte groteszkként ható gumicsizmás kecskézésemről már említést se tegyek. (alig 12 órával a trágyázás előtt még szépruhába tinilányként sikoltoztam miszter Schrody akár egyetlen pillantásáért is... )   S a kuszaságok kapcsán megérkezett egy csiklandozóan kellemes, ám mégis toroksavanyító érzés, mely a mézeskalácsok apró kezek általi esti gyártására konkrét lelkiismeret-furdalásba csapott át.
De már feldolgozódott, az érzések a helyükre kerültek, a karszalag meg a jegyek mellett várja az öröklétet. (de hogyan is lett 3 darab belépőjegyem?)

*gyerek(ek) születése előtti

** a bornak kikiáltott kannás ital ihatatlan lőre, a csapolt sör olcsó és szar (nem beszélve a mellékhatásaként fellépő gyakori pisilésnek, ami első sorból viszonylag  nehezen abszolválható), a rövid italokat nem feltétlenül alapozásra találták ki, bár kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak bizonyos esetekben, maradnak a long drinkek, amit jelen esetben valahogy nem kívántunk, de utólag belátom óriási hiba volt. 

csak óvatosan

Amikor elégedettségedben hátradőlnél és legszívesebben sokszorosan vállon-veregetnéd magad, igen, idén először nem férkőzött be a fogyasztói társadalom a karácsonyra készülődésedbe, az ünnep arról szól ami. Lesz itt szeretet, készülődés, örömszerzés, együtt-móka és kacagás... nos, akkor hirtelen eszedbe jut, hogy az elkövetkezendő hetekben kettő nap kivételével minden napra jut valami adott program, koncert vagy karitatív sütigyártás. És akkor eszedbe jut az is, hogy az újrahasznosított wc papír gurigákba csempészett apró finomságok mellett megbúvó meglepetés kártyák (ötletek innen merítve) adhoc módon történő becuccolása komoly gondokat okozhat még. És igen, ekkor jön el az a pillanat, amikor a gyerekszoba pislákoló éjjeli őrlángjánál naptárral a kezedben felnyitogatod a kritikus napokat és megpróbálod átvarázsolni az ott talált kivitelezhetetlent egy nem-kritikus napba, persze az igyekezetbe belekeveredsz és eztántól most már aztán tényleg minden reggel lélegzetvisszafojtva bontogattok...