Elsőszülöttem a világ legtündéribb gyermeke: okos, szófogadó, bőralámászósan bűbájos, külön specializálódva az öregnénikre, akiknek magától hajlandó csókolommal köszönni, és az óvónénikre, akiktől ölbebújásos puszikkal búcsúzik napvégén. Letörölhetetlenül örökmosolyú, figyelmes, gondoskodó kicsikkel-nagyokkal egyaránt. Normális hangon beszél vagy kér, szépen használja a kérem-köszönöm szócskákat. Az oviban kedvenc dadusával fej-fej mellett pakolja el az ebéd maradványait, segíti leemelni a székeket, kihúzkodni az ágyakat, és nem átállja hangosan közölni "én szívesen segítek". (ha nem a saját fülem hallatára hangzik el ez a mondat, talán el sem hittem volna). Játszótéren előzékenyen és szívesen kölcsönadja a játékait (egyetlen kivétel ez alól a fém homokozólapátja), okos nagytesó módjára Minkust minden társaságba bevezeti, védi az érdekeit, és élelmet is szerez neki. Ez náluk genetikailag fontos valamért.
Mindezt idegenben.
ÁM: amint belép az ajtónkon, sőt a vaskapunkon, valami láthatatlan metamorfózison esik keresztül: nyüsszögve közli, hogy nem bírja felhozni a biciklijét, hogy nagyon fáradt, hogy mennyire éhes, de 5 féle étellel sem tudom kielégíteni állapotát. A házba érve pillanatok alatt képesek összeveszni azon, hogy ki hova ül vagy hova nem ülhet, mit eszik, mit nem eszik, mivel játszik és hol, melyik tollal rajzol vagy melyikhez nyúlhat egyáltalán hozzá. Hogy ki hová fekszik, melyik oldalról bújik hozzám, hogy melyik dalt énekeljem, hogy melyik tiltólistás éppen Micinél, akinek ha nem tetszik, operaházat betöltő hangerővel tiltakozik.
(A mindennapokban már nem csak nyenyergés van, sokszor hangos veszekedésbe, nem ritkán verekedésbe is torkollnak ezek a nézeteltérések. )
És nem is lenne ezzel semmi baj. Életkori sajátosság. Azonban: egyszerűen képtelen vagyok befogadni azt a nyávogásszerűen hisztiző hangot, ahogyan kér-követel Hunor újabban mindent. És annak ellenére, hogy napjában kistucatszor elmondom, hogy emberi hangon jobban értek, sőt hatékonyabban is működöm, mert nem kettőhúszas alapvérnyomásból reagálok a kéréseire, mégsem hajlandó másként.
Kinőjük. Túléljük. Valahogy. Legfeljebb eztántól sűrűbben járok fodrászhoz és nem csak melíroztatni, hanem ősz hajszálakat elfedni.
18 megjegyzés:
Huhhhh!!! :DDDD A post első felénél kezdtem kiakadni... :D Hogy Hanna ugyanerre miért csak MINDENHOL MÁSHOL képes??? :D Aztán jött a második fele... Szóval: megértelek!!! Nálunk ugyanez van!!!! Hisztirohammal egybekötve, ha nem 10 másodpercen belül teljesül a nyávogó, halál idegesítően elhangzó kérés... :))) Azt mondta anyukám, hogy vannak gyerekek, akik otthon szuperjók, máshol gond van velük, és van aki mindenhol tündér, jól kezelhető, csak otthon nem. Asszem nekünk a 2. jutott... :DDDD
Nálunk dettó. Máté EGÉSZ álló nap nyávog valamiért. Én elég nehezen viselem, és csak remélni merem, hogy igazad van, és kinövi, túléljük.
Ildi, Bea, én csak azt nem értem, hogy lehet ennyire kétféleképpen viselkedni?! és igen, Ildi, igaza van Anyukádnak, az oviba látok ellenpéldát a migyerekünkre, ott van egy otthon példásan udvarias kiskrapek, akivel állandó magatartási gondok vannak, a szülők nem kis döbbenetére. Valahol ki kell engedniük a gőzt, valahol nekik is el kell lazulniuk. Én értem, csak KÖNYÖRGÖM: ne nyávogva!!!! :DDDD
Nekem is csak a nyávogós-nyüszögős hisztis hanggal van a problémám. Ha csak alapból követelne, megoldanám, de ettől a hangtól a fogam is kihullik,a hajam meg kitépem. Még egy kérdés: TUTI,hogy egyszer elmúlik?????
No pont azt akartam írni, hogy "valahol nekik is ki kell engedni a gőzt." :)) Nekem is egy oviban példásan viselkedő tündérkém van, aki itthon egész mássá változik. Nagyjából a kapualjban megtörténik az átalakulás, amikor ráébred, hogy fel kell jönnie a saját lábán a másodikra. Már ha haza akar jönni....
A jó hír az, hogy a nyafik, nyávogások, hisztik, miegymás....megszűntek, amióta nincs ovi. :)) Most itthon is tündér a tündér. :)
Csatlakozom az oviban kisangyal, itthon kisördög gyermekeket nevelők táborához! :-)
A nyávogás nálunk is megy, pl. hogy nem hozza a biciklijét, mert nem bírja. Én otthagyom az úton, babakocsi mellet még biciklit is cipelni nem tudok, meg amúgy is... aztán hozza magától. :-) Nem tudom mikor múlik el, addigra remélem, mire férjhez megy. :-)) Bár, akkor már lesz más, akinek nyávoghatnak! :-)
Nekem ilyen problémáim sosem voltak.
Mindenütt ugyanúgy viselkedtek a gyerekek. Borzalmasan.
Anyus, tegnap promóciós látogatáson vettünk részt egy középkorú házaspár ékszerdoboz és picigyerek-mentes otthonában. Kis idő elteltével patakokban folyt rólam a víz, amikor Kismici éppen a múltszázadinak látszó porcelán cukortartó tetejét rágicsálta készen arra, hogy bármelyik pillanatban jó messzire dobja, és ezzel egy időben, Hunor két kézzel teljes erőből püfölt egy Ferenc József korabeli antik zongorát. Az elkövetkezendő 10 évben nem látogatunk meg idegeneket.
Poppy, eddig kicsit rettegtem a közelgő oviszünet kapcsán, de most kicsit megnyugtattál. Amúgy, ha kiborulok (értsd artikulátlan hangon üvöltöm azt, hogy most és itt van az a pont, amikor elegem van, most én akkor felöltözöm és elmegyek valahova, -leginkább egy italkimérés gondolata lebeg ilyenkor a szemem előtt, és vaskos cigarettafüst-, ), akkor általában Hunor megszelídül és átvált abba a jókisfiúba, amiből nekem csak ritkán van részem.
Timocska, én is ott szoktam hagyni, hadd szenvedjen, általában nyávogva, de visszaül a biciklire, és hazáig kismilliószor elismétli, szintén nyávogva, hogy mennyire melege van/szomjas/fáradt/nem bír jönni. Élmény. :)
Majd visszasírjátok még ezt a nyávogós korszakot. :PPP (én szóltam)
Amúgy meg a legjobb fegyver ez ellen a fülbedugott mp3 lejátszó, amit csak akkor veszel ki, ha épp normális hangon szól hozzád (harmadik gyereknél már nem kell bedugnod sem, simán figyelmen kívül tudod hagyni).
És igen, valahol kell neki nyávogósnak, rossznak, hisztisnek, türelmetlennek lenni. És az a helyzet, hogy csak rólad tudja biztosan, hogy ezt bármikor megteheti, nem fogod kevésbé szeretni miatta.
Tudom, tudom, könnyen vagyok.. én már ezeken túl vagyok.. de elárulom... a hatéves is tud még nyávogni, a kilencéves is tud toporzékolva hisztizni, a tizenkét éves pedig az idegeimre tud menni a jóltájékozottságából fakadó vélemény nyilvánításaival. :))
Azt olvastam valami okoskönyvben, hogy az a jó, ha a gyerek idegenben jólnevelt, és otthon tombol. Fordított esetben ugyanis otthon annyira le van fojtva minden törekvése, hogy máshol kell kieresztenie a gőzt. Így viszont biztonságosnak érzi az otthoni légkört, így ott ereszti ki. Csak vigasztalásul :)
Cucka, mi sem jártunk látogatóba, sőt szegény Édesanyámhoz is akkor mentünk először amikor a harmadik gyerek kb kétéves volt, az efölötti sértődöttsége egészen a látogatásig tartott, aminek alkalmával amíg a nagyobbak a porcelánokkal játszottak és a muzeális bútorokon ugráltak, addig a legkisebb letépte a tapétát a hálószobában...
:DDDD Najó, tudom, ez nem lehetett túl vicces. Ilyenkor örülök, hogy -még mindig- minimál felszereltségű a lakásunk és az elkövetkezendő picigyerekes éveken keresztül előreláthatólag ez még így is marad.
Kyra: ezzel én is szoktam vigasztalni magam, hogy legalább itthon nem kell színjátékot játszaniuk ahhoz, hogy elfogadjuk őket, itthon lehetnek önmaguk, mert tudják, akármilyen agytekervény-szaggatóak is, mi úgyis szeretjük őket. :)
És erről meg eszembe jutott, hogy a tegnapi sütögetés után, közel 11-kor még tomboltak, és amikor végre általános villanyoltással ágyba-parancsoltam őket, Hunor félálomban odafordult hozzám és annyit mondott "Anya, te nagyon jó anyukám vagy. A legjobb." Hápersze, hogy kenyérre kent a kisbüdöse!
A miénk is minimalista berendezésű volt, Anyukám éppen ezzel magyarázta h normális lakásba nem lehet beengedni őket h nem tanulták meg mihez lehet hozzányúlni és mihez nem...
pfff. Nem osztom anyukád véleményét. :/ Sztem az újdonság varázsa az, ami miatt késztetést éreznek, hogy "szétszedjenek" egy új területet. És ha jól belegondolunk, nekik ez a dolguk: felfedezni a világot a SAJÁT eszközeikkel, nekünk meg az a dolgunk, hogy terelgessük őket. Jajj, más világ ez már, mint pl a mi gyerekkorunk ideje. Nem is igazán lehet a mai gyerekeket a magunk gyerekkorával összehasonlítani, hogy ne menjünk messzire össze sem lehet hasonlítani az akkori és a mai életünket érintő impulzusokat-ingereket-információhalmazokat, amik óhatatlanul betörnek a világunkba.
Meg azt is szokta mondogatni h persze, én normális lakásban nőttem fel, egy csomó törékeny holmi között, és nyugodtan el lehetett menni velem akárhová stb... Hát, egy szál kislány voltam, se testvér, se rokon gyerek, csak mindig felnőttek körülöttem... sajnálom magam höhöhö.
Ó, hát én is példásan egyke jókislány voltam, mint már említettem a nyári szüneteket hanyag huszárvágással oldották meg jó szüléim: vittek magukkal dolgozni, én meg mintha ott se lettem volna, elbögyörögtem egész délelőttöket az írógéppel, pár A4-es lappal. És dettó a törékeny holmikkal zsúfolt lakás, álmaimban is visszaköszön a sok porcelán (nipp), amit minden sátoros ünnep előtt át kellett mosogatni-törölgetni. :S
A mi lakásunk is porcelános-törölgetős volt:)De hát a 80-as években melyik nem? Húúú ezt a rendszeres portörlést mennyire utáltam!!!!!!
Én is jártam Anyuval a postára mert én is ANNYIRA jó kislány voltam, és pecsételegettem, telematricáztam a papírt mindenféle express, meg törékeny ragacsokkal. Azt hiszem enyém fiaimat nemigen vinné be ma Anyu egy egész napra:) Nyilván az apjukra ütöttek:)
Megjegyzés küldése