Amikor örömlánynak néztek, avagy sajátos jövedelemkiegészítés gyed/gyes alatt

Történt vala, hogy múlthéten ismét kimenő napos lettem, több okból kifolyólag is. (mert magyarázat mindig kell, ugyebár...) Egyrészt pánikszerűen rám tört a felismerés, hogy jesszusom, mingyá' szülünk!, ebből kifolyólag meg van már annyi rutinom, hogy tudjam, az elkövetkezendő pár hónap minden lesz, csak lejtmenet nem, és a távolléteimet 2-3 órás szakaszokra maximalizálhatom. (ó, igen, ájláv mellszívó) Ennyi indok meg már bőven elég egy rihegős-röhögős-csajos-shoppingolós nap összehozásához (meg az is, hogy megtudtam, létezik -és most már a birtokomban is van egy- olyan kence, melynek neve "szemhéjpúder alapozó", és tényleg nagyon tuti a cucc, nem is tudom, hogyan tudtam ezidáig létezni is akár nélküle?!), de ha még mindig kellene indok hát tessék: anno készültek ezek a  csodás Minkalak fotók, és igencsak hiányérzet maradt volna bennem, ha ez most kimaradt volna. Bár most tényleg nem ezen volt a hangsúly, azért mégiscsak sikerült az aznap hangulatát megragadnunk és palackba zárnunk, annak ellenére, hogy nem kifejezetten konvencionális típusú pocakfotók készültek.

Node, térjünk csak vissza a címben szereplő új szakmámhoz. A Nyugati téri aluljáróban beszéltük meg a randinkat, pár perccel korábban érkeztem, így hódoltam egy szintén régfeledett hobbimnak, mégpedig metrószagú péksüteményt (hétköznapibb nevén barackos fornettit) kellett majszolgatnom, emígy állítván emléket világi női mivoltomnak, és most jöhetnének az amikor még.... kezdetű mondatok tucatjai. 

Sétálgatok-nyammogok, minden pórusom érzékeli a fővárosi vibrációt és raktározom. Így föl sem tűnik, hogyan is közelített meg az az ötvenes férfi, csak azt észlelem, amikor már finoman érintve a karomat nekem-suttog egy "mennyi?" kérdést. Én hülye meg hebegve válaszolok, hogy ööö, nem is tudom mennyi az idő, nincs órám. A jólöltözött ötvenes erre elnéző mosollyal továbbáll. Zavartan körbenézek és ekkor döbbenek rá, hogy fényes nappal, délután 4 órakkor betévedtem a placcra. Mentségemül, teljesen átlagos külsővel rendelkező cigi-cigit áruló leánykáknak-asszonyoknak tűntek a köröttem sétálgató lányok. A legérdekesebb viszont az volt, hogy mindez rendünk éber őrei felügyelete alatt zajlik/lott. (persze, hazajőve gyorsan kigugliztam, hogy mindez csak számomra volt újdonság, évek óta jól működő türelmi zóna napközben a Nyugati téri aluljáró... )

Este szintén arra vitt az utam, kissé remegő gyomorral céloztam meg az objektumot, de ekkorra már patikarend fogadott: hajléktalanok már nem élnek odalent és a lányokat is másfelé vitte a dolguk. Viszont a jólöltözött ötvenest ismét megpillantottam a villamosmegállóban ücsörögve. Páratlan logikámmal kikövetkeztettem, hogy a délutáni kérdése inkább volt informatív, mint komoly szándékú, valószínűleg azt hihette, idegen terepre tévedt külsős munkatárs lehetek. A nyóchónapos hasammal. Mindenképpen biztató jelenség a jövőmre nézve. Még fénykoromban se volt ekkora sikerem.

A morális részét érintve meg... belegondolni sem túl jó, hogy milyen irányba halad azért ez a világ... hogy alig pár év alatt teljesen természetes és elfogadott ténnyé vált az, hogy egy turisták és a saját kiskorú gyerekeink által sűrűn frekventált területen folyik mindez, a jard áldásos szemet-hunyása mellett. Ahogy mondaná a vígözvegy tyúk, miután Vuk elhurcolja az énMarcimat, azaz a miMarcinkat, drágám!: ez rendkívül szomorúúúúúú.