Béna

Tegnap este (szigorúan fejés közben, olyan ez már nekem, mint normálisnak a vasalás- vagy Agatha Christienek a mosogatás-közbeni gondolat-szabadoneresztés), fejben arról posztoltam, hogy -Bea hozzászólásából kiindulva-, valóban kiadom azt a tanyalájfi fitnesszcédét, azaz megírom egy napunkat, így óvodamentesen-kecskegazdagon. Ha más számára nem is lehet ez túlzottan érdekes, magam számára mindenképpen tanulságos, akár a jelenben is, így talán fehéren-feketén kitűnhet, mért csak este 7-kor ocsúdok fel arra, hogy ez a nap is eltelt és mégse csináltam meg ezt vagy azt, na, de majd holnap!

Aztán, persze történt valami, ami minden mást háttérbe szorított, és gyökeresen felforgatta eddigi eseménytelen mindennapjaimat.

Ugye, már napok óta elég ramatyul vonszolom magam, a most már állandóvá váló alvégtájéki fájdalmak miatt, a hitös szerint olyan vagyok, mint egy dízelautó télen, nehezen indulok be, de ha végül mégiscsak sikerül, már nincsenek előttem akadályok. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy amikor végre sikerült ténsasszony módjára helyet foglalnom a fejőszéken, hát úgy maradtam, széttett lábakkal, begörbült derékkal, fejőpózban. Se felállni, se megmozdulni nem bírtam, csak sírni a fájdalomtól. Pár percig még próbálkoztam, majd -mivel kivételesen nálam volt a telefon-, felhívtam a ház urát, hogy merre-hol, mert beszorultam az istállóba, a gyerekek meg az udvaron és már türelmetlenkednek. Falun belül, negyed óra alatt köbö haza is ért. Ez az idő nekem éppen arra volt elég, hogy felálljak és kitotyogjak az udvarra az ekkora már esti szürkületbe. Persze, még megfejtem a fennmaradó egy darab kecskét, és a beígért palacsintát is megsütöttem, na nem azért, mert hősanya vagyok, hanem mert továbbra sem tudtam igazán komolyan venni és elhinni, hogy ez valóban velem történik meg. 

Az estét úgy ahogy levezényeltük, egy fél algopyrinnel a nyelvem alatt tértem nyugovóra és szentül hittem abban, hogy reggelre kutya bajom se lesz már. Aztán az éjszakai mosdójárat négykézláb abszolválása rádöbbentett, ennek fele sem tréfa, különaludtam, mert képtelen voltam visszakucorodni az ágykeret-mentes matracunkra. Éjjel álmatlanul forgolódtam, részint sajnáltam magam, és próbáltam elkülöníteni, hogy a tehetetlenségem fáj-e jobban vagy a valós fizikai kín? Valamint lehetséges megoldásokat kerestem a mai nap kivitelezésére, továbbá igyekeztem megfejteni, mér méri még ezt is rám az univerzum?

A hitös önmagát adva (képtelen elviselni, ha fájdalmaim vannak és ő nem tud rajtuk segíteni, ezért sem szeret szülésekre járni velem), hajnal kettőkor megjelent az ágyamnál, addig tetemesebb mennyiségű kontyalávalóból merítette erejét, hogy most aztán ő megcsontkovácsolna engem. Sírva röhögtem. És nem hagytam magam. 

Reggel nem bírtam felállni az ágyból, aztán a wc-ről. Apjuk intézett egy kettő órás időpontot a jólbevált csontkovácsunknál, már csak addig kell kibírnom. Hurrá! 

A verkli persze sosem állhat meg, így fogösszeszorítva, de tennem kellett a dolgom, hiszen itt maradtam a két kicsivel. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyermekeim nagyon megijedtek a reggeli felsírásomtól, a félelemmel átitatott tekintetükből merítettem az erőmet). Aztán a délelőtt folyamán le kellett emelnem az asztalról Rettenthetetlen Kismicinket, egy újabb roppanással jelzett a keresztcsontom és úgy tűnik, helyrebillentem. Persze, korántsem vagyok a régi, de már önállóan felállok, szöszmötölök. (csontosbácsinál még megjelenünk)

De most komolyan... mi jöhet még?

Ápdét: csontosbácsi egyetlen fájdalommentes mozdulattal  helyrebiggyesztette a kimocorgó részemet, sok jóval nem kecsegtetett, innenstől ez bármikor előfordulhat, ellenben elárulta a trükköt, így ha legközelebb úgymaradnék valahol, a hitösnek már engedélye is van arra, hogy jól hátsón nyomjon, nekem meg az a dolgom, hogy mélyen behajoljak előtte.