2011. október 21., péntek

Hejjóvoda 1.

Kezdjük a kisebb falattal. Az agresszióval. Bár totálisan nem tudom elhatárolni a másik témától, de megpróbálom lemetszeni róla.

Mielőtt gyereke(ke)t vállaltunk, lehelyeztünk pár alapkövet, amelyek mentén szeretnénk a kicsik életét terelgetni. Nyilván voltak köztük már az első időszakban bebukósak, veszett fejsze nyelűek, (ugyanis a gyerekeken tényleg nincs ki/be kapcsoló gomb!), de a nagy részük teljesíthető-vállalható maradt. Ilyen elvek a maradjunk mindig őszinték, ne nézzük hülyének a gyereket, azért mert ő csak 80 centi, éppenannyi esze van, mint nekünk, sőt, olykor tisztábban is lát. És ide sorolnám a nem bántalmazzuk, nem verjük a gyereket, épp elég baj, az, hogy néha remegnek a falak a hangerőmtől. (önuralom, önuralom, mély levegő beszív-kifúj, gyakorlom én, mégse megy mindig... és erről ösmét eszembe jut a szülésünk, mert ottse). Még mielőtt piedesztálra emelném hősanya mellszobrom, azért azt elárulom, hogy néhanap, egy felpörgött tesós őrületet én is egy jólirányzott pelenkáracserdítéssel egybekötött szoba-elvonóval szoktam jutalmazni.
Azt gondolom, egészen jól boldogultunk egészen az óvoda kezdésig. Mert a sok-sok pozitív mellett, értelemszerűen negatív burjánzások is vannak. Amikkel olykor nem nagyon tudok mit kezdeni.
Adva van egy Hunor-korabeli kisfiú (plusz egy év), csoporttárs, nevezzük kisbencének. Kisbence látszólagosan kedves és segítőkész, harsány és csivitelős, ő az első, aki bármely szülő belépésekor nyakbaborul, örül, üdvözöl, és rögvest figyelmezteti erre a delikvens gyermeket is. Elsőre szimpatikus, ám idővel bőralámászóan beépül. És kisbence okos is. És mindentudó. Mert kisbence szülei mindent megbeszélnek kisbencével. Az persze jelen esetben egyáltalán nem mellékes, hogy a gyerek kérdéseire adott válaszok még köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. De kisbence kellően harsány és megvannak a maga által otthon már jól kifejlesztett és begyakorolt eszközei ahhoz, hogy érvényesítse igazát. Így vagy úgy. (és akkor most nem mennék abba bele, hogy hiszek a frusztráció-agresszió hipotézisben, mely szerint, ha valakit meggátolnak a személyes erőfeszítéseiben, akkor az illetőben agresszív hajtóerő keletkezik, és ebből fakadóan mindenképpen kárt tesz a frusztrációt okozóban. Kisbence viselkedése a fönti elmélet tipikus esete)
Az elmúlt hetekben itt él velünk kisbence is. Az ő hangján sivít Hunor, az ő bicskanyitogatóan felnőttes szavai köszönnek vissza akkor is, ha Huncos Minkát nevel. (úgy szájon váglak, hogy kiesik az összes fogad) És az ő felpörgetett mozdulatai dobják fel a plafonig hazaérkezéskor a cipőt, rúgják -jelképesen- fejbe kismicit, ütik meg apát. És ő az, aki büntetéskor a szememberöhög, aki rácsapáskor képenviháncol nem fájt-nem fájt, köszönöm a lekvárt danolással. (ezt se tőlünk)
Mert kisbence ekkor figyelmet kap. Mert akkor róla szól minden. És fókuszban lenni jó. Ezt már négyévesen is tudják.

Este, lefekvéskor a takaró melegében vannak tiszta pillanataink. Ekkor átbeszéljük kisbence butaságait, interaktív meséinkben sokszor előfordul egy kisbencére hajazó kisfiú, aki szófogadatlan és engedetlen, bántja a gyerekeket/felnőtteket és ezzel szomorúságot okoz szerető szüleinek. Tudom, hogy érti. 

Nem tudom, hogy ennél többet mit tehetnék még. Meg szoktam kérdezni, kitől hallja ezeket, fel szoktam ajánlani, hogy bemegyek és elbeszélgetek az óvónénijével (Andinéni szerelem van még mindig, előtte persze halál égő lenne a "rosszarca"), ilyenkor megemlíti kisbencét, átrágjuk magunkat a dolgokon, belátja, hogy kisbence viselkedése nem helyénvaló. 
Aztán minden marad a régiben. 

Kedves rutinróka szülők: van valami életvezetési tanácsotok kisbence kiiktatására? (a túszul ejtése és átprogramozása már a listámon van...)

9 megjegyzés:

Evon írta...

Nagyon kovetkezetesen el kell kapni MINDEN egyes alkalommal, lemenni szemmagassagba, kovetelni a folyamatos szemkontaktust es ugy megbeszelni. En visszafele csinalom, nem en, hanem a gyerek mondja meg, miert nem helyes a viselkedese, es a legtobbszor tudja is, neha van csak, hogy azt mondja, nem tudja, akkor megbeszeljuk, elmagyarazom. Akkor bocsanatkeres, kibekules, megszeretgetes. Nalunk mukodik, es kisbence mar ritka vendeg.

Bea írta...

Nálunk is hasonló a szitu. Az a döbbenet, hogy pontosan tudja, hogy rosszaságot butaságot csinál, és mégis.... nálunk is este van nagy átbeszélés, amikor angyallá változik a kisördögünk, egészen másnapig, én meg reménykedem, hogy egyszer csak lecseng.

Dius írta...

Hát.. rutinrókaság ide, vagy oda, én nem emlékszem ilyenre a gyerekeimnél. De lehet, hogy azt csinálnám, egy-két napig legalábbis, hogy út tennék, mintha örülnék ennek a Kisbencének.. eljátszanám, hogy fogadom, majd igen rövid idő múlva "ajtót mutatnék neki", és mondanám, hogy Menj, Kisbence, küldd haza Hunort nekünk, tudod, ő a mi kisfiunk, őt szeretjük nagyon. Az egoja biztos hízik majd ettől.. és hátha van akkora egoja, hogy megérti, NEKI kell fontosnak lennie a saját szerepében, nem másnak. :)
Kitartás, drága.. Egyszer majd még ezt is visszasírod. :P

Timocska írta...

Nehéz dolog, mert kisbencével kábé többet van együtt, mint a szülőkkel, meg mert amúgyis az sokkal viccesebb, mint a mi "szónoklatainkat" hallgatni. Nálunk is van "eldobomazagyamapicsába" szöveg néha (az oviban a fiúktól hallja), de olyankor úgy teszünk, mintha meg sem hallottuk volna vagy rákérdezünk, hogy tudja-e, mi az a p.cs vagy hogy hol van. Erre nem tud mit mondani, mi meg bízunk benne, hogy ennyi volt.
Szóval, szerintem majd elmúlik egyszer az újdonság varázsa, talál másik barátot stb. Ennél okosabbat nem tudok mondani. Kitartás és pusszantás!

Lili írta...

Cuckám!

Még nem vagyok rutinróka, sokkal inkább kicsi Vuk, de a probléma fel-fel üti nálunk a buksiját, "hülyehülyehülye" a műsor, még nagyinak is. Ilyenkor megfogom a szöszkefejmjjjet és közlöm vele, távozzon innen a kisbence és kérem vissza az én okos kislányom. Ez odáig fejlődött 2 hét alatt, ha kicsúszik a számon valami, akkor ő figyelmeztet, hogy ezt még egyszer meg ne hallja. Hunor, okos, ügyes, csak rosszalkodik, mert huncut is. El fog múlni hamarosan, addig meg kitartás.

vorosbegy írta...

Ez amúgy tipikus óvodai szocializációs tünet :))))
Lehet, hogy most megköveztek...nálam tabu a ronda beszéd és a verekedés...pár hónapja a nagyjaim valamin csúnyán összevesztek és olyan kocsmatöltelék módon estek egymásnak, hogy alig kaptam levegőt. Másnap vettem egy babaszappant, kettévágtam és 1 percig a szájukban kellett tartani...ezt látta a két kicsi is, hogy aki csúnyán beszél, annak "kimossuk" a száját...hatásos volt mind a négynek :) Barni, mióta óvodás, ragad rá és próbálkozik, már "kóstolta" is a szappant, viszont azóta semmi, lekopogom...na és persze az én számban is járt már, én vagyok a leggyengébb láncszem, őrjöngő elegemvanmindenkibőlállapotomban, pedig elvárom tőlük...igyekszem és figyelek...
Más...az általunk is alkalmazott meleg-engedékeny attitűd kiskamaszkorban...visszanyal :(

cucka írta...

köszönöm a tanácsokat. :) és igyekszem majd hasznosítgatni is belőlük.

Evon, valami hasonló vonal működik nálunk is, de nehéz minden adott pillanatban csak vele foglalkozni, (vannak még ketten) és sajnos hajlamos vagyok egy-két kisebb "kisbencét" átengedni a rostámon... :(

Bea, Timocska, én is azt gondolom, hogy előbb-utóbb elmúlik a dolog, ezek is az önállóságuk irányába való szárnypróbálkozások. :) kinövik. és -gondolom- lesz rosszabb/idegesítőbb "újszokásuk".

Dius, én is azt érzem, hogy lesznek még rosszabb/nehezebb periódusaink is.:)

Lili, te ölelnivaló kisVuk. :) cupp!

VB: engem kicsit megdöbbentett a Te büntetésed, mert valahol azt gondolom, hogy akkor és abban a szituációban zsigerből elborulhat a mi fenenagy anyai agyunk is, -mint ahogy nekem szokott is, csattanhat is egy-két csattannivaló, de így másnap büntetve, hidegfejjel, nekem már kicsit erős. Ennek ellenére nagyon köszönöm, hogy leírtad a véleményed, mert minden ilyen támpontot ad, hogy lehet ezer félképpen is látni a dolgokat. :)

vorosbegy írta...

Bevallom hasonló reakciót vártam, mert én magam is megdöbbentem magamon. "védelmemre" szóljon, hogy 12-13 éves gyerekekkel vetettem be ezt a módszert, ami engem is leszoktatott gyerekkoromban a mocskos beszédről :) Egészen addig a pillanatig a magam kis jótékony eszközeivel tartottam féken a csúnya beszédet. Még a káromkodás pillanatában fenyegettem ezzel őket, a másnapi szappanvétel az úgysecsinálodmeg hozzáállásra született meg. Eljött az idő, amikor a meleg-engedékeny anyukát a kiskamasz gyerekei nem vették komolyan, az őrjöngéseimet, lelki fröccseimet szinte mosollyal az arcukon hallgatták végig. Nem vagyok büszke rá, de azt gondolom, hogy amikor a gyereket főként, és remélhetően átmenetileg nem én befolyásolom legjobban, hanem a kortársai, akkor minden eszközt a normális határon belül meg kell ragadni, hogy a helyes úton tartsam. A módszer bevált, nekem pedig bármennyire is nehezen megy, ebben a korban MUSZÁJ következetesnek lennem. Az a történés másik hozadéka, hogy mindezt látták a kicsik...mielőtt szadistának tartanátok a kicsik szappannal való találkozása orálisan annyit jelentett, hogy megérezték az ízét az ajkukon...a végeredmény pedig az, hogy az a bizonyos szappan békésen hever a fiók mélyén...nem bántam meg, mert azok a szavak és mondatok nem valóak a szájukba!

cucka írta...

Ó VB, így azért már sokkal árnyaltabb és érthetőbb is a történet... ;)
még nincs kiskamaszom, így azt sem tudom, hogyan fogom én kezelni őket. annyi azonban már most egyre nyilvánvalóbb, hogy a pofámbaröhögést nagyon nehezen tolerálom én is. mert az már most is van párszor. kétirányból. merperszehogy cinkostárs a kismici is ebben... nehéz higgadtnak maradni. ez tény.

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator