2011. október 29., szombat

Különös éjszaka volt

A tegnapot, bár zsúfolt volt és izgalmakban nem akadt ezúttal sem hiány, teljes erőből átfonta valami nosztalgikus báj. Emlékeztem az egy hónappal ezelőtti napra. Bigul születésére. 

Délelőtt már túl voltam egy fájásokkal sűrűn tarkított éjszakán, hogy aztán hajnal 6-kor varázsütésre minden elmúljon, én pedig bekucorodhassak a kicsik mellé. Két óra elteltével egy gerincig hatoló éles fájdalom ébresztett, és ekkor már tudtam, egy napon belül vagyunk a nagy találkozástól. Megkértem a hitöst, maradjon inkább velünk, bár nem tudom, hol a vége, de nyugalmat adna a közelsége. Nem ácsingóztunk összefonódva és türelmetlen mosollyal méricskélve a perceket, mindenki tette a dolgát. Végrendelkezett. Próbáltuk elterelni a gondolatainkat a lassan érkező, ám folyamatosan jelen levő fájásokról. Apjuk az állatokat látta el, rendet rakott a portán, én elindítottam pár utalást, feltöltöttem a hűtőt a kórházi napokra egy túlélőcsomaggal, majd elkészítettem egy adag sajtot és összekaptam a házat.
Közben a fájások jöttek-mentek, tankönyvi letisztult rendszerességről még mindig nem beszélhettünk. Onlány voltam Orsival, aki arra a kérdésemre, hogy mikor induljunk be a kórházba ennek tükrében, egy nagyon találó és számomra rendkívül hasznos választ adott: amikor már otthon nem bírok magamra figyelni, de ő biztos benne, hogy érezni fogom azt a pillanatot. (és ez valóban így is történt)
Közben elérkezett a délután. Fáradt voltam, és bár igyekeztem a fájások között ledőlni-pihenni, Kismici és az izgatottságom miatt ez nem mindig sikerült. A lelkem mélyén az az örökérvényű klasszikus éltetett, hogy minél többedik várandósság, annál intenzívebbek a fájások, ám kárpótlásként, gyorsabb lefolyású is ezáltal a szülés maga. (hát, ez nálam nem érvényesült). Próbáltam azt vizionálni, hogy mire bemegyünk, már majdnem csak a tolófájások maradnak hátra, és rövid időn belül  a karomban is tarthatom a legkisebbünket. A nagyfokú fáradtságba csöppnyi izgalom is vegyült, hiszen mindannyian tudtuk, már csak órák kérdése az egész. Közben legóztunk, besötétedett, 6 óra is elmúlt már, Hunor, aki általában a leghiggadtabb mindannyiunk közül, kérte hívjuk át a bébiszittyót. Én megpróbáltam a forróvízes kádazást, de a fájások nemhogy elmúltak volna, egyre erőteljesebben érkeztek, és az sem segítette elő az ellazulásomat, hogy mindkét gyerek ruháját levetve csapódott be mellém a kádba, locsolgatva, ugrálva rajtam. Na, én ekkor éreztem, hogy elérkezett az indulás pillanata. (5-7 perceseim voltak ekkor)
A Zazitól kapott ajándék levendulás palacsintát kulcstartót szaglászgattam egész nap fájásokkor és úgy éreztem, használ és kellemesen eltompít a levendula ereje.
9 óra is elmúlt már, mire a kórházba értünk, a kanyargó hegyi úton elég erőteljesen hullámzottak a fájások, de jöttek, szépen jöttek. A vizsgálat során 4 centisre ítéltettem, és egy hajnal kettes szülés jóslatával lettem ctg-re kapcsolva, ekkor még mosolyogva viccelődtünk. Éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, örültem a sűrűsödő és erőteljes fájásoknak, mert tudtam, minden egyes darab egyre közelebb visz a célhoz. Az erőm fogytán volt, hiszen második éjszakája nem aludtam már, így jól esett a lelkemnek az a hozzávetőleges időpont, tudtam, addig ki fogok/ki kell tartanom. Orsival megállapítottuk, a legjobban a derekam masszírozása tompít és én az érkezők közben illóolajos flaskát szaglásztam felváltva a levendulás tasakommal. A következő vizsgálatnál, kb másfél órával később, már 6 centis volt az aranykapu, burkot repesztett a szülésznő és jöttek is szépen a fájások, egyre intenzívebben, ekkor még labdán ültem, néha sétafikkantottam is, az egyre erőteljesebben rámtörő fájdalmak ellenére is képben voltam, igyekeztem átengedni magamon a régnemérzett érzést és hagyni, hogy a természet végezze a dolgát. Éjfél magasságában ismét megvizsgált a szülésznő és állítása szerint semmit sem haladtunk az elmúlt egy órában. Közben leesett Bigul szívhangja is, így ágyra parancsoltak. Zavaró volt, hogy az előző két gyerekkel ellentétben, akik gyakorlatilag végigaludták tulajdon születésüket, Bigi végig rugdosott-mocorgott, ébren volt.
Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a fenenagy bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok.
Orsi és a Hitösúr tanácsára végül hajnal kettőre összeszedtem minden erőmet és felálltam. Hagyva, hogy segítsen a gravitáció is. Ekkor újra és még elementárisabb erővel jöttek a fájások, de ezeket már nem tudtam kontrollálni, féltem tőlük és csak arra fókuszáltam minden idegszálammal, hogy túl legyek rajtuk. (ekkor törtem meg valahogy a jobb kezem hüvelykujját is, ami a mai napig nem működik tökéletesen a rákent tubusnyi csodaszerek ellenére sem)
Voltak kieső részek, azt tudom, hogy az egyik fájás alkalmával a falon függő gégecsőre esett a pillantásom, és ekkor bevillant, hogy én most azonnal AKAROK érzéstelenítőt, anélkül nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább folytatni az egészet. Közben olyan hangok hagyták el a testem, amikről magam sem hittem, hogy képes vagyok azokat kiadni. Arra még emlékszem, hogy Orsi ezeknek örült, mert ezek hangok. Végig bátorított, mellettem volt, suttogta belém az erőt. Ennek ellenére nehezen hittem el, hogy a tortúrámnak valamikor is vége lesz. Talán csak a halálommal.
Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta eszement hisztériámat- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, mégha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne, én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Menet közben már egy pálinkával is kiegyeznék, és ennek -az akkor már orvossal és szülésznővel kibővült környezetem számára- hangot is adok. Mert sírva vigad a magyar.
Aztán jön a kitolási szakasz. Még mindig nem akarom elhinni, mert egyáltalán nem olyan fájdalommentes, mint ahogy az a Minka esetében volt. 4 óra tízkor, gátvédelemmel végre megérkezik Zsigmond, földi nevén Bigulka, akit azonnal rámtesznek, ő pedig az előzetes összes rá- és a világra-zúdított szitkom hatására felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. És már ekkor tudom, hogy megérte. Hát hogyne érte volna meg. Az ólmos fáradtságtól reszketek, a felgyülemlett adrenalin hatására még több hülyeséget beszélek. (ezekért folyton elnézést is kérek, így még lehetetlenebbé válik a helyzet). Az ügyeletvezető az első császár miatt még elvégez egy méhűri betapintást, persze nehezményezem, sűrű bocsánatkérések közepette. Látom, a hitös egyre nehezebben viseli felfokozottságomat, ő totálisan leamortizálódott. Jelzi, ha elengedem, ő hazamenne. 


Nagyon sok minden kavarog azóta is bennem... ismét sokat tanultam. Legfőképpen önmagam gyengeségeit ismertem meg. A határaimat. Eddig is hittem abban, hogy a dolgok -főként- agyban dőlnek el. A pozitívak és a negatívak egyaránt. De ennyire saját bőrön talán még sosem tapasztaltam. Általánosítani sem lehet. És az aranyszabályok a szülésre nem vonatkoznak, mindenkinek más és más: nem feleződött a vajúdás ideje -sőt, ellenben sokkal intenzívebb és ezáltal sokkal küzdelmesebb is lett.
Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál.
Bármikor. Bárhányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is.

9 megjegyzés:

Hencsi írta...

Istenem, de vártam már...Már Minkánál is mondtam neked, hogy valahogy így éltem én is meg.Most is voltak olyan pillanatok,amikor teljesen azonosultam veled. A lényeg pedig:örülök,hogy sikerült,hogy megérte,hogy nagycsalád lettetek.És milyen szépek!

Dius írta...

Örülök, hogy végre ki tudtad írni is magadból. :)
Ennek így kellett történnie, pontosan ezért, amit végül meg is állapítottál, mert eddig nem hitted el, hogy tényleg ennyire tőlünk függ minden. De most már tudod, és a lényeg, megcsináltad... :)
Az meg külön jó, hogy Orsi mellett Csaba is veled volt, mert Orsi nem tudta rólad, hogy mekkora szükséged van a szülésznőtől arra a pozitív megerősítésre, csak Csaba ismer ennyire... :)
Nemsokára eltelik annyi idő, hogy ez a születés is a legszebb élményeid közé tartozik majd, és minden rossz kicsivé törpül.
Sok-sok puszi nektek.. a Kis hasfájósodnak pedig csupa-csupa gyógysimi is.

Hold-AnyuCica/WS írta...

De jó, végre itt a várva várt poszt :) Pár nap, és teljes megértéssel újraolvasom majd... most még csak elképzelt sorok, nemsoká átértékelődnek a fejemben...
Ügyesek voltatok :)

Tuti írta...

Nagyon vártam már én is! Én a kistündér Lalu után válaszoltam a szülésznőmnek, hogy soha többet. :) De a te szavaiddal élve: az idő gyógyít és idealizál. Lalu születése után még hónapokig éreztem, ahogy kijövet közben megrugdosott belülről.. Soha nem felejtem el. De ennek ellenére azt mondom, hogy bármikor jöhet a következő! Mert rettenetes a fájdalom, de igaz a mondás: ahogy a kezedben tartod, minden fájdalmad azon pillanatban elszáll és már csak pityeregsz örömödben. Én sem győztem elnézést kérni, mivel én is éjszaka szültem, és egy nagyobb kiáltásnál, ami kijött belőlem, féltem, hogy felébresztem az alvó kismamákat.. meg is lepődtek rajtam, gondolom más nem kért elnézést.. :D

Névtelen írta...

Ez nagyon jó,mintha az én érzéseimet is leírtad volna....Nekem még van két hét a 3.babóca világra jöveteléig és úgy tartok a fájdalomtól mint még soha.Nem akarom,azt akarom hogy minden küzdelem nélkül szülessen :)De nagyon várom azt a pillanatot amikor rám teszik majd és ez éltet.Az egésznek emiatt van értelme.Remélem addig felkészülök fejben is -talán még hagy nekem annyi időt :)Puszi,Bartos Gabi

gneke írta...

Nagyon örülök, hogy leírtad, kiírtad magadból!
Ismét nosztalgiázom, és megint vonom a párhuzamokat, ismerős helyzetek, mondatok...Bennem is ott a harmadik születésénél csapódott le igazán, hogy agyban dől el minden, csak én egy pillanatra nem hagyhattam el magam, minden fájásnak örülnöm kellett, mert nem akartam császármetszést, szülni akartam, minden pillanatát megélve. De hisz tudod, annyit írtam már róla.
És végére az örök klasszikus: már egy hónapos???

nani írta...

Nem túlzok, ha minden látogatásom alkalmával bíztam benne, hogy ez a poszt fogad.... jó volt olvasni minden bötűjét, tanulságos, számomra főleg így a finishez közeledve.
Köszönjük, hogy megosztottad velünk!

picidia írta...

<3

Timi írta...

Gratulálok, még egyszer. Teljesen átéltem, kicsit meg is ijesztett, de olyan szép volt mégis :)

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator