Az esti áramszünetes nagyviharban nálunk éppen a kicsik-nagyok játszótere épült, ami a nagyonmélyrőljövő mennydörgéses villámlások és az orkán erejű széllökések hintalánc táncával fűszerezve, eléggé horrorisztikusra sikeredett. Továbbá abszurd volt a nagy amerikai kocsi reflektoránál talapzatot ásó nagydarab kopasz férfiak szakadó esőben is kőszoborszerű rezzenéstelensége.
A mennydörgéstől kislánykorom óta félek. Valahogy akkor azt képzeltem, hogy az a gyomorból fölfelé haladó bizseregtető dörgés, egyszer csak annyira felerősödik, hogy végül engem is pattanásig feszít, majd szétpukkantja a bensőmet és meghalok.
A műszaki tárgyak hiányában a siserehaddal mécseseket gyújtottunk fürdéshez, majd négyen bekucorodtunk a nagyágyba és beszélgettünk. Suttogva. Nagytitkokat. S aztán már egyikünk sem félt.
Talán még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz.
5 megjegyzés:
De jó!
A vihar nekem is a gyengém...
Én szeretem a vihart, a dörgőset meg különösen. Szobából.
Nálunk nem volt áramszünet. Pedig egy-egy ilyen áramkimaradás mindig elgondolkodtat, hogy milyen nyugalom lehetett régen... és milyen csönd.
Ahogy írod is, a sötéthez nem illik a hangoskodás, valahogy ösztönösen suttog az ember, nem?
Én is szeretem a vihart, de ez olyan szép este lehetett nálatok :)
Milyen jó, hogy ott a három kis muskétásod, hogy vigyázzanak rád és megnyugtassanak, ha jő a nagy vihar! :)
ó, ilyen estéken mi is egy kupacban alszunk
Megjegyzés küldése