2012. augusztus 9., csütörtök

mindennapi játszmáink

Amikor valami lassacskán kisiklik a szokott mederéből, általában először észre sem vesszük. A napok peregnek, akárcsak az apró szemcsék a homokórában, hol jobban, hol rosszabbul teljesítünk, oldunk meg konfliktusokat, döcög a szekér, őröl a mókuskerék. Jobb esetben csak annyit élünk meg belőle, hogy fáradtak vagyunk, türelmetlenek, hogy nem megélünk, hanem sokkal inkább túl- és át. Diszkomfort érzetünk van. Rosszabb esetben meg csak annyit érzünk, hogy valami nincsen jól, és már erőnk sincs végiggondolni, hogy hol törhetett meg a varázs, hogy mikor vált minden teherré és frusztrációvá. Pörgetjük a napokat egy újabb, jobb reményében, s valami aberrált görcsbe-gyomorral rettegjük a holnapokat. 

Napok óta villognak agyamban az emlékkockák, rakosgatom apró mozaikjaimat, próbálom rekonstruálni a történéseket, felfedezni a nüansznyi különbségeket, az átbillenés pillanatát, az egyre erőteljesebben érkező jeleket.
Valamikor még az óvodába-járás környékén történhetett. Hunor egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy és mi mit csináltunk itthon Minkáékkal délelőtt? Semmit, válaszoltam, hiszen tényleg semmi különöset nem csináltunk, a napi rutinon kívül. És máig látom szemöldökráncolását magam előtt és komolykodóan gondolkodó arcocskáját. 

Aztán már szinte folymatosan érkeztek a jelek, Hunorral egyre kevésbé sikerült közös nevezőre jutnunk, megtalálnunk a régi hangot, együttműködnünk. Egyre kevesebbszer tudtam igazán örülni az együtt töltött perceknek, és egyre többször reagáltam ingerülten és agresszívan a nyávogására, a hisztijeire. Fogtam a kánikulára, a fáradtságra, a sokdologra, az unalomra, a társaságtalanságra, a kiskamaszkorra, a nemalvásra, a türelmetlenségemre. És egyre jobban féltem-tartottam a mindennapi konfliktusainktól, egyre kevesebb erőt éreztem ahhoz, hogy ura legyek a helyzetnek, Hunor kisiklott a kezeim közül, sem szépszóval, sem csúnyával nem tudtunk tovább működni... centiket vágva vártam az óvodakezdést...

A tetőfokra a szülinapi felező-bulimon jutottunk, úton a 70-es tábla felé. Hunor persze nem aludt és egész nap ezer fokon izzott, este még volt egy falubéli megjelenésünk is, oda persze jönni akart és itt jutott el igazán a csúcsra. Magánkívül üvöltötte, hogy unatkozik és semmi, de tényleg semmi sem volt jó. Csak néztem, néztem őt és a feltétel nélküli szeretet helyett valami egészen mást éreztem. Dühöt, haragot és igen, talán egy csöppnyi gyűlöletet is. Mert 5. éve vagyok a rabszolgája/juk a nap 24 órájában,  ugyan ezt még sosem dörgöltem az orra alá, de most nagyon kevés kellett hozzá, hogy miközben jól megrángatom ne tegyem ezt meg...

Szerencsém van. Szerencsém van, hogy csodálatos barátaim vannak, akik mernek velem őszinték lenni. És szerencsém van, mert meg van a képességem ahhoz, hogy el- és befogadjam a kritikát. Még akkor is, ha kiüti alólam a lábaimat. Még akkor is, ha jégmarokszorítással összefacsarja a szívem.
A szembesítés önmagunk hiányosságaival mindig fájdalmas dolog. Önnönmagam lecsupaszításához nem volt erőm, nem tudtam szembenézni a saját démonjaimmal, most képtelen voltam felismerni bármennyi jelből is a kétségbeesett segélykiáltást. Pedig minden itt játszódott a szemeim előtt, részese voltam az egésznek, benne voltam én is a játszmákban...

És a hangok... azok a(z) átkozott segítő  belső hangok, azóta is harcolnak bennem... Pszicho Liána ostoroz, hogy hiába a többtucat szakkönyv, a kismillió helyzetfelismerés másoknál, mégsem voltam képes a saját erdőmet meglátni a saját fáimtól. Gyakorlatias Amál, kész terveket sző, pillanatok alatt ezer mentséget talál Engemburkoló Szegény Énemnek, és ezzel egyidőben használható ötletekkel tettre készen áll a problémák orvoslására.

S hogy mi a probléma? Az, hogy Hunor kevés figyelmet kap. Az, hogy az ő igényei abszolút eltörpülnek a köz- , a kisebb testvérek fiatalkori kiszolgáltatottságukból fakadó- igényei mellett. S a figyelemért ő is minden eszközt bevet. Ha kell veszélyezteti az öccse testi épségét, ha kell artikulátlanul sikít, mint a kisebbek, ha másként nem megy állandó dacosságba menekül. Én pedig képtelen voltam globálisan átlátni a problémát, tömködtem az apró lukakat, kezeltem jól vagy inkább rosszul az adott szituációkat és irreálisan hatalmas elvárásokat támasztottam a mégnincs ötévesem elé. 

Pár napja taktikát váltottam. Dicsérek és megértek, nem kiabálok, hanem magyarázok, leülök mellé és kérdezek. Átölelem és többször elmondom mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok arra, hogy ő az én okos nagyfiam. Közös programokat szervezek és minden mást háttérbe szorítva próbálom visszaépíteni a régi kapcsolatunkat. A viselkedése totálisan megváltozott, ugyan most is vannak még bepörgései, de már most zongorázni lehet a különbséget. Tétován tapogatózom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen és jól teszem azt, amit most csinálok. Eddig vakon bízva az ösztöneimben neveltem őket, és most alapjaimban rengtem meg. Hiszen, most cserben hagytak vagy csak süket füleknek daloltak... igazából, mindegy is, a lényeg, hogy még idejében sikerült elcsípni a bajt... (szívből ajánlok egy könyvet, nekem most nagyon sokat segített. régen már elolvastam, akkor is tetszett, de akkor még annyira kicsi és védtelen volt Hunor, akkor még annyira ismertük egymást nyelvét, hogy sosem hittem volna, hogy bármikor is szükségem lesz könyvekre ahhoz, hogy mi ketten jól kommunikálhassunk...) 
Nyilván árnyaltabb a helyzet, valószínűleg közrejátszik a harmadik hónapja tartó oviszünet, a fáradtságom, az erőtlenségem. Mentségek, kifogások, magyarázatok, kérdések, válaszok. Játszmák. 


Blogos életem eddigi legnehezebb, legkuszább és leghosszabb ideig fogalmazott posztját olvashattátok. 

13 megjegyzés:

Dominika írta...

Ezt az írást szórólapon kellene osztogatni az anyukáknak. Mindenhol. Játszótéren, védőnőnél, nőgyógyásznál, terhesgondozáson. És akkor kevesebb depressziós és önmagától rettegő anyuka lenne. (És kevesebb kezelhetetlen gyerek is.)
Én személy szerint nagyon köszönöm, hogy megírtad.

Névtelen írta...

Először is hatalmas nagy respect ezekért az őszinte sorokért!
Nagyon kemény tabu témát érintettél, és fájdalmasan őszinte vagy. Szerintem, ne ostorozd tovább magad, tényleg szerencsés vagy, hogy a barátaid meg merték mondani a véleményüket és te pedig el tudtad fogadni azt!

Az út pedig jó, Hunor egy nagyon érzékeny kisfiú, és számára lehetett a legnehezebb elfogadni azt, hogy sorban születnek a testvérei.

Köszönöm a nyers őszinteséged, erőt kívánok a változáshoz!

Adrienn.

Chipmunk-19 írta...

csak osztani tudom Adrienn szavait. még meg is könnyeztem.

anyus írta...

Csodálatra méltó, hogy nem csak felismered a problémát, de tenni is tudsz ellene.
De szerintem sem kellene ennyire ostorozni magad, mert nem bírsz szétszakadni, és hasonló helyzet újra és újra előfordulhat, a többivel is, hosszú évek múlva is.

E.M.A.K. írta...

KÖSZÖNÖM!
(egy zugolvasód) :)

Unknown írta...

Kedves Cucka! Eddig nem írtam még Neked, de már régóta olvaslak (két gyermekes anyuka vagyok). Teljes mértékben megértem, amin Te most keresztül mész/mentél. Nem csoda, hiszen sokan nem is gondolnák, hogy 3 kisgyermekkel (de akár még 2 örökmozgó kobolddal is, mint nekem) egyszerűen időzsonglőrnek kell lenni, hogy mindenre és mindenkire jusson elegendő, minőségi idő.
Én is tapasztalom mindezt és sokszor nálunk is előfordul, hogy viharfelhők gyülekeznek az égen, amikor egyedül vagyok a kisfiaimmal. Néha úgy érzem, nem bírok a két kismanómmal + háztartás + otthoni munka + férj... Nincs időm, energiám semmire és olykor bizony ingerültebb vagyok a kelleténél. Nehéz ilyenkor higgadtan viselkedni, meglátni, amit sokszor az ember csak későn lát meg.
Amit te most ide őszintén leírtál, az nagyon sok édesanyát érint, nem vagy egyedül a problémával. S ahogy felülkerekedtél Önmagadon, ahogy felismerted a helyzet komolyságát (még ha a barátok is hívták fel a figyelmedet rá, bár azt gondolom, te is észrevetted volna azt előbb-utóbb) és ahogy azt kezelted, le a kalappal! Köszönöm az őszinte soraidat és fel a fejjel! Üdv.: Anita

myway08 írta...

sztem megtanultad a legfontosabbat, azt hogy mindegyik másképp jelez, ha gáz, és az pont az, amivel Téged a legjobban fogcsikorgatásra tud kényszeríteni. Hol ultrahangon visítás, hol hiszti, hol betegeskedés, hol bepisilés... és még mennyi, de mennyi. Le a kalappl :) Tök jó vagy.

Dius írta...

Szülőként, a gyerekeinktől többet tanulunk az életről, mint bárki mástól valaha is. Az, hogy nem mindig sikerül a tanultakat ugyanúgy befogadni, nem hiba, és nem kudarc. Épp akkor úgy sikerült. De a Ti példátok is azt mutatja,hogy ha meg kell valamit tanulni, és tapasztalni, akkor az nem marad annyiban. :)
Hajrá tovább.. :)

cucka írta...

Lányok, én most nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak a föntebbi sorokat. erőt merítek belőle, és megpróbálom nem nevelési kudarcként megélni ezt az egészet, csak egy tanulmányi folyamatként.

(myway, jó, hogy említed, mert abszolút kifelejtettem és így hiteles a történet: Hunor is
eljutott az éjszakai bepisilésig, pedig ő aztán tényleg soha)

Timi írta...

Cucka, ne, ne fogd fel nevelési kudarcként, véletlenül se, isten ments! Hunor még nincs ötéves! Még nagyon messze van a nevelése vége, és addig rengeteg időtök van együtt utat keresni! Az útról vannak letérések, vannak zsákutcák, de Ti fogjátok egymás kezét és visszamentek!

Ami nagyon fontos szerintem, hogy Hunor is még kicsi. Ne kelljen "nagynak" lennie attól, hogy két kisebb testvére is van. Persze ha ott a két kicsi, ki legyen az okos, belátó és türelmes, ha nem a legnagyobb... de ő is csak hozzájuk képest nagy. Öt év nagyon kevés... egy kezeden elfér. Ha csak ő lenne, icipici kisgyereked lenne még. (Nekem ötévesen még csak Marci volt.)

A bepisilés meg lehet persze, hogy ebből fakad, de az ő korában még az is tök normális. Szóval csak azt akarom mondani, hogy szuper vagy, ne ijedj meg jobban, mint indokolt és egyáltalán ne ostorozd magad! Erre nem fog emlékezni húszéves korában. Arra, hogy övé volt a világ a két tesójával és veled, arra meg igen.

fenci írta...

nagyon szépen leirtad és köszönjük, hogy olvashattuk! Ha segit valamit, akkor tudd, hogy szerintem mindannyian hasonló cipőben járunk és elkönyveljük a nagy, az nagy és kész. Hajlamos vagyok felnőtt elvárásokat támasztani irányában, de néha, mikor nagy örültségeket visz véghez (és igen, volt ilyen, le sem mertem irni) olyankor magamba szállok és rájövök ő is csak gyerek, több figyelemre és szeretetre lenne/van szüksége.

Kinga85 írta...

Köszönöm, hogy ezt is leírtad. Jól elraktároztam a fejemben, mert nálunk is bármikor terítékre kerülhet ez...

picidia írta...

Köszönöm! már másodszorra segítesz hatalmasat!!! <3

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator