2012. november 2., péntek

átkos november, avagy mindennapi félelemeim

2004-ben egy késő novemberi éjszakán valami megváltozott. Valami örökre megszakadt, valakik örökre itthagytak. Egyedül. Árván.

A történteket el lehet fogadni, be lehet nyelni. Számtalan magyarázatot is lehet találni rá, mert a lékelnek kell, hogy fel tudja dolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, az értelmetlen gyászt. Kell a logika, az ész érvek, még akkor is, ha vannak esetek, amikor nincs, nem lehet racionális magyarázatot találni semmire. De az őrület borotvapengéjén táncolva az agynak kell a rideg érvelés. Különben végérvényesen átbillen odaátra.

Először jön a tagadás. Nem, nem akarod elfogadni, hogy ez megtörtént, nem történhetett meg, minden olyan szürreális, annyira abszurd, hogy megfáradt elméd belül sikítva fel-felröhög és összeesküvés elméleteket gyárt. 
Aztán érkezik a düh, a harag. Hogy tehették ezt velem? Még utoljára egy jó nagyot belémtapostak, szarban hagytak. Mindenki tudta-látta, éreznie kellett, hogy be fog következni valami durván durva és mégis cinkos mód csak némán figyeltek.
Megváltásként besuhan az alkudozás. Alfa állapotban el is hiszed, ha ma nem lépsz piros kőre vagy felajánlasz a Mindenható vagy az Ördög számára az életedből bármit, ami fontos, akkor még egyszer utoljára láthatod őket, beszélhetsz velük. Talán visszakaphatod még egy ölelésnyi időre...

Végül lassan megérted, hogy hiába minden. Ez végérvényesen elcsesződött, ebben az életben itt már nem fogtok találkozni, az izmaid feladják a szolgálatot, összeomlasz, beletörődsz, marad az űr, a fájdalom, a hiány. Sírsz, zokogsz, könnyek nélkül. 
Lassacskán megtanulsz nélkülük élni, elfogadod a megmásíthatatlant és próbálsz átértékelni, tanulni a hibáitokból és egészen másként folytatni.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk." (Prof. Dr. Bagdy Emőke)

Napok óta kattog az agyam. Bolond gondolatok kergetőznek bennem,  a hormonok vad játéka ez a szenvedély, legalábbis remélem, hogy hamarosan elcsitul. (képtelen lennék ilyen görcsös félelmekkel élni hosszabb távon). 
Végtelenül öregnek érzem magam. És félek, istentelenül félek attól az érzéstől, hogy túl korán itt kell hagynom őket. Hogy túl kevés időm lesz, és túl keveset fogok tudni magamból átadni nekik. Hogy kevés az útravalójuk. Hogy cserbenhagyom őket. Hogy magukra hagyom őket. Hogy akkor nem tudok mellettük-velük lenni, amikor a legnagyobb szükségük lenne rám... hogy akkor már nem lesz elég erőm segíteni őket... hogy ahhoz, hogy kiteljesedhessenek nekik is be kell járniuk a pokol összes mocskos bugyrát...
És ezzel egy időben egyfajta önzőséget is érzek, hiszen mi hívtuk életre őket, s ezáltal felelősséget is vállalunk az életükért. A boldogulásukért. A boldogságukért.

Bárcsak bölcsebb lehetnék...

6 megjegyzés:

Dominika írta...

:-(((((((
Az érzés, hogy velem nem történhet semmi, az nálam is meg van. És néha iszonyatosan rám nehezedik a felelősség, hogy ennyire tőlem/tőlünk függnek.

micka írta...

minden nevetésedben ott vannak. az a szeretetteli, életteli gurgulázó.
és ezt te is továbbadod, ne félj...

Bea írta...

Csak a második részhez tudok hozzászólni, az elsőhöz túl kevés vagyok.. Sokat adsz nekik és minden egyes nappal többet. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy mikor jár le az időnk. Ha szerencsések vagyunk akkor, amikor itt minden fontos feladatunkat elvégeztük és nyugodtan útnak indulhatunk. Ezért pl. én a feladatra gondolok csak, nem a végső pillanatra. Mert az úgyis eljön, ha félek tőle, ha nem félek.
Küldök neked egy szeretettel teli novemberi ölelést.
b

CraftRoom írta...

Éppen eléggé bölcs vagy, hidd el nekem!

Névtelen írta...

õk mindig ott lesznek egymasnak. es meg egy jo darabig te is veluk.
motyi

Timi írta...

Nagyon ölellek, Cuckám...

Megjegyzés küldése

 
Copyright 2009 Cucka blog. Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress by Wpthemescreator