Lesz összefüggés a két történet között. A konzekvenciát viszont nem vagyok hajlandó írásban is levonni.
Tegnap: szipákolós esős idő, Hunorért indulás, kis késéssel. Kismici nem, és nem hajlandó felvenni a kétszarvú katicás gumicsizmáját, helyette tüntetőleg a hófehér sportcipőjébe gyűri bele a böcsös csülkeit. Mondom, KÉSÉS, nem kicsit, beletörődöm, de a lelkire kötöm, hogy az egész utat a babakocsi fogságában köteles tölteni. Bólogat, kiröhög. És minden szembejövőnek mutogatja a cipőjét győzedelmes vigyorral. Mert ilyen lányom van. Szerencsére más még nem érti, azt hiszik a cipellőjével dicsekszik. Gonoszul rávigyorgom. Bukta.
Az én drágajóférjem a kiköltözésünk hevében (igen, még az őskorban), úgy elcsomagolta a kedvenc és strapabíró túlélő cipőmet (a rossznyelvek szerint- énszerintem- kidobta, de második éve tagadja rendületlenül), hogy azóta sem tudtam pótolni. Sem fizikailag, sem lélekben. Így a nagy rohanásban becsusszanok apjuk hasonló túrabakancsába, ami egy számmal ugyan nagyobb, de mostani állapotomon sokat még ez sem túl ormótlanítani-rontani.
Az oviba érve Hunor röpül felém és bárminemű bevezető előtt, a legélesebb hangján sikkantja már messziről: az Apa cipője, tud róla, hogy felvetted? mért vetted fel apa cipőjét? És hiába is próbáltam csöndesen a fülébe súgni, hogy majd hazafelé megbeszéljük, egy gyöngébb zsarolást is bevetettem (ha nem hagyod abba a kérdezősködést, nem megyünk be a boltba vitatigrisért...), a kérdések csak záporoztak, elégedett Kismici is áttért a saját cipellőjéről az enyémre és miközben mutogatott a lábaimra, hangosan apázott.
Sikerült annyira későn érnem Hunorért, hogy már csak az óvoda (fél) személyzete hallotta, de erősen kétlem, hogy ezt a frissen szerzett információt sokáig magukba tudnák tartani.
Ma: délelőtt becsattogtunk a közeli szitibe és vételeztünk számomra egy valamirevaló tavaszi-őszit, az állatorvosné asszony mégse kacsázhat az oviba a gyerekért apjuk kitaposott bakancsába, ugyebár. (azt már tényleg csak zárójelben, hogy amíg én cipőket próbáltam, szépleányom a gyerekcipős pult előtt mélységes szerelembe esett egy nyaunyaus benti cipőbe, és szomorkás kutyapillantásainak még kőszívű apjuk sem tudott ellenállni, így idén télre már kereken 4 pár különböző fajtájú benti cipő várja, hogy kielégítse a kiskirálylány kényes ízlését)
Délután időben, magabiztosan az újcipőmben, leheletnyi sminkkel és parfümmel indultunk az Elsőszülöttért az oviba. Kb 4-re érünk oda és általában még egy óra kötelező udvari játék a szokott program.
Huncos persze kiszúrja az új cipőt, ma csak annyit kérdez, ezt mért kaptad apától? (hjajj, ha tudnád, édesfiam...)
Míg játszanak, az új óvónéni óvatosan beszédbe elegyedik velem. Érzem, a kötelező udvarias, milyen okos-milyen kedves-milyen finom lelkű gyermek körökön kívül szeretne még valamit... amit viszont kérdez, attól megfagy az ereimben a vér: Hunor hogy áll a fogmosáshoz? nem is értem elsőre, megkérem fejtse ki, mert tényleg nem értem. Hát hogy, van-e otthon fogkeféje, szokott-e fogat mosni? hebegek-habogok, továbbra sem értem. merthogy az oviban nincs neki és azt mondja otthon sincs és mindig a mutatóujjára kéri a fogkrémet... Odahívom Rókabékát, aki a kérdésemre, hogy van-e otthon fogkeféje csak röhög. És elszalad. Izzadok. Aztán visszaszalad. Már nem magyarázkodom. Igyekszünk rövidrezárva elhagyni a süllyedő hajót. Kellően megsemmisülten. Hazafelé veszünk egy új fogkefét. És azt mondja, csak viccelt, hogy nincs otthon fogkeféje. A mostani bentiét meg valaki kidobta.
Átértékelem a szülés körüli gondolataimat. Addig jó, míg odabent vannak.
