mici, az örök idealista-racionalista

Mici alapvetően nem édesszájú, ha mégis fogyaszt valami nassolni-valót, az általában Hunor miatt van, akit feltételek nélkül majmol. 

Ma reggel kicsit tovább fogvatartott az ágy, (túljó könyvet olvasok) így lemaradtam a reggeli csúcsról. Huncnak egészen egyszerűen szüksége van a napindító édességcsomagjára. Túl a kecsketejes kakaóján, néha elmajszol egy túrórudit, apróbb csokit. (gondolok itt egy-egy hűtőben felejtett csokimikulásra- illetve csokinyúlra vagy annak apróbb törmelékére). Placebo elven működik elsőszülöttem, pár morzsával is beéri, a hangsúly a jelenléten van. 

Ezen a napon sem történhetett ez másképp, de mivel apjuk stafétabot-átadáskor félig kapubanlógó volt már, a kicsik körbe-zsizsegtek, éppcsak egy hitvesi csókra futotta, még a használati utasításuk rám vonatkozó adatai sem érkeztek meg hozzám.(szerencse, hoyg beszélnek már)

A nagyok javában a munkásokkal dolgoztak az udvaron (szigetelés projekt ON), amikor egyzsercsak mellém somfordált Kismici, hogy kérek szalonnát. Éhes vagy, kiccsibe? kockázzak fel katonákat? neeeem! kérek szalonnááááát!!! majd mikor már egyre ingerültebben kántálta a mantráját, kértem jöjjön be, mutassa meg mit szeretne.

Bejött. Megmutatta. Karácsonyról hűtőben lapuló szaloncukrot kért. 

Azóta módosította kérelmét szalonna cukorra.  És továbbra sem eszi meg. De az illúzió. Az megmaradt.

mindenmás

Délután két óra. Bigi még nem aludt egy szemhunyásnyit sem reggel 6 óta. Nem nyüsszög, látszólagosan nem fáradt, ellenben már túl van a számítógépasztal alsó fiókjának komplett kipakolásán (ide értve a féligkész kötött boleróm fonalának kötőtűről való kiszabadítását is), valamint a nappali alsó könyvespolcainak a lerámolásán. Közelebbi kontaktba lépett az írott sajtóval is, szájon át sajátította el például egy főzőmagazin címlapján szereplő könnyed nyári desszert elkészítésének a technikáját is. 

Az ajtókat csukni kell ismét (kikommenderkedik a teraszra egyetlen pillanat alatt), kedvencei neki is a koszos utcai cipőtalpak megszerzése és azok bőnyállal való tisztogatása. Lakterünk újra csatatér, és a nagyok felháborodottan tiltakoznak a rendrakás ellen, dehisz Zsiga pakolt szét! és tényleg.

Mozgásfejlődés, én így szeretlek! (avagy Segítség, méhemből szakajtott újabb magzatom is szimbiózishatár-tépkedővé vált)

fogasbigi in eksön

Csilliék látogatásakor bukkant ki Biggernyúl harmadik gyöngyszeme, és mire odáig jutottam volna, hogy megemlíthessem itt, már követte is őt a mai nappal a negyedik. Lapátfogú kiscápánk lett, az alsó kettője még mindig apró, hegyes és hullámos, a fölsők simák és szélesek. 

Az éjszakákra nem panaszkodom, Simulékony Biggernyúl ugyan éber és nemalszik, de teszi mindezt csöndben gügyögve, birizgálva valamit a kezibe, esetleg piszkálgatva a melltartóm címkéjét. (a családi legendárium szerint én éppen ilyen tündérbogyó voltam). Szóval éppenséggel lehet(ne) mellette aludni.
Aztán meg pénteken úgy döntött, felhagy a nindzsagurulós közlekedésével, kipróbálja a laposkúszást, csudásan megy neki, hiszen az ereje már megvan hozzá. És most már a két nagylábujján alakul a bőre kiképzése is: bőrhiány formájában. Helyenként már mászás-kezdeményezései is vannak, cukorborsó, ahogy az ébredései után kicaplat a hálószobából sikkantgatva közénk. 

Hétvégén böcsülettel kivettük a részünket a visegrádi forgatagból, sosem gondoltam volna, de éppen Bigger volt a gyenge láncszemünk, elődeivel ellentétben az ágyúdörgésekkel egybekötött lövöldözéses lovagi tornáktól ő vigasztalhatatlan sírógörcsöt kapott. Így programunkat alaposan meglőve, távoztunk a helyszínről. (no nem, mintha a nagyok hazaérkezésünk után éppen kettő perccel -este 10-kor-, már nem úgy durmoltak volna, akár a kisangyalok...)

És azt hiszem, a nagy melegek hatására, kezdek olyan kevés lenni Legkisebbünknek, (mint cuckának a beígért hűs eső, höhö), hogy miután ebédre kiürítette mindkét mobil tejeszacskóját, üvöltve követelt még, így nem tehettem mást, mint megkínáltam 150 milli langyított kecsketejjel, amiből egyszuszra felhajtott 130-at. Hát kérem, így jár az, aki nem hajlandó továbbra sem szilárd étket magához venni! (azaz helyesbítenék: tegnap megevett egy marék főtt kukoricát, ami mára teljes egészében távozott belőle az alvégeken...) És vizet is iszik. (40-50 milliket alkalmanként, mégsem tiszta apja)

egy nagytalálkozás margójára

egy kupac kopasz kukac

napielsők

Hunornak sikerült megkapnia élete első cserdítős sallerét, amire nem vagyok büszke, hirtelen zsigeri méregből és kétségbeesésből született. Kisbence nálunk vendégeskedett és elsőszülött szememfénye a találkozásaikkor lemegy kutyába és idétlenebbnél idétlenebb produkciókkal bírja nevetésre (egészen pontosan saját magából csinál hülyét, ahhoz, hogy kiröhögje. így szórakoztat. tudom, van még mit csiszolnunk.). Úgy tűnik, az összes bevethető eleséseit előadta már, így nem maradt egyéb hátra, mint Bigi csesztetése. Éppen abban a pillanatban léptem be a szobába, amikor Hunc Bigit lábra állította, majd elengedte, Biggernyúl meg engedve a fizika törvényeinek, hatalmasat zakózott a nappali kövén... szerencsére nagybaj nem lett, Bigi is ütésálló. 

Azóta egyszer felült (majd ismét eldőlt, mint egy krumpliszsák), később pedig sípolókacsa vigyorgással kérésünkre búcsút integetett az apjának. (biztos sokkot kapott... )

és ez volt a blogsptos 200. bejegyzésem. eztseígyképzeltem. 

minden relatív

Kevés viccesebb dolog van annál, amikor kizárod magad a házból és a két méter körüli magasságú kőkerítésen kell átvetődnöd fényes nappal buszérkezéskor. (legalább nem miniszoknyában)

Ennél már csak az lehet viccesebb, ha beletörik a kulcs a melegtől bedagadt/megvetemedett (mittoménmicsinált) kapuba és a szakemberek közel négy órája bűvészkednek vele. 

Még az is lehet, hogy ma éjjel őrkutyává válok és a kapu elé kifliződöm.

kétszer kilenc

Ez a kedvenc szójátékom, a 9-es hófordulók kapcsán szokott eszembe jutni. Merthogy 9 hónapot töltöttek odabent a gyermekeim és éppen 9 hónapja voltak végre hajlandóak kibújni és napvilágot látni.

Bigi nem sokat változott, bár a hófordulója tiszteletére kicsit rágörcsölt a teljesítményekre. Szabadon kószál, bekolbászolja a környékét, és ő az első naturalista virágföld-kedvelő és evő gyermekem is. Pár napja már mászáskezdeményeket is mutat, emelgeti a pelenkás testrészét, és lábujjheggyel előre löki magát. Beszédfejlődése példátlan, valószínűleg béka lehetett előző életében, ugyanis, ha kerek a világ, egy egyszerű "kvak"-kal jelzi. Sűrűn kvak-kvakkol. De hát mi gondja is lehetne, amikor minden vegetatív igénye ki van elégítve és a nap 24 órájában -olykor túlságosan is- gondoskodó tesók veszik körül?!
Napirendjére leginkább a besimuló jelző illene. A nagyok harsánykodásától zeng a ház, így reggel annak ellenére, hogy ő még szívesen aludna, mégis ébrednie kell 7 és 8 között. Szerencsére csak pár percet vesz igénybe a nagyok reggeli kakaójának elfogyasztása, s amíg én elsőkávézom, ők már túl is lendülnek a reggeli macikon, s már mehetünk fejni-állatozni. Mire mindenkit megetettünk-megitattunk, hipp-hopp már 10 óra is elmúlt, általában ekkorra ébred a kiskirályfink igaziból. Játék a nagyokkal, közben kis házimunka nekem, láb alatt ők, aztán ebéd és csöndes pihenő. Hunor 3-ból egyszer ha hajlandó aludni, de korrumpálható a csöndbenmaradásért. Kismici másfél-kétórásat durmol, Bigi szintén. (én húszperces csodatevőset). Míg ők alszanak, ismét állatos körözöm egyet, ha kell dolgozom is, hogy mire apránként felébrednek, már készen állhassak a délutáni játszótér körre. 7-8-ig kinn vagyunk, nagyok élvezik, Bigi pokrócon folytatja a természettudományos ismeretek elsajátítását. (ma pl szotyihéjat kóstolgatott a játszótéri homokban, innen is csókoltatom a dekkeket és szotyihéjakat lazán homokozóba suvasztó szuperanyukákat). Bigi általában már hazafelé jövet eldurmol a babakocsiban, pedig igazán nem lakunk messze a tértől. Még az esti nagykádas triumvirátus fürdetés előtt a nagyokkal bezárjuk-ellátjuk az állatokat, aztán vacsora, majd Bigit megszoptatom és már alszik is. Újabban kihagyja az éjfeles langymeleget, helyette hajnal 2-3-ig pilled és onannstól óránként pótolja be a ki- illetve a lemaradását.
(Hunor 9-10 között önként elvonul, Kismici általában 10 utánig kóvályog, hoyg aztán vagy behulljon az apja helyére vagy bekússzon a saját ágyába. )

Csillagszemű tonhalaspizza-csücsökrágó

Tápláléka 95 százaléka még mindig az anyatej, egyetlen étkezést sem váltottunk még ki másfélével. Azt gondolom, vele szintén az igény szerinti hozzátáplálás elveit fogjuk követni, akárcsak anno Micivel. Kezdeti pépesített fuldoklásai azonnal megszűnnek, ha ő csippentheti-forgathatja-ízlelgetheti a pogácsákat, kenyércsücsköket, puffasztott micsodákat. De szívesen kóstolgat gyümölcsöt is, kedvence az alma, egy szeletkével hosszú perceken át el tud szórakozni.
Továbbra is kétfogú, nyóc és fél kiló, 80-as ruhákat hordó, fodroscombú mosolygombóc-féleség. Bújós és nyugodt, elégedett és harmonikus, finom tapintású és puhán simogató. Hogy hogyan csinálja ebben a diliházban? örök titka marad. 

vidámabban

A  sziesztával gazdagon tarkított hétköznapok:

és a művész úr, aki alvás idejében is alkot (itt éppen házikót napocskával):

A szofisztikált parasztság árnyoldalai

Erről is kell mesélnem. Talán, ha végre kibuggyan belőlem és szavakká alakulva meg tudom fogalmazni a hihetetlen mélységes csalódást és fájdalmat, ami már második napja fojtogat, nos... talán akkor könnyebb lesz.

A fárasztó és idegtépően hosszas hazaút után, első dolgunk a kert felé és az állatok felé vezetett. A kertbe lépve, valamifajta furcsa hiányérzet telepedett rám, viszonylag gazosan hagytuk itt a farmunkat, most meg mintha valaki kigyomlált volna. Vagy nem is tudom... a hagymákat lekaszálta volna??? de ki??? és mi célból??? hiszen, ha a fölső részét levágod, az eső belesik a vastag húsos henger alakú szárába és a föld alatt a hagyma szétrohad. (ezt még én is tudom) a céklákat is megritkította? és a sárgarépákat is? heee?

A földig gyalázott málnabokrokra még csak nem is emlékeztető kórókhoz érve már egyszerre káromkodtuk el magunkat. Beszabadultak a kertbe a kecskék!!!* Óvatosan lépkedve becsültük a károkat, de a könnyeimen át már alig tudtam valóban felmérni. Üvöltözni és toporzékolva szerettem volna hisztizni, amint megláttam a csonkig rágott Mici-gesztenyefáját, a gyümölcsük, leveleik és kérgük nélkül búsan reszkető alma- illetve szilvafácskáinkat, a tövig rágott már aprócska termésekkel itthagyott paprika-palántáinkat, a megtizedelt kukoricáinkat, a földig gyalult karalábéinkat...

Egyedül a paradicsomokat nem bántották, valószínűleg azok leveleinek túl intenzív az illata vagy az íze...

Hunor sírva fakadt, én belülről zokogtam. Sirattam az összes bogarászással töltött szabad percemet, a rengeteg belefeccölt munkát, a szétcseszett körmeimet, az álmaimat... és dühös voltam, rettenetes dühös a kecskékre.

Vasárnap reggel nagyon erősen meg kellett erőszakolnom magam, hogy kimenjek a lányokhoz fejni. Gyűlöltem őket, és ha valaki akkor elém állt volna, hogy elvinné az állományt, egyetlen pillanatig nem gondolkodtam volna. Vigye, látni sem akarom többé őket. A nagyfokú empatikus készségemet most erőteljesen sarokba szorította a veszteség maró keserűsége.
Kicsit összeborulva ölelkeztünk Apjukkal. Van nekünk egy rövidke mondatos mantránk, amivel egymást szoktuk kirántani, ha süppedősre dagad köröttünk a problémák dagonyája. Most is segített. Sok mindenen mentünk mi már ahhoz keresztül, hogy pár elvetemült és kíváncsi kecske kifogjon rajtunk! 

Azóta mentettük a menthetőt, kigyomláltuk a megmaradtakat, felkaróztuk a paradicsomokat, felkötöttük az uborkákat, de még mindig gombóc van a torkomban valahányszor végignézek a megmaradt kertünkön. Lassacskán begyógyítja a természet a sebeket, újranőnek a levelek. Idén nem lesz málnánk, sárgabarackunk és csak pár darab kajszink, almánk és körténk akad a fán. Hogy a fák túlélik-e a hántolást és csonkolást még kérdéses. És nem lesznek paprikáink sem. Viszont lettek felszabadult helyeink a babnak. És ipari mennyiségű paradicsomunk lesz. (már zöldek és nagyok és ha jól számoltam olyan 60 tőnyi akad)

...ésmárkönnyebbis...

* a péntek éjjeli vihar megijeszthette a négylábú ördöglányokat, akik gondoltak egy merészet és a kert felé tendálták a jobb sorsukat, átugorva (!!!) a másfél méternél magasabb telibedeszkázott kerítést. Így több órán át büntetlenül garázdálkodhattak kedvükre.

nyomokban már jól vagyunk. A Nyaralás. (hosszú lesz)

Az úgy volt, hogy minden logikus érv felhozatala ellenére, mi mégis úgy döntöttünk, hogy megejtjük életünk első külhoni, sokat utazós, nagycsaládos, barátos, tengeres nyaralását.

Elég sokat rágódtunk a mikénteken és a hogyanokon, a (saját) könnyebbség(em) érdekében én egy éjszakai indulásért lobbiztam, de a ház ura gyűlöli az éjszakai, fölöttébb idegen terepen történő autóvezetést, így maradtunk a vasárnap reggeli indulásban. Amiből lett délelőtti. Majd pontban délben, sallangozott idegekkel végre-végre ki is gurultunk a kapunkon. Az okosautónk, az enjoy the trip helyett egy laza checking engine-nel indított, amit én már csak fogcsikorgatva fogadtam, drágaférjem hezitálására azonban kilátásba helyeztem egy "ha most azonnal nem indulunk el bárhova, én esküszöm lestoppolok Vodicéig"-et is. Mivel jó öreg Hunter-ünk (ejtsd Hánter. igen, ez a neve) más hibakódot nem küldött és kivételesen most nem korlátozta le a sofőrünket sebességileg, nekivágtunk. (bár megfogadtam, hogy a nyolc órás út alatt én egy büdös szót sem fogok váltani a hitössel, kizárólag becsmérlő pillantásokkal tarkított szempillarezegtetéssel fogok kommunikálni)

Az utat nem részletezném, legközelebb valóban éjszaka utazunk. Márha valaha is lesz legközelebb. De álljon itten is szégyentáblaként, hogy a 4 megállás felelőse csak és kizárólag Hunor (persze olyankor Biginyúl is feltankolt, de alapvetően neki pontelég volt a nagytesók egész napos előadása), a 8 órából másfelet aludt, 1-et evett-ivott-tévézett, a fennmaradó időt (leszámítva a kb 1 óra állást, azaz összesen 4 és felet) a saját performanszával töltötte ki, melyben volt visítás, fenyegetőzés, káromkodás, kiabálás, tesós verekedés Bigi teste fölött, kunyerálás, sírdogálás, Shrek macska nézéses szájgörbítés, sértett szipogás, vezetőülés rugdosás. Részünkrőli reakciók is széles spektrumon futottak: éneklés, meseolvasás, dvd-nézés, mondókázás, repülő madár számlálás, háztetőkeresés az autópályán (nagy esélyeink voltak), egyezkedés, elterelő beszélgetések, üvöltözés, fenyegetőzés, korrupciós alkukötés, szépszó, nemszépszó. 

Az utolsó félórában végső kártyáimat is kijátszva én a tengerbeugrással, Apjuk mindannyiunk azonnali útszélen való elhelyezésével fenyegetőzött.

Aztán megérkeztünk és volt tengerben fürdés és örömködés és borozgatás és naplemente és tengeri herkentyű vacsora a másik családdal. És föllélegeztünk és megérte és hjajjdeszépisazélet.

Az idő meg csak futott, nem úgy Kismici, aki este 10 magasságában kérte, hadd ülhessen be Bigi kocsijába. És akkor már éreztem, hogy tüzel (biztos a meleg, az út izgalma), és akkor hazamentünk és lázcsillapítottam és békésen elaludt. Mi még teraszon beszélgetve, pihenve, sehová sem sietve, hiszen, mind az öt kölök békésen aludt. Éjfél is elmúlt már, mikor Zsigi maga mellé parancsolt, ráérősen és büntetlenül olvasgattam még, hogy aztán hajnal kettőkor Kismici éktelen sírására ébredjek, megint égett, 39.7. Nehezen ment le, nem bírt aludni, hajnalhasadásra sikerült összeragadva egymás izzadtságába elaludnunk.

Napközben strandolás, kő- és kagylógyűjtés, beszélgetések, alapvetően sok dolgunk nem volt a két kicsi a földön elforgolódott, a nagyok meg csapatban búvárkodtak. Ebéd után ismét felszökött Mickó láza, ekkor nekem már kezdett kísértetiesen Hunor egy héttel ezelőtti állapotára hajazni a dolog, de az én okos férjuram szerint ördögfalrafestésben jeles vagyok, pihenjek, nincs baja, igyak inkább egy fröccsöt. (hagytam magam meggyőzni). Aztán éjjel megint egekbe szökött lázzal ébredt, és kötelező jelleggel megnézette velem ez a liba az olasz csatornán ismételt spanyol-horvát meccset, elaludni nem hagyott (ne aludj, anya, nézzed, mér alszol?), hogy aztán a  86. percben közölje, most már elég, kapcsold ki. Pedig akkor már igazán megnéztem volna a végét.

Keddre bedurrantak a nyirokcsomói, alig bírt nyelni, így most már tényleg elhitte gyermekeim apja, hogy it's time to AB, mert újrakámmingolt hozzánk a tüszős mandulagyuszi . (kis háttérinformáció, hátha máson is segíthet: Dalmáciában vény nélkül is kapható a gyógyszerek nagy része, köztük az antibiotikumok is). Szerda reggeltől már el is kezdtük adni a csodaszert, és akárcsak Hunornál, már egy nap után érezhető volt a változás.

Csütörtökre felbátorodva bevállaltunk egy hajós kirándulást, életem legfinomabb frissen fogott sülthalát ettem, még a vármezői pisztrángost is kenterbe verte. Belecsaptunk a lecsóba, öt darab öt év alatti gyerekkel egy kilenc órás hajóút (egy kétésfél órás salt lake lagunás kikötéssel), és hihetetlen, de tényleg jól sikerült, bár voltak necces pillanatok, de hazafelé mindannyian kidőltek. (még nekem is sikerült egy tízpercest abszolválnom)

Este a szokásos láblógatós fürdőzés után, trambulinos játszóterezést terveztünk, a nagyok évezték, kismici akkorákat nevetett (telefonos videó, a hang a lényeg, a kép élvezhetetlen) , hogy nem tudtunk mást tenni, mint vele nevetni. Aztán meglátta a közeledő apukáját és minden figyelmével arra koncentrálva, hogy mihamarabb odaérjen hozzá, átesett a mociján, közvetlenül a pufók jobb orcájára. (és nagyon vicces volt, amikor másnap egy csoport nagytudású magyar turista úgy vesézte ki a "vagány kiscsaj pofáját" hogy közvetlenül mellettem álltak, én meg mosolyogva közbeszóltam, hogy arca van, a többi stimmel és tegnap esett el a motorral. Máig nem értem, hová menekültek olyan viharos sebességgel el mellőlem)

Pénteken már lélekben hazagondoltunk, bár istenigazából úgy lett volna pihentető, ha onnanstól nagyszülők/apró manók/bébiszitterek átveszik a kölköket és még egy hetet maradhattunk volna, úgy igazán pihenni. Nélkülük. Fagyi és vízidodzsem és játszótér és pattogatott kukorica és vízijátszótér és palacsinta kunyerálás nélkül. Csöndben. Még kb 10 év. Addig vágom a centiket, onnantól meg visszasírom majd ezeket az időket.

Vasárnap korán keltünk, összepakoltunk, leandert kunyeráltam a háziaktól, ajándékot vásároltunk, elbúcsúztunk a tengertől, és 10 óra magasságában nekivágtunk az útnak. Belefutottunk egy nagyobb balesetbe is, szerencsére minket már letereltek, de annyira jól sikerült a manőver, hogy az a plusz 50 kilométer, bő két órás csodaszép kilátással tarkított szerpentines utat jelentett. A gyermekeim nem díjazták ennyire. És a férjem sem.

Hazafelé már Hunor Mickóval karöltve művelte az odavezető úton begyakorlott borzalmakat, azt hiszem, most sem találták el a legmegfelelőbb lélektani pillanatot erre. Az egyik benzinkúton konkrétan gyerekrablásszerűen kötöttem be a rúgkapáló és torokhangon segítségért kiáltozó lányomat. Míg én mosolygással próbáltam a körülöttünk állók bizalmát elnyerni, addig a másik felem üvöltött, hogy csukjam be az ajtókat és padlógázzal megindult. Szeretnek minket. Ez jó.

És a képek, a teljesség mindennemű igénye nélkül (alternatív link ITT található):

(negatív krónika: Norbi óvó ápdét szemei nem vigyáztak kellően rám, kicsit félredobtam a cucka-fogy projektet, így vissza is kúszott a már leadottból 7-ből 2 bátortalan kiló...)