szöktetés

Hm. Egy éjszakám volt feldolgozni a történteket. Este érkezett egy anyatárstól a felvilágosító szembesítés. 

Helyszín: óvoda. Békés délutáni nyugalom, a gyerekek egy része még alszik. Adva van kisbence, aki addig hergeli énnagyfiam, -hogy nem tudja kerítésen kívülre lökni a papírrepülőt-, míg annak végre sikerül a manőver, ámbátor a kinntreszakadt papírrepülő látványa lefelé görbülő ajkakat eredményez. Ekkor kisbence felajánlja segít visszahozni, csak Hunor emelje meg a tyúkhálós kerítést egy bizonyos ponton. Hunor persze megemeli, kisbence kimegy és eszeágában sincs visszajönni visszaadja a repülőt. Hunor kicsit megijed, kéri szépen, hogy jöjjön, majd az egész akciónak egy arra kóborló dadus vet véget. 

Kérdem én: egy sima elbeszélgetésen kívül mi dolgom nekem ebben a történetben? (mert az tegnap meg volt, szépen kivesézve, erről szólt még az estimesénk is...)

Tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy ti hogyan látjátok? nem hiszem azt, hogy a gyerekem egy földreszállt angyal lenne, de ez az egész szituáció számára abszolút ismeretlen, hiszen nélkülünk sosem megy el sehová, kerítésen kívülre meg pláne nem. (most sem ő ment, ugye) És felelőst sem keresek, hiszen gyakorló szülőként pontosan tudom, hogy elég egy félrenézett pillanat ahhoz, hogy a legnagyobb baromságokat is megcsinálják.

mérleg

A nyugodt Bigis délelőttök -azaz az én óvodai lelki beszoktatásom-, áldozata két tövigrágott és nagyon fájó köröm.

Hogy lesznek így péntekre csodakarmaim?!

jómunkásemberek

A házi játszóterünk bekerült a toplistás játékok közé, közvetlenül a már 4. éve koptatott bébitaxi és az örök-érvényű lego duplo közé. 

És immáron hárman főzik rendületlenül a homokgombócokat ebédre:

csont nélkül

Nem tudom, akad-e még egy olyan lökött anyuka, aki izzadó tenyérrel és gombostűfejnyi gyomorral a déli csúcsban, ebédosztáskor sorra hívja az összes telefonszámát tudó óvónénit, hogy megérdeklődje szépleánya kedve mennyire töretlen?! 

Majd miután megnyugtatják, hogy kislibája számára az óvodai mindennapokban jóidösanyja abszolút pótolható és napos köténykében, ereje teljében pompázik büszkén, megígéri, hogy halálbiztosan háromnegyed 3-ra odamegy toporogni, persze csúszik, majdnem fél négyre esik be, és akkor kiderül, az ő tündérkirálylánya még mindig héderel, és felébresztik és már várja a jól ismert mélytorokhangot, ehelyett egy kézenfogva vezetett szeretetgombóc érkezik, uzsonnáját majszolgatva, arcán a párnalenyomat összetéveszthetetlen mintájával. És ölel és bújik és vidám.

Soha rosszabb napokat.

elsőnapok

Kedd: Apjuk bevitte Micit és Hunort a gyárba, majd elviharzott dolgozni. Útközben még hívott, állítólag kisliba kicsit görbülősszájúra szeppent, amikor Huncos örömében befutott a pajtásaihoz, őt ottfeledve az öltözőszekrények előtt. Szerencsére szemfüles Jutkanéni jókor volt jóhelyen és ügyesen beterelte. 

A megbeszélt 10 órai belátogatásom -perszehogyigen- csúszott, odaszóltam, nagy gond-e ha csak fél 11 lesz belőle? Hogy érzi magát Micilány? Az óvónéni lebeszélt a bemenetelről, csak összezavarnám, hiszen már megreggelizett, rajzolt, babaházazott a lányokkal és bőven ráérek délben menni, ebéd előtt. 

Kismici délben abszolút átlagosan fogadott. Míg Hunor mindig messziről kiabálva fut felém, majd jó erősen megszorongat és már ontja is rám izgatottan hadarva az aznapiakat, Kismicc távolról vigyorgott, integetett és mikor mellém ért közölte, hogy wc-re menne az óvónénivel, és én ne menjek. Majd kézenfogva elcsattogott Editnénivel, felém egy ravaszkás micimosolyt küldve... 

Kikönyörgött egy ebédet magának, addig én a kispadon ücsörögtem és próbáltam pillanatfotót lőni a főállású óvódásaimról. (nem sikerült túl jól, belátom)

Már egészen megkönnyebbültem, hogy zökkenőmentesen zárjuk az első napot, amikor a csukott ajtók mögül is kihallatszott a jólismert mélytorokhang. Mint később kiderült többrendbelileg hibáztunk, ugyanis én elfelejtettem közölni a helyi erőkkel, hogy Mici étel-érzékeny (azaz kérdezés nélkül nem szabad elvenni a tányérját semmilyen körülmények között, valamint, hogy ételt csakúgy nem hagy ott), ők pedig azt hitték, hogy Mici már befejezte a levesét és egy hanyag mozdulattal kikapták előle azt az egykanálnyit. Egyetlen módon volt korrumpálható: tányérok aljáról összekapart maradéklevessel. (a második fogásról meg csak annyit, hogy szabadon választott volt: tökfőzelék vagy borsófőzelék. borítékolható a válasz... igen, ő mindkettőből kért) 

Ebéd után pedig a világ legtermészetesebb módján feküdt be Hunor ágyába és közölte, hogy ő ottalszik. Viszonylag könnyen lebeszélhető volt róla, itthon ellenben 3 órára kidőlt. 

Szerda: reggel ismét Apjukkal indulás. ma már ebéd után érkeztem, a megbeszéltek szerint. Mici és Hunor naposak voltak és annyira tüneményesek, hogy hosszú pillanatokra elolvadtam és bárgyún vigyorogtam, az ajtó mögül lopva lesve ezt a két csodálatos kisembert. Hunor ügyesen hajtogatta az asztalterítőket, Mici pedig toronyba rakta a poharakat és talpraesetten pakolgatta a tálcára őket.

Mindketten örültek és sikítva röpültek kitárt karjaimba. Csodapillanatok ezek... csak úgy szívom magamba a felém áradó pozitívságokat, rám fér, nyár végére igencsak kiürültek a tankereim.

Mivel ma volt a családlátogatás és Hunor pontosan tudta, hogy ez óvónéni látogatással (és aprócska ajándékokkal) jár, rendíthetetlenül eltökélten hazakunyerálta magát. 

Megtörtént a hivatalos óvodai jelválasztás is, Mici kicsit elbizonytalanodott (egész jóféle jelek voltak: szívecske, kiscsibe, béka, sósperec, pöttyös gomba, házikó, kiscica, rakéta), és kikapta a békát, aztán meg én lágyultam el a pöttyös gombától (ugyanis ez az én ovis jelem volt, és kicsit sorsszerűnek éreztem, aztán persze töröltem, hiszen az én életem nyomait nem erőszakolhatom rá a gyerekekre) , végül kiválasztotta a mézeskalácsembert és döcögve arra hivatkozott, hogy nem ismerte fel. 

Minden jó, ha a vége jó: cicás ágynemű bekészítve, holnap élesben megy az ottalvás. 

Nekem meg meg kell szoknom, hogy csönd van, hogy Bigi nem alszik, mert egész délelőtt keresi a nagytesókat szobáról szobára kúszva. S hogy újra egygyerekes lettem napközbenre...

szárnypróbálgató kiscinkénk

Ma délután ötkor jelenésem volt az óvodában, elsőszülőire. Itt van az ősz, vége a nyárnak, és még az idő is félelmetes módon rohan... nomeg az egyéb közhelyek... de tényleg elképesztő ez a felpörgetett világ... Ha tehetném, egyetlen perccel sem sürgetném, sőt megállítanám. Most. Így. Még jobban megélni, magambaszívni az édes szófordulatokat, a puha karok ölelését, az apró szájak cuppanósait. 

Ehelyett, holnap reggel útnak eresztem a kettő darab idősebb lelkembőlszakajtottat és miután elrendeztem itthon az állatseregletet, bekormányozok Bigivel nagyoknézőbe, aztán az elsőnapok fárasztó tapasztalatából kiindulva (nem enyém, óvónéniké), kismicivel hazajövünk. Az előzetes tervek szerint: szerdán már ott ebédel, és ha a lelkesedésének intenzitása nem csökken, hétfőtől ottalvós is lehet akár, de mindenről Mici dönt.

Volt egy pillanat, amikor az óvónéni arra buzdított minket, kisszéken görnyedő anyukákat, -akik éppen a lelki köldökzsinór másodlagos elnyiszatolására készülnek-, hogy legyünk következetesek, ha egyszer eldöntöttük, hogy megkezdjük az ovit, mert az észérvek efelé a döntés felé mozgatnak minket, akkor tartsunk is ki e mellett. Ám, ha megtehetjük, hogy kicsit még magunk mellett tartsuk csibéinket, hajrá, mert sosem lesznek már ennyire felhőtlen, önfeledt és kisajátított napjaink, mint amiket most élünk meg... és akkor és ott, nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne csináljak hülyét magamból, hogy ne nyújtsam fel a kezem és jelezzem, hogy oké, akkor Mici még maradna  kicsit otthon. Torkomban dobogó szívvel nyomtam el mélyre önzülésemet, és erővel félretettem a saját fenenagy lelkemet, csak a Mickó szempontjait tartottam a szemeim előtt. Mert számára igenis fontos a gyerektársaság, ő már hónapok óta érett az efajta  szocializációra... 

Annyi minden kavarog most bennem... hiszen még most is annyira kicsi és törékeny. És hiába hittem azt, hogy edzett vagyok én már, az anyai szív ilyenkor mindig kicsit összeszorul, hiszen lezárulófélben egy korszak és persze, hogy jön egy új, ami sok-sok jót tartogat, és megcsináltuk már egyszer, de mégis agyam emléktároló-sufnijában egyre többször pörög le az a kép, amin az apró kezeit simogatom, ahogy az a pici kéz megszorítja az enyémet, és amelyet nekem mostantól fogva nap-mint-nap egy kis időre el kell engednem...
Szerencsés helyzetben vagyunk, a gyerekeim mindketten jó óvodába járhatnak, jó pedagógusok szakértelme öleli őket körül, szerető hálóban bontakozhatnak ki... s lassacskán magam is megnyugszom... 

Csak ne képződne az a fránya gombóc újra és újra a torkomba...

10. nap - Egy mai kép rólad

Nem véletlenül húzódott el részemről ennyire ez a játék: egyfelől nem nagyon fotózom saját magam, (pedig tudom, manapság übertrendi dolog), másfelől mifelénk megállt az idő... megrekedt egy pillanat, valamikor kedd reggeltől tegnap késő estig...

Aztán tegnapi záróprogramként boboztunk meg dunapartoztunk és a Nagyink megörökített egy mindennapi életszerűt.

Hát énma.  Azaz tegnap.

dobpörgés és miegyma

És akkor egy kialvatlan pillanatban a monoton megszokásból valami furcsa kép kúszik a tudatomba. Idő kell, míg ráeszmélek, hol is van a zavar... Bigi 11 hónaposan és egy naposan majdhogynem motorra pattant. Győzedelmes mosollyal kivárta míg előkerítjük a  fényképezőgépet, bezsebelte a sok-sok dicséretet, majd méltósággal a pelenkásabbik felére tottyant.

sírós-nevetős

Gyomrom pöppet megugrott, amikor ma reggelre evidenssé vált, hogy a többhetes mérgemben zsarolásom testet öltött: szeptember első hetétől családunk kettő darab főállású óvodással gazdagodik. 

A (csoda)szarvas mellett lesz egy Mézink is. (nemröhög: a traktor már foglalt volt, hurka-kolbász meg nincs, Shrecket szereti, de értelemszerűen az sincs).

9. nap - Egy nyaralós képed

Szerelmünk hajnalán és közös albérletünk delén, még hajlottunk afelé, hogy nagykanállal habzsoljuk az életet. Végkimerülésig dolgoztunk a hétköznapokban, 12-14-16 órákat, hogy aztán a  hétvégéken jól megérdemelt pihenésünket töltsük, vérbeli dinkik módjára. Akkor annak volt ott az ideje, és örülök, hogy megélhettem, hiszen így nem maradt bennem semmi hiányérzet vagy rossz érzés a gyerekek születése után.
Jó ez a játék, mert az elmúlt egy napban kedvemre szemezgethettem a csodaszép fotókból a világ különböző pontjairól, amiket úgy amúgy azóta sem néztünk meg.

Végül sikerült kiválasztanom egyet, ami számomra azért annyira kedves, mert az első közös nyarunk egyik hétvégéjén készült, 2005-ben és életem első balatoni vitorlás élménye kötődik hozzá. Imádtam.