A harmadik

Kismici, aki már korántsem nevezhető picinek, ezen a(z idei egyik) világvégét beharangozó napon (ami teljesen össze is klappolna Szépleányunk jellemével) betöltötte 3. életévét.

Egy sztrítfájter királylány, vele át- és megélhetem a mélységeket és a magaslatokat is... gyakorlatilag percenként váltakozva. 

A szimultán két fajtájú számára ismeretlen, 100 darabos kirakós átlag negyed óra alatti abszolválása engem továbbra is csodálattal tölt el, a szilaj és erősen makacs természetéből fakadó fegyelmezetlensége pedig viszonylag sokszor taszít tanácstalanságba.

Még mindig bolond jókedvvel ízlelgetem a szavakat... az én kislányom... és ilyenkor persze mosolyra húzódik a szám és a kedvenc fotóm jut eszembe... azon meg aztán szerintem életünk végéig poénkodni fogunk Apjukkal, hogy node milyen jófej és előrelátó férj is ő már?! hiszen egy életre bebiztosította a legtutibb névnapi ajándékomat! És tényleg.

ebony and ivory

Történelmi pillanataink oszlopos megörökítendője a mai. Miközben teregetem békésen a 487. mosásomat, s a gondolataim messzi szállnak, egyszer csak feltűnik a csönd. Az a bizonyos, amitől még a szőr is feláll az ember lánya hátán. Mert azt sem tudja mikor kezdődött és azt sem, mióta tart. De egy biztos: sok jóval nem kecsegtet. 

És amikor megközelítem az objektumot (jelen esetben a gyerekszobát), olyat látok, hogy rögvest fényképezőgépért kell szaladnom: 3 békés pizsamás manó parkolót épít. Vagy várat. Vagy házat. De tulajdonképpen lényegtelen is. EGYÜTT játszanak. Dudorászva. Táncikálva. Üvöltés és verekedés nélkül. 

Hiába no, az adventi második gyertya meggyújtása otthonunkba is elhozta a reményt.

önző én

Családanyához méltónak egyáltalán nem nevezhető érzetek kerítettek az utóbbi napokban a hatalmukba. 

Visszaröptettük magunkat a gy.sz.e.* időkig, és meg sem álltunk egy koncertig, annak is az első második soráig. Ott aztán bölcselkedhettünk kedvünkre azon, hogy a magyar ember fura ember, kibrusztol magának egy jóhelyet, hogy aztán mozdulatlanul bebetonozva végigálljon két órát és kisképrenyőn nézze, mert rögzíti a koncertet. Persze, közben cöcög, ha netalántán nekidőlnél vagy korrektül tájékoztat arról, hogy te itten elé/mellé nem fogsz állni, mert ő felvételt készít. (értem én, hogy a koncert dvd pénzbe kerül, nagyjából egy jegy ára fedezi amúgy, az élmény meg jobb esetben otthoni hd minőségben sörrel a fotelból... szóval mégsem értem, na) 

Szórakozóhelyeken továbbra is képtelenség normális** italokat fogyasztani. Erősen kétlem, hogy sznob lennék (vagy csak mán öreg az efféle kalandokhoz?), de a szőlőnek a kannában leledző fröccsborhoz éppen annyi köze volt, mint betűtésztás levest szürcsölgető csimpánznak az ábécéhez. Hajnal kettőkor még a döntésképtelenség határán tanácstalankodtam, hogy elég volt-e a hazafelé úton orvul betámadó migrénemre az az egy szem algopyrin, vagy mégis inkább könnyítenem kellene magamon?! 

Hajnal hétkor sem volt feltétlenül őszinte a mosolyom, amikor mellémvágódva a nagyok, fejemben ágyúdörgésként hangzó sikkantgatások és fülettépő nejlonzörgés kíséretében bontogatták mikuláscsomagjaikat. 

Hogy a szinte groteszkként ható gumicsizmás kecskézésemről már említést se tegyek. (alig 12 órával a trágyázás előtt még szépruhába tinilányként sikoltoztam miszter Schrody akár egyetlen pillantásáért is... )   S a kuszaságok kapcsán megérkezett egy csiklandozóan kellemes, ám mégis toroksavanyító érzés, mely a mézeskalácsok apró kezek általi esti gyártására konkrét lelkiismeret-furdalásba csapott át.
De már feldolgozódott, az érzések a helyükre kerültek, a karszalag meg a jegyek mellett várja az öröklétet. (de hogyan is lett 3 darab belépőjegyem?)

*gyerek(ek) születése előtti

** a bornak kikiáltott kannás ital ihatatlan lőre, a csapolt sör olcsó és szar (nem beszélve a mellékhatásaként fellépő gyakori pisilésnek, ami első sorból viszonylag  nehezen abszolválható), a rövid italokat nem feltétlenül alapozásra találták ki, bár kifejezetten hasznosnak bizonyulhatnak bizonyos esetekben, maradnak a long drinkek, amit jelen esetben valahogy nem kívántunk, de utólag belátom óriási hiba volt. 

csak óvatosan

Amikor elégedettségedben hátradőlnél és legszívesebben sokszorosan vállon-veregetnéd magad, igen, idén először nem férkőzött be a fogyasztói társadalom a karácsonyra készülődésedbe, az ünnep arról szól ami. Lesz itt szeretet, készülődés, örömszerzés, együtt-móka és kacagás... nos, akkor hirtelen eszedbe jut, hogy az elkövetkezendő hetekben kettő nap kivételével minden napra jut valami adott program, koncert vagy karitatív sütigyártás. És akkor eszedbe jut az is, hogy az újrahasznosított wc papír gurigákba csempészett apró finomságok mellett megbúvó meglepetés kártyák (ötletek innen merítve) adhoc módon történő becuccolása komoly gondokat okozhat még. És igen, ekkor jön el az a pillanat, amikor a gyerekszoba pislákoló éjjeli őrlángjánál naptárral a kezedben felnyitogatod a kritikus napokat és megpróbálod átvarázsolni az ott talált kivitelezhetetlent egy nem-kritikus napba, persze az igyekezetbe belekeveredsz és eztántól most már aztán tényleg minden reggel lélegzetvisszafojtva bontogattok...

Ötös

Akkor is vasárnap volt. És éppenugyanígy, advent első vasárnapja.

Akkor még nem tudtam milyen is lesz ez az egész anyaságosdi. Kaptam egy aprócska furaillatú puhaságot, aki belőlünk fakadt. Csak csodáltam és nem tudtam betelni ezzel az azóta is tartó szívtájéki bizsergéssel. Finoman tapogattam, óvatosan érintgettem. Szaglásztam. Méricskéltem. Ismerkedtünk.
Apró és meleg pillantások, felejthetetlenül kavargó szélsőséges gondolatok. Kicsiny és törékeny kisember, örökre beburkolva földöntúli szeretetemmel...

Most pedig itt kekeckedik csacsog mellettem egy 27-es lábú, 17 kiló 110 centi körüli kiskamasz, korának megfelelő eszével és naponta megható igazságérzetével. 

Nagyon boldog szülinapot drága Huncmesterem! (és csak remélni tudom, puszitletörlő és ölelésthárító korszakod hamarosan véget ér... )

ünnepre hangolva

Közelednek az ünnepeink, a nagyok szülinapjai. Idén meginterjúvoltam az érintetteket, hogy mit szeretnének a szülinapjukra kapni-kérni, milyen ízű és formájú tortára vágynak, s ha már itt tartunk, mit hozzon a Jézuska a fa alá? (és idén talán utoljára az én szervezésemben, a mi szeretteinkkel, a mi baráti társaságunkkal és azok gyermekeivel ünnepelünk egy köztes dátumon, aztán már más alibit kell találnunk az év végi ereszd-el-a-hajam partira, ugyanis Hunor többször is kísérletet tett babazsúrrá minősíteni a mi kis szórakozásunkat, aztán alkut kötöttünk és ez az év még marad így, aztán már ők maguk alakítják a vendéglistájukat... tejóég! )

Minka -aki egyszer szétszórt a nappaliba egy tasak pattogó cukros nyalókát, és én akkor és ott megfogadtam, hogy a házba mégegyszer nyalóka be nem jön- nemes egyszerűséggel a szülinapjára nyalókát (szegény kisgyermek panaszai, első fejezet) és csokis macskás tortát kért, a Jézuskán még gondolkodik.

Hunor epres pókemberes tortát és bingát* (még mindig nem mennek a reccsenős szavak) kért a szülinapjára, mert ugye az már mindjárt itt van, és még hányat kell addig aludni? A Jézuskának meg majd lerajzolja, hogy miylen távirányítós verdás autót szeretne... 

... majd pici homlokráncolás után módosított: nem, anya, inkább a szülinapomra kérem a távirányítós autót és a Jézuskától a bingát, hogy ne kerüljön nektek  pénzbe...

* újszerelem van az oviban és őszőkesége Hunor mellett öltözött, amikor Huncos éppen a bingájáról tartott kiselőadást, és akkor a királylány ráemelte varázslatos búzakék szemeit és csodálkozva, -ámbátor kicsit fitymálóan, éppen csak annyira, amennyire ez egy királylányhoz illik-, megkérdezte: de mi az a binga? és ekkor Huncos egyre hangosabban, tagoltabban és kétségbeesettebben ismételgette, hogy biingaaaa, B I I I I I  N G A A A A , nem érted?! segítségére siettem, elmagyarázva ciklonunknak, hogy Hunornak jelenleg még nem minden esetben megy az "r" betű kimondása és megkértem berregjünk együtt mindannyian emígyen, hogy brrrrrringa. Hunorom metszően végigmért, majd közölte: bicikli. (és méltósággal távozott, maga mögött hagyva két berregő szőkenőt...)

arcok

A gimnázium évei óta tudom, a genetika érdekes és komoly dolog. A gyerekeink születése óta meg már azt is tudom, hogy fölöttébb szórakoztató és olykor torokcsiklandozóan vicces is tud lenni. 

Hát nem?

(balszélsőn: 3 éves kiscucka édesapjával, jobbszélsőn 3 éves kismici fivérével)

(azt meg már tényleg csak a zárójelek zárójelében, hisz annyira közhelyes klisé, hogy nincs is annál szívetmelengetőbb, mint gyermekeink egy töredék mozdulatában, egy pillanatnyi gesztusában fölfedezni szüleink-nagyszüleink rég elfeledettnek hitt mimikáit...)

november 22.

Reményik Sándor : Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,

Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

Anya, Dzsiga jár! (byMici)

Napok óta érezhetően készülődik rá, először csak a kádban állt sikongva hosszú másodperceken keresztül kapaszkodás nélkül. Majd már a szobában is, bárhol bármikor. Kedd délelőtt fővárosi jelenésünk volt, így barátnőm vigyázott a Legkisebbre, aki az asztaltól elmozdulva, két bátortalan lépést tett felé. 

Aztán délután már ráérzett a lépegetés ízére, -de én vagyok annyira rosszfej anyuka, hogy juszt se sétáltatom derékleszakadva, majd ráérez erre a mozdulatra is- és végre már büszkélkedhetek egy olyan gyermekkel is, aki a járássegítőt valóban rendeltetésszerűen használja. Imigyen. (tudom, setét és alig élvezhető, de a lényeg ott van)

Persze estére a Nagyok, szokás szerint megkergülve agyonszerették Dzsigánkat (Mici nagyon sajátosan, enyhe francia akcentussal ejti kisöccse nevét) és már csak arra volt időm, hogy hasra vetődve pár másodpercet -a szívem mélyén kívül- videjóra is megörökítsek szívmelengető triójukról. 

költői kérdés

Az esti lefektetés miért csak velünk húzódik el idegtépő végtelenségig? (ha bébiszittyó vigyáz a gyerekeinkre, a kisbüdösek, igen, mindhárman!, legkésőbb 9 óra nulla-nulla perckor már az igazak álmát alusszák, és nem, nem jönnek ki kétpercenként, hogy éhesek/szomjasak/pisilniük kell/csak-még-egy-utolsó-mese vagy esetleg árulkodni, hogy egyik gyermek piszkálja másik gyermeket)

Persze, a dolgok kiegyenlítődnek, meg lesz a böjtje is az esti kettesbenlétnek, Bigi kihagyja az éjfeles tankolást, ehelyett fél kettőkor úgy ébred fel, mintha reggel lenne, mosolygósan tettre-készen, aztán addig csattog éjszakai magányában, míg Hugit is éberré tapicskolja, aki piros sárkánynak vizionálja kisöccsét (mit szív ez a lány?), és meggyőződése, hogy A bogarak ante portas vagynak, ezért nem hagyhatjuk el a gyerekszobát. De valamilyen oknál fogva bent sem maradhatunk. Éktelen sikításos sírásában köhögőrohamot kap, -s hogy hajnal 3-kor is mennyire ura vagyok a  helyzetnek-, csöndben megkérem őt két öklendezés közben, hogy ne hányjon le, nincs baj, közben óvatosan leteszem az ölemből, megígéri, hogy már jól van, nem sír, nem hány, fölemelem és telibeborít egy kis emésztés alatt álló vacsorával. Majd elnézést kér. A világ legtermészetesebb módján.

(nem, Bigi nem tapicskolt bele és hajnal 4-kor már tényleg mindenki aludt. egészen reggel 7-ig)