RettenetMiciről

Mostanában vannak gondjaink, nem kevés, de ezt már születése pillanatában (najó, inkább úgy fél-egy éves kora magasságától), borítékolhattam is.

Arra gondolok jpé-vel*, hogy az lehet a baj -az ovi szemléletváltásának egyeneságú következményeként-, hogy most fogja fel, hogy ő folyamatában éppen leválódik (így, megerőszakolt magyarosan), és ez ellen minden idegszálával tüsszögve tiltakozik. Az én másfél éves kora óta önállóan sztájlisztoló és egyedül öltöző Micinyulam mostanában mélytorok-hangon üvöltve kéri reggelente a ruháit, és ha ez nem lenne elég, olykor azt is kéri, hogy öltöztessem fel. Mindigkésésben családunk óvodába bezuhanó performanszát emeli egy kis ordibálós hisztivel, melyben hol követelőzve, hol könyörögve, majd végül rongybabaként összeomolva kéri**, hogy jöhessen haza velem vagy hozzám, akár egész napra vagy legalább ebéd után. (szinte kivitelezhetetlennek tűnő feladat az óránként közlekedő buszokkal, és akkor arról még nincs is szó, hogy mit jelentene ez Hunor számára is lebontva...). A reggeli óvoda projekt Apjuk feladatai közé tartozik, aki férfiember lévén nem erősíti a multitásztingos apukák kicsinyke táborát (inkább megígérve csillagokat is lehoz az égről szépleányának, csak hagyná már abba!), így mire elindul a maratoni reggelekből, még nagyobb késésben és sallangosra tépkedett idegrendszerrel közelíti meg munkahelyét.
Beszélgetünk róla. Itthon is, és odabent is szoktak, hiszen oly mértékben késleltetett ez a reakció (két és fél hónappal az új ovi megkezdése után, úgy, hogy már egy éve oviba járt, és tette mindazt abszolút zökkenőmentesen első perctől), hogy foglalkozni kell vele. Kérdeztem, bántja-e valaki vagy valami, de nem, és én is tudom, hogy nem. A reggeli nagyroham után egész nap mosolygós, jókedvű minden foglalkozásban és játékban benne levő tündérbogyó. (rákérdeztem és tudom, hogy ez így is van, hiszen látom, amikor érte megyek, hogy jókedvű-elégedett-boldog nyuszipók)

ápdét: ma egyetlen könnycsepp nélkül abszolválta a reggelt, amire Micicica rém büszke volt, nekem meg végre egy kavicsdarabka lemorzsolódott abból a nagy kőből, ami a szívemet nyomta...

* józan paraszti ész
** csütörtökön egész pontosan óvónéni általi apukáról leválasztott ordibáló otthagyott leánygyermekkel indult a reggel

csicsergős

Ez most kicsit reklámozós magyarázkodós lesz. 

Az úgy volt, hogy én itt letettem mindenféle nagyesküket felvett fonalakról, meg virtuális újrakezdésekről. Igyekszem én a magam módján, de be kell látnom, megváltoztam. Már nincs erőm/időm a barokkos körgondolatokra/mondatokra, a számítógép előtt töltött hosszú percekre, ellenben a közléskényszer faktor még mindig csillagászati magaslatokban megtalálható bennem. Így hát -hála a nagyonokos telefonom applikációjának, amely minden nap azonos időben megbökdös és figyelmeztet, hogy ma még nem volt mozgás a blogom vészbukoldalán-, a cikorványos gondolataim átalakultak párszavas csicsergésekké vagy csak napifotókká, de azok legalább majd' mindennapos megnyilvánulások.

Ha továbbra is nyomon követnétek trehányanyu villanásait, megtalálhattok, ha az oldalsáv Hunor és Minka blog-jára kattintotok (vagy IDE) és ott kedvelitek az ördögfiókákat. 

Én szóltam.

Mindenszentek

"Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."

(Kányádi Sándor) 

 

step by step

Tartozom még egy óvodaváltásos abszurd drámatörténettel. (igen, idén az összes elvemet sutba-dobva, óvodamódosításra kényszerültünk. A miérteket nem szívesen boncolgatnám, a tényeken már mit sem változtatnak a cikorványos gondolathalmazaim) 

Szóval az újovi. Szomszédvárosban. A skacok külön csoportba járnak, Huncos felelősségteljes nagycsoportos, csodaszarvas helyett helikopter lett a jele. Kicsit nehezen rázódott bele a kissé katonás mindennapokba, kicsit újra körömrág, de a nagyfokú megfelelési kényszere nem engedi meg, hogy nehezményezzen felénk... nagyon kell most figyelnem és ráhangolódnom, ahhoz, hogy érezze, bízhat bennünk, számíthat ránk. Néha nehezebb napjai vannak, túlságosan érzékeny és jóhiszemű, a maga sajátos és olykor túl finom eszközeivel próbál beilleszkedni egy számára vadidegen és évek óta összeszokott fiúcsapatba. (azaz egy volt ovistársával együtt teszi, akivel a klasszikus bajtársiasság összes fokozatát előadják... olykor nehéz sóhajok, összepillantások, bezzegelések, hogy a mirégiovinkban miként is volt ez vagy az másként, s a görcsös egymásbakapaszkodás is megér egy említésnyit) ... tudom, hogy hiányzik neki az a fajta szeretet, amivel itt beburkolták, a régi barátok, a szeretett óvónénijei és dadusai... de ez az ovi sajnos már nem létezik...

Micike büszke kiscsoportos, egy adminisztrációs hiba folytán az első napjait középsősként töltötte, nem kis fejtörést okozva ezzel a vezető óvónőnek. (hogyan hozzuk tudtára azt, hogy nincs jó helyen úgy, hogy a legkevésbé sérüljön az a csöpp kis lelke...?!). Húsnyúl, egy verőfényes délelőtt önként megoldotta a problémát: átcuccolt a kiscsoportba, hogy ő mától inkább oda szeretne járni. És aznap délután ezerwattos vigyorral fogadott: kééépzeld anya, én már kiscsoportos lettem! Jele a mézeskalácsbaba helyett a kisvirág lett. Gondoskodó és bájos, a legkisebbek bátorítója, segítője, a beszoktatós gyerekek ölelgetős és csitítgatós védőangyala. 

A ma délutáni programunk a szomszédvárosban indult, egy aluljáró egyik falának gyerekkezek általi dekorációjával. (majd folytatódott egy játszóterezéssel) 

Kicsit ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyfelől melegséget éreztem a sok "idegen" kedves felénk nyitása miatt... Szívszorító volt a falon látni ezeket az apró kezeket... ők már ide tartoznak... Mici fesztelen bája, ahogy számomra vadidegenekkel csacsog, mert ő -velemmel ellentétben- minden gyereket és minden hozzátartozó szülőt (és nagyszülőt) is ismer... Hunor nagyfiús viselkedése, ahogy féltőn óvja a kistesókat*, annak ellenére, hogy itthon 3 másodperc alatt vér folyik (nyilván átvitt értelemben).
Másfelől pedig fáj, hogy mindezt nem a választott otthonunkban kapjuk... tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában...

* történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársa, minden előzetes nélkül, miután Bigi sapkáját lerántotta a fejéről, jó nagyot taszajtott is rajta, úgy, hogy kisszöszkém térdrerogyott. Persze, sírva fakadt, és akkor a semmiből ott-termett HősHunor, és emígyen kiabált: Piiistiiiike (aki nemPistike), te a barátom vagy, de ő a testvérem, éééérted? őt nem bánthatod soha többet, mert ő a testvééérem! és erre Mici is rámélytorokhangozott, hogy ő a teeeeesóóóóónk, éééérted?!  Értette ezt ott mindenki, de legfőképpen én... torokgombócostól homályosszemestől...

in memoriam

... mert amikor éppen nem egymást túlharsogva vagy az ököljog bevetésével próbálnak akaratot érvényesíteni, na, azokban a pillanatokban torokgombóc-képzően tüneményesek is tudnak lenni.

Minden nemúgysikerültért bőséggel kárpótló pillanatok ezek...

az áprilisi helyzet karcolatban

Nos, mivel másképp nem ment (vagy legalábbis én nem tudtam megoldani), beszúrtam posztként a kora áprilisi Hunor remekművet. Számomra nagyon sokkoló sokatmondó. Még mindig beleborzongok, hogy mennyire  jól érzékelte a láthatatlan csápjaival az adott helyzetet.... A narancssárga figura apjuk, balján az esernyő alatt az én vagyok, a gyerkők balról jobbra: Hunor, Mici és Bigi.

Kicsi tükör

Ha fikarcnyi kételyem is lenne afelől, hogy valóban jó-e az út... na, az pontma oszlott el, amikor elsőszülöttem az alábbi vidám (család)rajzzal örvendeztetett meg: 

(balról: Anya, Apa, Minka, Zsiga és Hunor)

Hihetetlen egy forma, a maga túlfejlett érzelmi intelligenciájával együtt...

Bigi kettő, más szavaival

 

"A gyermek minden pillanatban teljes és totális, és semmiben sem lát ellentmondást. Amikor haragszik, akkor ő maga a harag; amikor szeret, ő maga a szeretet. Úgy lép át egyik pillanatból a másikba, hogy közben nem csinál belőle dilemmát. Semmiből sem csinál problémát. Nem rágódik ellentmondásokon, mert még nem gyártott magának elméleteket. Még nem tudja, hogy milyennek kellene lennie. Egyszerűen csak hagyja, hogy történjenek az események - együtt áramlik az élettel." (Osho)

Nagyon boldogságos kettedik születésnapot kívánok, az én -továbbra is- Buddha békéjű, élettel áramló legkisebb királyfimnak! (bulifotók, részletek folyamatban... most éppen óvodai házifeladatozunk a legnagyobbal, ójajjnekem)

a fonal, s annak felvétele

Nehezen rázódom vissza a virtuális életbe. Kavarog bennem ezer gondolat, nem is értem igazán, mit keresek újra itt.

Pár hónapja/éve még konkrét választ tudtam erre adni: sorstársakat, hasonlóan beszűkült hátébéket, akik szintén képben voltak az éjjeli szoptatás-hegyektől, a sokrendbeli mackós-pelusokon át, a fognövesztős éjszakák abszurditásáig. Mert ez egy nagyon más világ. Összetett és meghitt, a sohaelnemszakadó lelki köldökzsinórunk által szorosan körülhatárolt terület. Nem értheti ezt senki más, oly sokszor még az apukák sem. Legalábbis szeretjük ezt hinni. És sokszor ebben az őrült körforgásban szükség van a levegőre. Bizarr kombináció, de számomra az önmagam ironizálása, az olykor béndzsóra sikeredett anyaságoskodásom megírása, mindig minden vészhelyzetre gyógyír volt. (igen-igen, a jóöreg Cyrano effektus) Aztán lassan betemetett ez az egész. Egyre inkább már nem megélni, hanem sokkal inkább túl kellett élni. A rózsaszín máz nélküli szürke mindennapokat. Az egyre nehezedő terheket, amiket először vidáman, majd elfogadóan, végül már gyűlölve fogadtam be.

Tavaly télen robbant a bomba. Alapjaiban remegett meg minden, amit az elmúlt években közösen építettünk magunkban és magunk köré. A sok éven át finom kérések, az anyázások, a hisztik, a követelőzések, a nüansznyi érzelmi zsarolások, a játszmák egyszer csak csurig töltötték azt a bizonyos poharat. Új életre vágytam, másra, sajátra, csakenyémre, gyerekekkel, egyedül, mással, máshogy, máshol, térdelve a pokol tornácán és lebegve egy hetedik mennyországban... minden értelmetlenné vált, minden elvesztette a jelentőségét, az életem ezidáig fontos szereplői kiestek a rosta likán, s alig maradt fenn pár ember. Mert alig hagytam, hogy mellettem maradjon bárki is. Nekem épphogycsak annyi erőm maradt, hogy a gyerekek felé fenntartsam a látszatot, (igen, az összes elvemet szembeköpve), hogy biztosítsam őket minden pillanatban a szeretetemről. Azt hiszem, egyfajta groteszk vegetáláson mentem keresztül: belőlük táplálkozva éltem, s amit ők adtak, azt megcsócsálva visszatoltam beléjük. Így belegondolva, nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni, nappal menekülve minden és mindenki elől, kétségek közt tipródva, éjjel beszélgetve-tanácstalankodva. Pedig azt hittem, önismeretből sok újdonságot már nem nagyon tud villantani nekem az élet. (jajjdehogynem)

Végül mindennapi fogalmakká váltak az életünkben a válás és a hogyantovább ezután kérdéskörök... 

Aztán egyszer csak felébredtem. (igen, elképzeltem, hogy nincs kanál, mert tényleg minden fejben dől el!) Fuldokolva, rácsodálkozva arra, hogy sikerült négysarkából kimozdítanom a világomat. Nem, nem vagyok rá büszke, de attól még majdnem sikerült, a tényeken a sajnálatom mit sem változtat.

S most tapogatózva, ismerkedve az új szabályokkal, az új tulajdonságokat és tapasztalatokat szerzett szereplőkkel, de már újra egymás kezét fogva keressük a helyünket az új alapokon. Mindketten sérültünk, a sebeink mélyek és sokszor még a simogató kéz érintésére is fájnak, de menni fog. Mennie kell.
(és erről meg EZ a vers ugrik be... akkor még nem is sejtettem a viharfelhőket, és nem tudtam azt sem, amit ma már igen, hogy a tudatalattim kétségbeesett segélykiáltása volt ez a pár sor... édes istenem, hogy mennyire igaz minden szava...)

The big recurrence

"Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt."

(Harlan Coben)