Nade, mért is nem állt meg a világ...?

Valahol a nagyvilágban, egy szeptember végi éjszakán útnak indult egy kisember, hogy felfedezze-megismerje a miéletünket. Hajnalhasadásra, hosszú és nehéz út után, fáradtan és elcsigázottan meg is érkezett közénk. Ott és akkor megállt a világ. Percekre-órákra-napokra. Csak apró simogatások, leheletnyi puszik, hatalmas alvásokkal tarkított összebújások alkották az életünk. 

Aztán hazajöttünk és ugyan kicsit komplexebben -hála a két nagyobbnak-, de az érzetek ugyanezek maradtak. A napok teltek és én valahol megrekedtem az első idők túlcsorduló ragadványában. Nem bírok kilépni, nem találom a helyem, minden olyan bizonytalan és puha és ismeretlen. A hormonok furcsa játékából fakadó érzelmi labilitás sem segíti most elő azt, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Sőt, az átlagban másfél óránkénti éjjeli Zsiga-riasztás sem.

Fel kellene vennem a ritmust, meg kellene találnom a helyem, de még nem megy. És mit tesz ilyenkor egy vérbeli (szőke) nő? ül a maga elvárásai alkotta kupaca tetején és sírva fakad.

Szélsőségek nagyasszonya bréking nyúzolt egy aktuálist.