csak egy átlagos péntek

megvan az a pillanat, amikor -azt hiszed!- minden szálon megfelelően futnak a programok*, a heti kaotika után jön egy laza hétvégi levezető**, de sima-liba, látod a fényt az alagút végén, volt már ilyen, kisujjból kirázod, majd egy formanyomtatvány kitöltésekor kártyavárként omlik össze az egész építmény?! na, ez a pillanat nekem csütörtök este alig pár perccel 22 óra előtt jött el***. a hisztirohamom és a kurvaanyázásom nem segítette elő a békés álmaimat, ennyit azért elárulhatok.(aztán meg csodálkozom, hogy a másnapi futáson null km-nél elszáll a pulzusom) 

* Hunor a húsvéti ünnepeket cserkészportyán, Minka egy prágai kézilabda kupán, Zsiga egy bécsi kosárlabdakupán tölti, hét elejei indulással. ez eddig tökokésan lekövethető, sosevoltmégilyen, de a két kicsivel valami nagyon rendhagyó módon ríli pihenést tervezünk, nulla energiabefektetéssel. (nem áll távol tőlem a "bárhova, ahol enni adnak és futhatok" elutazás gondolata sem) 

** Minka hétvégén lelkigyakorlaton egy zsákfaluban, szombat reggel 8 órára viszem a középső keblembőlszakajtottat fodrászhoz, hogy aztán 9 órakor már a csapatbuszon ülhessen és robogjanak edzőmeccsre egy másik városba, délelőtt fogadom kisbubu baratnőjét, akiket majd ebéd után szülinapi buliba szállítok, majd onnan pár órával később haza hozzánk. (férj nem opció, férj dolgozik) vasárnap reggel futóverseny, ahova valamilyen felállásban gyerekek is jönnek, mi is futunk, Minka vasárnap délután érkezik... de mondom: ez tökoké, tök alap hétvége

*** ekkor derült ki ugyanis, hogy Zsiga oly alapossággal csekkolta le a személyi igazolványának érvényességi idejét (cirka 5x kértem, hogy tegye meg, állítása szerint meg is tette, és akkor még érvényes volt -wtf?! fél éve lejárt!), szóval igen, a kiskorú külföldre utazása engedélyének kitöltése közben omlott kicsit össze a világ, hogy aztán a széles spektrumú érzelemviharok után megoldó üzemmódba kapcsolhassunk. 

(súgok: nem, nem kell azonnal a 13. kerületi visegrádi utcai központi okmányirodát lerohanni 24 órán belül elkészülendő útlevél miatt, főleg nem egy jóvágású jordan kosárcipő áráért -bár mi pontosan ezt tettük, hiszen a helyi okmányirodába ezt tanácsolták. azt viszont az übercuki ügyintézőlány kérdezte, hova is lesz pontosan az az utazás? pötyögött kettőt a telefonján, majd megmutatta, hogy Ausztria elfogadja az ideiglenes személyi igazolványokat is, amit ő ingyen és bérmentve bő 10 perc alatt ki is állított... hiába no, szeretjük kétvégén égetni... )

álmos reggelek

valahol a kezemben tartott bögréből az orromba kúszó kávéillat és a számban berobbanó elsőkorty kávé pillanatában tudatosult bennem, hogy mennyire haszontalanul vagyok jelen ezen a reggelen. 

az évet kettő és fél* durván belobbant kamasszal zártuk: a 16 éves határpróbálgatásokban van (legyen az sport, vagy kocsmakultúra, bármi jöhet), a 14 éves kitette az "underconstruction" táblát és már a megjelenésével szekunder szégyenérzetet okoz a körülötte létezőknek, a 12 éves Bigi pedig igyekszik lépést tartani a nagytesókkal.

egy heves vita során, decemberben arra az elhatározásra jutottam, idén taktikát váltok: ha ennyire sz@r az élet, akkor megmutatom, milyen a really life, amikor télbe-nyárba, hóba-fagyba várni kell egy távolsági buszra, ami talán nem csak késik, hanem neadjisten, kimarad. milyen az, ha nem érkezik az anyu-tefu menetrendszerinti járata és ából bébe szállítmányozza kebléből szakajtottjait a nap bármely szakában. (oké, tényleg én voltam az idióta, hogy eddig is ezt tettem, de nem tudom, mikor gyűrűződött ez be ennyire, az alapkoncepció az volt, hogy segítem és támogatom őket, aztán valahogy fokozatosan átment ez egy nagyon rossz irányba)

második napja, maguktól kelnek, önállóan készítik az uzsonnáikat, buszra szállnak. én pedig csöndben szöszmötölök a konyhában a kávéfőzővel, igyekszem karnyújtásnyira lenni, ha mégiscsak segitség kellene**. de egyelőre megoldják. felnőttek. 

idén a határaim meghúzását gyakorlom. tisztelem magam annyira, hogy merjek dönteni és változtatni, ha valami már nem komfortos számomra. mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül. (ezen még dolgozom kell!) jogom van az érzéseimhez, mégha alkalomadtán ezek nem csöpögnek a pátosztól. 

* a fél jelen esetben változó faktor és minden esetben a fiúkat jelzi (hol Hunor, hol Zsiga a "fél", Minka stabil egész, még ebben is, hálistennek )

** és persze közben a torkomat mardossa a lelkiismeret, hogy mekkora sz@ranya vagyok, uramisten, ami nekem könnyed pármásodperces ujjgyakorlat, az most nekik lomha percekig tartó művelet... de a mérleg másik oldalán egy régfeledett érzés kúszik be a tudatomba: nem az én dolgom, nem kell mindenkin segítenem és mindenkit megmentenem. és ettől indokolatlan mosolyra görbül a szám.

ezeréve

Az úgy volt, hogy valamikor még a Covid számítások előtti időben, az asztali számítógépem szép lassan kisajátítódott holmi elsőszülöttek által. Ezzel nagyjából egyidőben csömörtem meg a -lehet nevetni-,  váratlanul nyakunkbaszakadt celeb léttől. Ma már tudom, hogy sok mindent másként csinálnék, pedig igyekeztem mindig úgy írni és úgy élni, hogy a későbbiekben is vállalható maradhassak. Olyan voltam, mint egy fék nélküli autó, padlógázzal röhögve száguldoztam a szerpentineken. 
Voltak mélypontjaim. Volt, hogy az a kocsi kiégve füstölt a szakadék mélyén. Volt, hogy azt gondoltam, feladom. Leromboltam mindent és elüldöztem mindenkit magam mellől. 

Azt is tudom, hogy hálás vagyok sok, a blog által létrejött kapcsolatomért is, hiszen születtek itt azóta is meglévő barátságok. Köztük olyanok is, amik a legnehezebb időkben is megtartottak, fenntartottak és cipeltek magukkal. 

Évek óta nem ültem le ehhez a géphez, aminek a könyvjelzői között ott lapult még mindig ez a blog is. Azóta a számítógép előző gazdája már lakli kollégista és az új gazdája is már kisgimnazista. Érdekes időutazásban volt részem pár órája (igen, ittragadtam). Találkoztam azzal a kedves és bájos, okos és figyelmes, felkészült és empatikus fiatal anyukával, aki csak centikre állt az összeomlástól. Nem panaszkodtam, mert a napi feladatok annyira elborítottak azidőtájt (no nem mintha mostanában nem lenne már egy komplett logisztikai cégem, amivel terelem az öt keblemből szakajtottat), hogy azt hittem, ez így működik, ennek pontosan ennyire leterhelőnek és megerőltetőnek kell lennie. 
Évekkel és két gyerekkel később fogtam fel, hogy nem az a törvényszerű, hogy tizenvalahány éven keresztül nincs egyetlen szájbatekert átaludt éjszakám, hogy mindig minden itthon és a gyerekekkel kapcsolatos feladatot egyedül kell megoldanom, hogy ha nincs input, akkor előbb vagy utóbb lefalszol az output is... Hogy nem kell minden óvodai/iskolai rendezvényre Michelin csillagos ételkreációkkal készülnöm, hogy nem kell feláldoznom magam a tökéletesség oltárán, s hogy sokszor ezek a látszat csillogások a legmocskosabb szőnyegalásöpört szemetet palástolják. 

S hogy most hogy vagyok? már jól. Merek kérni, kérdezni, segítséget elfogadni, ölelni, őszintének lenni, szeretni, boldognak lenni, de tudok jelezni, ha elfáradok, ha nem akarom már úgy folytatni, ahogy addig, megengedem magamnak, hogy meggondoljam magam, hogy büntetlenül kilépjek egy adott szituációból, ha arra van szükségem. Merem szeretni és tisztelni magam. Hogy a kezembe vegyek akár napközben is egy könyvet, vagy éppen heteken keresztül telefonos játékot játsszak, de egy nap alatt letolhatok egy netflixes sorozatot is, ha ehhez van kedvem és éppen belefér. Hogy fussak heti ötször, vagy éppen kihagyjak egy edzést, ha nem tudom erőmön felül bepasszírozni. Mert ettől és így vagyok hiteles, ezáltal emberi és -reményeim szerint- egészségesebb lelkületű gyermekeket leszek képes nevelni. (persze, itt most a toporgó kamszságosság küszöbén be-bekandikálva, azt érzem, mentehetlenül elcsesztem/tük, de erre majd egy bő 8-10 év múlva térjünk vissza) 

A gyerekek csodálatosak. Okosak, helyesek, bátrak és rendkivüli teherbírásúak. Egy csokor színes és mégis összeillő virág.

 
Hunor szeptembertől kilencedikes egy ferences gimnáziumban és kollégista egy közeli városban, a saját maga kérésére. Keresi önmagát, néha bumszli és érzéketlen, máskor túlontúl érzelgős... imbolyog az érzései között, s valahogy sosem imbolygunk azonos irányba. Ha viszont tizedmásodpercekig éppen minden klappol, vicces és jófej, értelmes és gondolkodó, hihetetlenül jók a meglátásai és kristálytiszta a világképe. Magasabb, mint én, kicsivel a válla fölött vagyok valahol. Imádja a történelmet, faktokra, versenyekre jár és nyaranta már stabil pontja a Sibrik dombi római kori ásatásoknak. Esténként elkezdett futni, 4-5 kilométert rendszeresen. Továbbra is tagja a lovagrendnek, már fegyvernök. Ha ideje engedi, középkori fellépésekre jár ország- és környező ország-szerte. Korántsem kitűnő  tanuló, a reál tantárgyak nem egykönnyen tudnak utat törni a humán lényén. Könnyen barátkozik, igazi társasági ember. Csodálattal nézem, ahogy bontakozik ki a felnőtt lénye.

Minka egy robot. Okos, nagyszájú, bátran és (általában) összeszedetten érvel, igazi tükröm (igazából csak szeretnék olyan lenni, mint ő). Hetedikes egy jónevű gimiben, kitűnő tanuló, B tagozatos csellista, zenekarban játszik, zongorázik, idén alapvizsgázik szolfézsból, jövőre német nyelvizsgázik és ha mindez nem lenne még elég, leigazolt U14-es kézilabdás, heti 4 edzéssel és hétvégi meccsekkel. (ofkorsz nyáron supozik, télen síel) Jól teljesít, ezért elszántan kiáll magáért és az igazáért. Őszinte és igazságos, hidegfejűen realista, az osztálytársai szeretik, barátságos és segítőkész, szeret szívügyek mellé állni és védelmet nyújtani a kirekesztetteknek. Időmágus lehet, vagy legalábbis engedélyezhettek neki odafentről egy Hermione féle időnyerőt. Csodaszép és csodaokos, olyan, mint a napsugár, mindenkit vonz a fénye, de ugyanez a meleg fény megsemmisítően tud égetni is. 

Zsiga idén lett ötödikes, szintén a fentebbemlített gimiben. Pengeagyú, de általában úgy fogja meg a munkát, hogy még bőséggel más is odaférjen. Vicces, jó humorú, érdeklődő, ha jó tanárral találkozik, szárnyal általa, gyönyörűen rajzol, keni-vágja a matekot, zseni fogalmazásokat ír. Központi figura, a régi osztálya visszasírja, az új osztályában is hamar gyökeret talált. Ő az a gyermek, akit bizonyos időközönként jól meg kell ostorozni ahhoz, hogy jól működjön. Jó tanuló, de még életében soha nem volt kitűnő tanuló (igen, még elsőben sem, cserébe negyedikben volt 3as is a magatartása). Igazságos és az igazát nem fél hallatni is (pl amikor szintén negyedikben azt mondta az állandóan a telefonját nyomkodó tesitanárnak, aki nem vette észre, hogy kisebbfajta tömegverekedés tört ki tesiórán, hogy "ha nem nyomkodta volna a telefonját, látta volna", majd persze kapott szaktanárit is, de a nyári Erzsébet táborban békét kötve, elmorzsolt azért Csiguszért egy könnycseppet) Csupaszív gyerek, de brutál szarkasztikus. Jobb vele jóban lenni, mint ellenségeskedésben. A gitározást abbahagyta, cserébe maradt még féllábbal a lovagrendben és szeptemberben leigazolt U12-es kosaras, heti 4 edzéssel és hétvégi meccsekkel.

Bátor most lett elsős Bigi régi iskolájában, az ő régi tanítónénije mellett. Érdeklődő, nyitott, barátságos kisfiú. A két nagytesó után ebben a családias egyházi suliban tárt karokkal fogadták és szeretettel várták. Egyelőre nagyon jó döntés volt őt hatévesen suliba engedni. Kötelességtudó, önálló, fegyelmezett, barátságos és nagyon jó humorú. Este nem kell altató, legkésőbb nyolckor már alszik. Az eddigi értékelések alapján jól vesz minden akadályt. Nagyon muzikális, kiválasztották szolfézsra, jövőre hangszert is választ. 

Helkuci egy elvarázsolt királylány. Közepső csoportos, vidám, állandóan szerelmes vagy férjhezmegy éppen, rengeteg barinője van, akikkel bizonyos időközönként összevesznek majd kibékülnek. Zsizseg, hipercsajos, minden rózsaszín és lila, unikornisokban és hellokittikben dagonyázunk. Tisztán és választékosan beszél, boldog és teljes mértékben elégedett az udvartartásával. Mindig vidám, mindig bújik és nagyon erősen tud szeretni. Ölel és kézenfog és csacsog és hipercuki. Igazi kislány. 

A ház ura nem dolgozik kevesebbet, sőt. Még mindig a főváros és a vidéki praxis között ingázik, sokszor azt érzem, ha 48 órából állna egy nap, akkor is tudna menni simán 46-ot. Annyival lett könnyebb nekem és ezáltal neki is, hogy bő öt éve megszereztem a jogosítványt és azóta önállóan szállítmányozom magam és a gyerekeket is. (hívjatok csak Taxisnak, néha ráadásul pontúgy közlekedem) 

Sosem unatkozunk, bár néha picit jó lenne megállni. Talán majd az unokákkal. 

S hogy lesz-e folytatás itt a blogon? őszintén nem tudom. Ha igen, az is magam miatt lesz, ha nem, újabb 10 év múlva jó lesz visszaolvasni, hogy milyenek voltak a gyerekek 2022 októberében és én az önismeret éppen melyik szakaszával barátkoztam. 

 

Mici négy -általában. Bővebben csakő -később.

"Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,

hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted."

(Ornella Fiorini: Lányomnak)

bájos mosolyú pizsamás szülinapos

zanza a legidősebbről. hosszú, sokszálonfutó és olykor talán érthetetlen is lesz.

Az úgy volt, hogy bizonyos történések-sorozata egy olyasfajta kényszerpályára szorított minket, ahol meg kellett hoznunk egy nehéz döntést: a gyerekeket el kellett vinnünk a miovinkból. (mondtam már elégszer, hogy mennyire utálom a politikát?!)

Sokat tipródtam, miként jöhetnénk ki ebből a patthelyzetből a lehető legjobban. A régiovi általunk szeretett és megbecsült gárdája, azaz a gyerekeink családtagként szeretett óvónénijei is időben elhagyták a süllyedő hajót. Zsibbadt tehetetlenséggel nézhettük végig egy bosszútól elvakult ösztönlény maga körüli pusztítását...
Szerencsénk volt és ezért örökké hálás lehetek az univerzumnak, hogy szinte azonnal jött a megoldás, szomszédváros újovijába akadt még betöltetlen hely. Már csak a delikvensekkel kellett mindezt közölni -valahogy.

Hunor reakciójától eszméletlenül féltem, de azzal nyugtattam magam, ha én meg tudom lelkileg kellően erősíteni magam, hogy jó döntést hoztam, s ha ezt ő is érzi rajtam, talán könnyebben veszi majd az akadályokat. Valahogy így is történt. Megbeszéltük elmegyünk nyáron megnézni az újovit, kiválaszthatják az új-jeleket, semmi sincs még eldöntve (jajjdehogynem), ha tetszik, s jól érzik ott magukat, ősztől már kezdhetnek is ott. Félve mondom, de mindent kipipálhattunk szépen sorban, aztán elkezdődött a mindennapos robot.
Mici kisasszony is egész könnyen belerázódott, s már csak néha villan be az az emlékkép, amint lefelé görbül a szájacskája, amikor megtudja, hogy itt nincsenek  vegyes csoportok, s már csak ritkán visszhangzik bennem, hogy "de ugye anya, megbeszéljük, hogy együtt lehessek Hunorral, ugye?!" megfogalmazhatatlanul ramatyul éreztem magam, talán életemben először, amikor nem tudtam úgy és azt adni, ahogy nekik megfelelne, hogy a házon-kívüli védőburok továbbra is óvja őket...
Tudom, hogy ha igazán objektíven nézem a világunkat és alapul veszem, hogy az iskola már egy lóversenypálya, akkor igenis jó döntést hoztunk. Nincs ugyan iskola-előkészítő (hálistennek), de a nagycsoportosoknak nagyon is kemény beosztásuk van, minden nap történik valami, minden napra van valami program, bevivendő dolog, szülői házifeladat, kapkodom is szétszórt fejem, mikor melyik nap tornáznak-logopédiáznak-néptáncolnak-kirándulnak-gyümölcsnapoznak, decemberre már odáig jutottam, naptárba jegyzetelek (minden nap a fali-kiírást!), különben menthetetlenül elvesznék, s hol van ez még az iskolától?!

Jó ideje tudtuk már azt is, Hunor logopédiára szorul, saját magam szórakoztatásaként állapítottam meg (késleltetett beszédfejlődése volt, nem lep meg), hogy bizonyos betűket nem ejt ki tisztán (az autó pl még mindig antó), hogy elmosódott az artikulációja (hadar és lemaradoznak pl a szóvégek). Nos, ez ebben az évben megállapítást nyert és most már papírunk is van erről az egészről, valamint érthetőbb lett számomra sok más furcsasága is. Hogy képtelen hosszú ideig egy irányba koncentrálni, hogy szétszórt a figyelme, hogy lemegy akár kutyába is a szeretetért és a figyelemért, hogy a világon a legfontosabb számára az állandóság és a biztonság, hogy még mindig össze-vissza keveri a jobb és bal oldalt, az előre és hátrát, míg a 3 és fél éves húga már rég kívülről fújja a hét napjait sorrendben, Huncosnak továbbra sem megy, akárcsak egy történet időrendi sorrendbe történő visszaadása sem... aprócska dolgok, pici jelecskék, nekem csak annyit jelentettek, hogy Hunor más, mint az átlag gyerek, őt finomabban kell érinteni, nehezebben fogadja be a világot... és sokszor nekem sem megy a türelem, nem tudom megfogni őt, nem kommunikál velem, nem tudom, mikor teszek jót vele, hogyan kezeljem, hogy érintsem meg a lelkét... nos, most már neve is van ennek a jelenségnek, úgy hívják, hogy fennálló dislexia veszélyeztetettség. Kicsit újabb játék ez a sorstól, mert felnőttként tudtam meg, hogy nekem is ez volt, és még emlékszem ahogy estéken-éjszakákon át anyám rendületlen türelemmel próbál jobbról balra tanítani írni-olvasni (mert csak balról jobbra ment, és ez most nagyon vicces, mert ismét nem tudom, hogy merrefelől is olvasunk merrefelé...), különbséget találni a bé és dé betű között, melyeket olykor még ma is összekeverek...
S szintén hálás vagyok, mert most, hogy ez kiderült, részt vehet egy dislexia prevenciós terápián heti kétszer, esetenként háromszor is, tudom, hogy annak ellenére, hogy nem egy labda fájter -sőt!, mégis fontos, hogy labdázzon, akárcsak az, hogy hátrafelé járjon. Két hónap alatt is szemmel látható és füllel hallható a fejlődése. Az oviba-kerülésekor egy 5 éves kori tesztet töltöttek ki Hunorral, mely tulajdonképpen azt volt hivatott felmérni, mennyire érett a gyermek az iskolára. Szeptemberben ez a teszt 52 százalékosra sikerült, most a novemberi ismétléskor 81 százalékos lett.

Iskolára érett, óvodába tökéletesen beilleszkedett. Csak az a fránya nüansznyi rossz érzés is elmúlna belőlem, hogy talán mégsem. Hogy minden csak látszólagos....

hatéves

Egyesztendős voltam, épphogy elindultam. Aztán kettő lettem, épp, hogy megszülettem. Hároméves lettem, én voltam? Nem értem. Négyesztendős múltam, s nem volt semmi múltam. Évem száma öt lett, nem volt bennem ötlet. De most, hatéves vagyok, és okos vagyok nagyon, nagyon, így azt hiszem, ezt a kort már soha-soha el nem hagyom!
(A. A. Milne: Hatévesek lettünk)

 

Az ajándékrúl: tegnap este, elalvás előtt megkérdeztem, hogy mire vágyik úgy igazán-igazán... és akkor azt mondta, hogy egy nagy kukásautóra. Mintha derengett volna, hogy már többször kért kukásautót különböző alkalmakra, de valahogy sose vettük komolyan, majdkinövi, és ezt szóvá is tettem... igen Anya, évek óta egy nagy kukásautót szeretnék, de még sose kaptam meg! és akkor eszembe jutott, hogy jééétényleg, s hogy elsőszülöttem mégse üljön 25 éves korában a pszichológusi kanapén eme feldolgozatlan gyermekkori trauma miatt, hát beszereztük a hőnvágyottat. Bódogság van. (meg sok apró ajándékbontó kéz...)

napimicit mindenkinek

Finom-lelkű Hunorvirágszálam, aki éppen ma hat éves (és erről is, meg majd a vele kapcsolatos óvodai és logopédiai dolgokról is szeretnék írni), egyik kedvenc asszociációs játéka az, hogy az ételeket (úgymint chipsz vagy keksz vagy kenyérdarabka vagy pattogatott kukorica vagy bármi tányéron fellelhető), előszeretettel hasonlítgatja különböző dolgokhoz. (úgymint szívecske, kisvirág, kutya, cica, bármi).
Minka, aki nyilván mindenben pontúgy vagy még jobban kell teljesítsen, az esti csipszrágicsálás közben egyszer csak lustán megszólal: Nézd, Anya... , s közben elmélyülten forgatja a kezében a darabkát, ...ez pont olyan, miiiint... -és igen, itt várok valami kedveset, valami törékeny megfoghatatlant- ...az arcodon a pattanás!

RettenetMiciről

Mostanában vannak gondjaink, nem kevés, de ezt már születése pillanatában (najó, inkább úgy fél-egy éves kora magasságától), borítékolhattam is.

Arra gondolok jpé-vel*, hogy az lehet a baj -az ovi szemléletváltásának egyeneságú következményeként-, hogy most fogja fel, hogy ő folyamatában éppen leválódik (így, megerőszakolt magyarosan), és ez ellen minden idegszálával tüsszögve tiltakozik. Az én másfél éves kora óta önállóan sztájlisztoló és egyedül öltöző Micinyulam mostanában mélytorok-hangon üvöltve kéri reggelente a ruháit, és ha ez nem lenne elég, olykor azt is kéri, hogy öltöztessem fel. Mindigkésésben családunk óvodába bezuhanó performanszát emeli egy kis ordibálós hisztivel, melyben hol követelőzve, hol könyörögve, majd végül rongybabaként összeomolva kéri**, hogy jöhessen haza velem vagy hozzám, akár egész napra vagy legalább ebéd után. (szinte kivitelezhetetlennek tűnő feladat az óránként közlekedő buszokkal, és akkor arról még nincs is szó, hogy mit jelentene ez Hunor számára is lebontva...). A reggeli óvoda projekt Apjuk feladatai közé tartozik, aki férfiember lévén nem erősíti a multitásztingos apukák kicsinyke táborát (inkább megígérve csillagokat is lehoz az égről szépleányának, csak hagyná már abba!), így mire elindul a maratoni reggelekből, még nagyobb késésben és sallangosra tépkedett idegrendszerrel közelíti meg munkahelyét.
Beszélgetünk róla. Itthon is, és odabent is szoktak, hiszen oly mértékben késleltetett ez a reakció (két és fél hónappal az új ovi megkezdése után, úgy, hogy már egy éve oviba járt, és tette mindazt abszolút zökkenőmentesen első perctől), hogy foglalkozni kell vele. Kérdeztem, bántja-e valaki vagy valami, de nem, és én is tudom, hogy nem. A reggeli nagyroham után egész nap mosolygós, jókedvű minden foglalkozásban és játékban benne levő tündérbogyó. (rákérdeztem és tudom, hogy ez így is van, hiszen látom, amikor érte megyek, hogy jókedvű-elégedett-boldog nyuszipók)

ápdét: ma egyetlen könnycsepp nélkül abszolválta a reggelt, amire Micicica rém büszke volt, nekem meg végre egy kavicsdarabka lemorzsolódott abból a nagy kőből, ami a szívemet nyomta...

* józan paraszti ész
** csütörtökön egész pontosan óvónéni általi apukáról leválasztott ordibáló otthagyott leánygyermekkel indult a reggel

csicsergős

Ez most kicsit reklámozós magyarázkodós lesz. 

Az úgy volt, hogy én itt letettem mindenféle nagyesküket felvett fonalakról, meg virtuális újrakezdésekről. Igyekszem én a magam módján, de be kell látnom, megváltoztam. Már nincs erőm/időm a barokkos körgondolatokra/mondatokra, a számítógép előtt töltött hosszú percekre, ellenben a közléskényszer faktor még mindig csillagászati magaslatokban megtalálható bennem. Így hát -hála a nagyonokos telefonom applikációjának, amely minden nap azonos időben megbökdös és figyelmeztet, hogy ma még nem volt mozgás a blogom vészbukoldalán-, a cikorványos gondolataim átalakultak párszavas csicsergésekké vagy csak napifotókká, de azok legalább majd' mindennapos megnyilvánulások.

Ha továbbra is nyomon követnétek trehányanyu villanásait, megtalálhattok, ha az oldalsáv Hunor és Minka blog-jára kattintotok (vagy IDE) és ott kedvelitek az ördögfiókákat. 

Én szóltam.

Mindenszentek

"Mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek
bora ecet könnye torma
gyertyájának is csak korma
álldogálhat egymagában
kezében egy szál virággal
mert a legárvább akinek
még halottai sincsenek."

(Kányádi Sándor) 

 

step by step

Tartozom még egy óvodaváltásos abszurd drámatörténettel. (igen, idén az összes elvemet sutba-dobva, óvodamódosításra kényszerültünk. A miérteket nem szívesen boncolgatnám, a tényeken már mit sem változtatnak a cikorványos gondolathalmazaim) 

Szóval az újovi. Szomszédvárosban. A skacok külön csoportba járnak, Huncos felelősségteljes nagycsoportos, csodaszarvas helyett helikopter lett a jele. Kicsit nehezen rázódott bele a kissé katonás mindennapokba, kicsit újra körömrág, de a nagyfokú megfelelési kényszere nem engedi meg, hogy nehezményezzen felénk... nagyon kell most figyelnem és ráhangolódnom, ahhoz, hogy érezze, bízhat bennünk, számíthat ránk. Néha nehezebb napjai vannak, túlságosan érzékeny és jóhiszemű, a maga sajátos és olykor túl finom eszközeivel próbál beilleszkedni egy számára vadidegen és évek óta összeszokott fiúcsapatba. (azaz egy volt ovistársával együtt teszi, akivel a klasszikus bajtársiasság összes fokozatát előadják... olykor nehéz sóhajok, összepillantások, bezzegelések, hogy a mirégiovinkban miként is volt ez vagy az másként, s a görcsös egymásbakapaszkodás is megér egy említésnyit) ... tudom, hogy hiányzik neki az a fajta szeretet, amivel itt beburkolták, a régi barátok, a szeretett óvónénijei és dadusai... de ez az ovi sajnos már nem létezik...

Micike büszke kiscsoportos, egy adminisztrációs hiba folytán az első napjait középsősként töltötte, nem kis fejtörést okozva ezzel a vezető óvónőnek. (hogyan hozzuk tudtára azt, hogy nincs jó helyen úgy, hogy a legkevésbé sérüljön az a csöpp kis lelke...?!). Húsnyúl, egy verőfényes délelőtt önként megoldotta a problémát: átcuccolt a kiscsoportba, hogy ő mától inkább oda szeretne járni. És aznap délután ezerwattos vigyorral fogadott: kééépzeld anya, én már kiscsoportos lettem! Jele a mézeskalácsbaba helyett a kisvirág lett. Gondoskodó és bájos, a legkisebbek bátorítója, segítője, a beszoktatós gyerekek ölelgetős és csitítgatós védőangyala. 

A ma délutáni programunk a szomszédvárosban indult, egy aluljáró egyik falának gyerekkezek általi dekorációjával. (majd folytatódott egy játszóterezéssel) 

Kicsit ambivalens érzések kavarogtak bennem. Egyfelől melegséget éreztem a sok "idegen" kedves felénk nyitása miatt... Szívszorító volt a falon látni ezeket az apró kezeket... ők már ide tartoznak... Mici fesztelen bája, ahogy számomra vadidegenekkel csacsog, mert ő -velemmel ellentétben- minden gyereket és minden hozzátartozó szülőt (és nagyszülőt) is ismer... Hunor nagyfiús viselkedése, ahogy féltőn óvja a kistesókat*, annak ellenére, hogy itthon 3 másodperc alatt vér folyik (nyilván átvitt értelemben).
Másfelől pedig fáj, hogy mindezt nem a választott otthonunkban kapjuk... tudom, senki sem lehet próféta a saját hazájában...

* történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársa, minden előzetes nélkül, miután Bigi sapkáját lerántotta a fejéről, jó nagyot taszajtott is rajta, úgy, hogy kisszöszkém térdrerogyott. Persze, sírva fakadt, és akkor a semmiből ott-termett HősHunor, és emígyen kiabált: Piiistiiiike (aki nemPistike), te a barátom vagy, de ő a testvérem, éééérted? őt nem bánthatod soha többet, mert ő a testvééérem! és erre Mici is rámélytorokhangozott, hogy ő a teeeeesóóóóónk, éééérted?!  Értette ezt ott mindenki, de legfőképpen én... torokgombócostól homályosszemestől...

in memoriam

... mert amikor éppen nem egymást túlharsogva vagy az ököljog bevetésével próbálnak akaratot érvényesíteni, na, azokban a pillanatokban torokgombóc-képzően tüneményesek is tudnak lenni.

Minden nemúgysikerültért bőséggel kárpótló pillanatok ezek...

az áprilisi helyzet karcolatban

Nos, mivel másképp nem ment (vagy legalábbis én nem tudtam megoldani), beszúrtam posztként a kora áprilisi Hunor remekművet. Számomra nagyon sokkoló sokatmondó. Még mindig beleborzongok, hogy mennyire  jól érzékelte a láthatatlan csápjaival az adott helyzetet.... A narancssárga figura apjuk, balján az esernyő alatt az én vagyok, a gyerkők balról jobbra: Hunor, Mici és Bigi.

Kicsi tükör

Ha fikarcnyi kételyem is lenne afelől, hogy valóban jó-e az út... na, az pontma oszlott el, amikor elsőszülöttem az alábbi vidám (család)rajzzal örvendeztetett meg: 

(balról: Anya, Apa, Minka, Zsiga és Hunor)

Hihetetlen egy forma, a maga túlfejlett érzelmi intelligenciájával együtt...

Bigi kettő, más szavaival

 

"A gyermek minden pillanatban teljes és totális, és semmiben sem lát ellentmondást. Amikor haragszik, akkor ő maga a harag; amikor szeret, ő maga a szeretet. Úgy lép át egyik pillanatból a másikba, hogy közben nem csinál belőle dilemmát. Semmiből sem csinál problémát. Nem rágódik ellentmondásokon, mert még nem gyártott magának elméleteket. Még nem tudja, hogy milyennek kellene lennie. Egyszerűen csak hagyja, hogy történjenek az események - együtt áramlik az élettel." (Osho)

Nagyon boldogságos kettedik születésnapot kívánok, az én -továbbra is- Buddha békéjű, élettel áramló legkisebb királyfimnak! (bulifotók, részletek folyamatban... most éppen óvodai házifeladatozunk a legnagyobbal, ójajjnekem)

a fonal, s annak felvétele

Nehezen rázódom vissza a virtuális életbe. Kavarog bennem ezer gondolat, nem is értem igazán, mit keresek újra itt.

Pár hónapja/éve még konkrét választ tudtam erre adni: sorstársakat, hasonlóan beszűkült hátébéket, akik szintén képben voltak az éjjeli szoptatás-hegyektől, a sokrendbeli mackós-pelusokon át, a fognövesztős éjszakák abszurditásáig. Mert ez egy nagyon más világ. Összetett és meghitt, a sohaelnemszakadó lelki köldökzsinórunk által szorosan körülhatárolt terület. Nem értheti ezt senki más, oly sokszor még az apukák sem. Legalábbis szeretjük ezt hinni. És sokszor ebben az őrült körforgásban szükség van a levegőre. Bizarr kombináció, de számomra az önmagam ironizálása, az olykor béndzsóra sikeredett anyaságoskodásom megírása, mindig minden vészhelyzetre gyógyír volt. (igen-igen, a jóöreg Cyrano effektus) Aztán lassan betemetett ez az egész. Egyre inkább már nem megélni, hanem sokkal inkább túl kellett élni. A rózsaszín máz nélküli szürke mindennapokat. Az egyre nehezedő terheket, amiket először vidáman, majd elfogadóan, végül már gyűlölve fogadtam be.

Tavaly télen robbant a bomba. Alapjaiban remegett meg minden, amit az elmúlt években közösen építettünk magunkban és magunk köré. A sok éven át finom kérések, az anyázások, a hisztik, a követelőzések, a nüansznyi érzelmi zsarolások, a játszmák egyszer csak csurig töltötték azt a bizonyos poharat. Új életre vágytam, másra, sajátra, csakenyémre, gyerekekkel, egyedül, mással, máshogy, máshol, térdelve a pokol tornácán és lebegve egy hetedik mennyországban... minden értelmetlenné vált, minden elvesztette a jelentőségét, az életem ezidáig fontos szereplői kiestek a rosta likán, s alig maradt fenn pár ember. Mert alig hagytam, hogy mellettem maradjon bárki is. Nekem épphogycsak annyi erőm maradt, hogy a gyerekek felé fenntartsam a látszatot, (igen, az összes elvemet szembeköpve), hogy biztosítsam őket minden pillanatban a szeretetemről. Azt hiszem, egyfajta groteszk vegetáláson mentem keresztül: belőlük táplálkozva éltem, s amit ők adtak, azt megcsócsálva visszatoltam beléjük. Így belegondolva, nem tudom, hogyan voltam képes végigcsinálni, nappal menekülve minden és mindenki elől, kétségek közt tipródva, éjjel beszélgetve-tanácstalankodva. Pedig azt hittem, önismeretből sok újdonságot már nem nagyon tud villantani nekem az élet. (jajjdehogynem)

Végül mindennapi fogalmakká váltak az életünkben a válás és a hogyantovább ezután kérdéskörök... 

Aztán egyszer csak felébredtem. (igen, elképzeltem, hogy nincs kanál, mert tényleg minden fejben dől el!) Fuldokolva, rácsodálkozva arra, hogy sikerült négysarkából kimozdítanom a világomat. Nem, nem vagyok rá büszke, de attól még majdnem sikerült, a tényeken a sajnálatom mit sem változtat.

S most tapogatózva, ismerkedve az új szabályokkal, az új tulajdonságokat és tapasztalatokat szerzett szereplőkkel, de már újra egymás kezét fogva keressük a helyünket az új alapokon. Mindketten sérültünk, a sebeink mélyek és sokszor még a simogató kéz érintésére is fájnak, de menni fog. Mennie kell.
(és erről meg EZ a vers ugrik be... akkor még nem is sejtettem a viharfelhőket, és nem tudtam azt sem, amit ma már igen, hogy a tudatalattim kétségbeesett segélykiáltása volt ez a pár sor... édes istenem, hogy mennyire igaz minden szava...)

The big recurrence

"Figyeltem, ahogy gesztikulál, mintha egy felnőttet utánozna. És akkor egyszer csak rám tört az az érzés. Váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül. Minden szülővel megesik néha. Nézed a gyerekedet egy teljesen hétköznapi pillanatban, nem egy iskolai előadáson vagy egy sportversenyen, és egyszer csak rádöbbensz, hogy ő jelenti az egész életet számodra, és egyszerre vagy meghatott és rémült, szeretnéd megállítani az időt."

(Harlan Coben)

 

amikor azt mondja, hogy szőlő

Csumpici Gáspár, hétköznapibb nevén Pelenkási Bigulka beszél. Általában hablatyol nagyhangon és felelőssége teljes tudatában szigorúan szemöldökösszevonva, ám egyre többször nevezi nevén az embereket, tárgyakat. (sőt akár rövidke mondatokra is képes hogyaszongya: tedd le, anya gyeje, apa gyeje, tutuá = túrórudi, kokoá = kakaó, brubruá = autó  és persze hogy most nem jut eszembe több...)

Engem megvesz kilóra, akkora cukkerborsó:

Hétvégén meg több napon át visegrádi palotajátékolt az ifiúr és böcsös testvérei, előbbiről körösztapja lőtt egy kedvenc csontrágósat, utóbbiakról szégyenszemre én meg jól nem tettem. (bezzeg az iccakai fölnőttbuliról még videók is készültek, ójajj...)

Variációk egy témára, avagy hogyan is illeszkedett be KisKokó családunk mindennapjaiba

Cuki állat-gyerek fotók következnek. Állatbolondok számára kötelező. (ugyanmár, dehogy vagyok én elfogult). 

Azonban, akik szerint a macska csak egy -jobb esetben- egerésző háziállat, az az alábbi fotókat csak saját felelősségre nézegesse:

délutáni csöndes-pihenő

virágos ruhás lány ufószeművel

a kötelező "valami morzsolgatható" jelen pillanatban egy kismacska láb

FHV reload

Óh, boldog békeidők, amikor csak úgy jódógomban süvöltözöm méhem gyümölcseivel. 

Aztán, beköszön egy régnemlátott vendég, mely megsorjázza a felnőttlakosságot is, nos akkor rájövök, hogy a bio üdítők (gondolom, szintén bio) festékszínezőit képtelenség bármivel is eltüntetni a lepedőkből, nomeghogy Ágnes asszony hozzám képest hobbizgató cserkészlány (már ami a bűnhődéses mosási kényszeres részét illeti, a többiről most inkább nem nyilatkoznék)