Tegnap megkezdtük az ovit. Nem éreztem félelemet egyetlen pillanatig sem, hiszen hetek óta egyebet sem hallok, mint azt, hogy mikor lesz már végre ovi, és ha elsétáltunk az intézmény előtt, mindig rá kellett próbálnunk a kapunyitásra, hátha mégiscsak nyitva van és csak én nem tudok róla. (és itt is kösz fiam, a megelőlegezett bizalmat)
A nagy nap közeledtével már rendezgettem agyban a gondolataimat, ám setét árnyként egyre többször követett az a gondolat, hogy az oviszsákot csak sikerált valahová nagyon jó helyre elsuvasztanom. Természetesen, hogy meglegyen. Még emlékszem arra, hogy kivételesen gondosanyaként, amint véget ért az óvodai év, hazahoztam, kimostam és kivasaltam, majd töprengtem egy sort, hogy hová is tegyem, és végül felcsillan a fény, és betettem oda. Valahova. Bárhova. Akárhova. Amire, egy hónap távlatából, már nem emlékszem.
Még uccsó este is bíztam a mindentelrendező gondviselésben, és önmagamat felmentve hajtottam álomra a szemem, reggel majd csak benyúlok abba a szekrénybe, -amibe előzőleg már többtucatszor!-, és most tényleg ott lesz az oviszsák.
Persze, nem volt. És amint ezt két ártatlan mondat közt közöltem a közel négyévesemmel, robbant is a bomba. Hogy mi??? PONT ELSŐ NAP NINCS MEG AZ OVISZSÁK? Így ő nem mehet oviba! Volt itt kérem szépen, minden földi jó, Huncos hörögve és morogva kirugdosta a számára elérhető magasságokban leledző szekrénye tartalmait, én először próbáltam megnyugtatni, hogy oviszsák nélkül is van élet, de bármi kedves, csak olaj volt a dühe tüzére. Így végül én is a kemény fellépést választottam az egy szál fütyiben komikusan (és kísértetiesen rám hasonlító) tombolóval szemben, alternatívaként felajánlottam annak a lehetőségét, hogy amíg nincs új oviszsák, addig nem kell mennie oviba sem. Erre lehiggadt és ideig-óráig beérte a kedvenc kutyás-macskás zacskójával is.
A következő meglepetés a délelőtt folyamán ért. Örültem, hogy egy gyerekes, lányos anyuka lehetek, gondoltam elintézzük a kötelező köreinket, csakcsajok módon. És itt nem kell hosszú sorbaállásokra gondolni, kis lélekszámú faluban élünk, mindenhol 5 perc alatt végeztem. Az ilyenkor kötelező (most éppen a várandósságra/szülésre vonatkozó) kérdezz-felelekekkel együtt. A postán-bankban még bűbáj királylány volt, két kézzel szórta csókjait, a mellettünk üzemelő boltba érve, azonban egy új arcát ismerhettem meg törpillának. Kezdve azzal, hogy gyakorlatilag kifutott az útra, és folytatva azzal, hogy nem akart távozni a boltból, ami igen frekventált és háperszehogy tetszetős volt számára, hogy minden vásárlónak volt egy kedves szava hozzá. Végül a bevásárolt termékekkel útnak indultam haza, gondoltam alkalmazom a Hunornál már bevált módszert, búcsúzom-otthagyom és duzzogva ugyan, de követ. Búcsúztam-otthagytam, ő sikított és a lépcső tetejéről egyesével dobálta ki utánam a papucsait. Kellemes percek voltak ezek is. (végül egyik hónom alatt a bevásárlással, másik hónom alatt a sikoltozó Kismicivel, és számban a lakáskulccsal távoztunk a helyszínről. És akkor csodálkozom, hogy már előre sajnálnak az emberek a három gyerek miatt)
Kis lelki felkészülés után nekivágtunk Huncosért az oviba. Ott egy újabb meglepetéssel várt a Legidősebb, homlokán egy kétcentis ragtapasszal, arcán karmolásokkal, akár egy dzsungelharcos. Mint kiderült, az egyik csoporttársa aknásat játszott, melynek lényege, hogy ül a földön és a körötte lévő tárgyakat (kavicsok, homok, faágak, rohadt gyümölcsök -több gyümölcsfa is van az ovi udvarán-), aknavetőként dobálja maga köré. Az én értelmes nagyfiam meg beállt hősiesen az aknavető elé, így válva háborús hőssé.
Pár napja kérdezte tőlem valaki, hogy mire vágynék most a legjobban az életben. Sok dolog eszembe jutott akkor, de mára már tudom, mi az az egyetlen, ami jól esne. Szeretnék unatkozni egy kicsit.
