Rossznapokon

Mint az előbbi semmitmondó bejegyzésből is kitűnhet a régebb óta engem ismerők számára, megint nyomja valami a tejtől duzzadó bögyeimet.

Embertpróbáló hét van mögöttem-mögöttünk. Túl az éjszakázásokon, a sírós, esetenkénti lefogós orrszívózásokon, az egekbe szökkenően izzó lázakon. Nem, nem kérem a piedesztált, ez az anyák dolga, csak... A nappalok belecsúsztak az estékbe, az éjszakák a hajnalokba, maradtam pizsamában kora délutánig, csimbókos hajjal napokon át. Tapogattam félálomban homlokokat, adagoltam csukott szemmel láz- és köhögéscsillapítót, simogattam le könnycseppeket, csissegtem álomba nyugtalan szörcsögőket. Közben ebédet főztem, háztartást vezettem, kedvenc sütiket sütöttem, és sövényt vágtam a játéktengeren, hogy biztonsággal közlekedhessünk. Alvásidőkben igyekeztem utolérni az utolérhetetlent, fát cipeltem fel, s befűtöttem. És itt voltak az állatok is és a visszavett munkám.

S mindezt egyedül. A ház urából reggel szoktunk látni egy villanásnyit, valamint este, egy utóvacsorányit. 

Délután néztem ahogy békésen alszanak. Őriztem álmuk puhaságát, vonásaik tisztaságát. Talán a fáradtság teszi, de anyaságom összideje óta talán először szakadt rám ilyen ólmos súllyal a bizonytalanságom. Mert kevés vagyok. És mert mi hívtuk életre őket, és ezáltal felelősséggel is tartozunk irántuk. És hiába szeretnék én szuperanyu lenni, aki napi 2-szer 1 órán át papírt hajtogat, babamasszázsol vagy lego-paradicsomot varázsol gyermekeinek, helyette loholok a magam dolgai után, s közben lógnak rajtam, mint kocsányon a szőlőszemek. Talán a négyfal közé beszorultságunk is tehet róla. Mert sokszor türelmetlen vagyok és kiabálok, belekötök az élő fába is, és elfojtom azt a rengeteg feszültséget, ami lassan berobban, majd azokon töltöm ki a fáradtságomat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Akik miatt csinálom. Ördögi kör ez. És vacak érzés szembesülni vele.

Azt hiszem, nem ártana 2 óra egybefüggő alvás, még mielőtt a jeges Dunának mennék...

A segítség

...sosem jön rosszkor:

A kép alapján feltételezhető lenne egy dolgos lány, aki sárgarépát hámozva segíti jóidösanyját, hogy mielőbb elkészülhessen a becsinált leves*. A realitás azonban egészen másként néz ki: önfejű kisasszony önmaga szórakoztatására puceválja a répát, amit saját maga szerzett a hűtőből egy kisszék segítségével.  

* a pár héttel ezelőtti többé-kevésbé sikeres kakasirtásos prodzsekt  után, ma szerét ejtettük a nyulak megtizedelésének is. Tarthatatlan állapotok uralkodtak mifelénk: valóságos kommunát alkotva  neveltek az anyanyulak (igen, többen egy ketrecben) több fészekaljnyi kisnyuszit. És minekutána már a környéket elárasztottuk a vérfrissítéses "doki"-nyulakkal (általában mindenhol ez lett a nevük), nem maradt más hátra, mint gyarapítani a fagyasztónk tartalmát. 

Az egyik bátor hófehér fiúnk, úgy nekilódult (pedig nem is volt áldozatnak kiszemelve, ő lett volna a tenyészbakunk a későbbiekben), hogy talán még most is fut. Legalábbis, amíg egy róka el nem kapja. Bőséggel kavirnyálnak errefelé éhes Vukok, de a kecskéktől félnek.

Házi mese

Túl egy reggeli nyálcsorgatós migrénen, a 3 gyerek n+1-edik orrporszívózásán is túl, és a hosszúfarkú macskánk gyerekek uzsonnájának ellopásán is túl, volt egyszer egy délelőtti kergetőzés, aminek egy spontán bújócskázás lett a vége. Kismici meg csak szólítgatta-hívogatta (gyegye, ool? gyegye, ool?) elveszettnek hitt testvérét, míg a Nagyfiú ki nem vetődött a kanapé mögül eképpen:

- Most jól rádhoztam a rácsot, Minka, ugye?!

Ha a rácsot nem is, a röhögőgörcsöt mindenképp.  Rám.

Helyzetjelent

A Négyéves:

- pénteken már orrotfújva jött haza az oviból, estére nyűgösebb lett, de kezelhető, éjszaka köhögősből hányós, reggelre panaszmentes karikásszemű. A verőfényes napsütés minket is kizavart még egy utolsó D-vitamin-pótlásra, mielőtt beköszönt a beígért szibériai hideg. Idegenben ebéd, el sem hittem, de határozottan konszolidáltra sikeredett, ami javarészt az éhező ivadékok számlájára írható, aztán haza, és már a kocsiban gyanús (lehetett volna)  az el-elbóbiskoló Nagyfiú. 39 és fél, Celsiusban értendő. Dejó. Orrszív-láztcsillapít, egykupacban összebújunk, csak egy kisidőre. Közel 3 óra lett belőle. És sötét. És semmi, de tényleg SEMMI nem tudott felébreszteni. Így meghiúsult egy nagyonvárt találkozás, pedig még a kapunk előtt is toporogtak a fülsiketítő harangzúgással egybekötött kutyacsaholás ideje alatt, amiből mi tényleg semmit sem érzékeltünk. 

- szombat éjjel még mindig magas láz, pöppet el is engedi magát, dehát ő ilyen, nem ébred fel, pedig sose csurrantott be, most igen, vigasztalhatatlanul sír, ég a láztól. Köztünk alszik, sokáig hüppög, félrebeszél. 

- vasárnapra már csak a kemény cucc marad, amit orrszívó-porszívózunk, és beköltözik a csőbe, a vízsugár képtelen kimozdítani ezt a tömény masszát. (esetleg valaki elárulná a titkát, hogy hogyan is lehet azt a műanyag csövet kitisztítani? mert az én módszerem a cső bizonyos időnkénti cseréje, infúziós szerelék pótcsőre)

- hétfőn itthon marad. Bár már láztalan, még vaskosan taknyol. A fél ovi hiányzik, a holnapra tervezett szülői és a hétvégére időzített farsangi buli jövőhétre csúsztatva.

A Kétéves:

- minden alkalmat megragad, hogy piszkálhassa a Nagyot. Ezért a Nagy sokszor elmondja neki egy nap, hogy Miiiinka, hú de haragszom most rád!, Már nem vagyunk barátok, és Soha többet nem hívlak Puppának, csak úgy hogy Minka! (amire a hölgyike rányávoghat, hogy "neeeem, én Puppa", aztán Huncos mondhatja, hogy "nem vagy Puppa, Minka vagy!"... ésatöbbi. Egész jól bírom, csak akkor üvöltök közbe, amikor Kismici magas Céjétől berezonál az agyam)

- és ma már ő is taknyol

A négyhónapos:

- négyhónapját egy senki által nem hitelesített, üres szobában történt hátról hasrafordulással ünnepelte, amitől aztán annyira megijedt, hogy még percekkel később is lefelé görbült a mindig kacagásra álló teliszája. Valószínűleg fogat növeszt, imádja a textilpelenkát az ínyéhez morzsolgatni. Egyre kevesebbszer eszik, talán a  hidegfront hatása, de az elmúlt napokban 6-7 órát is képes egyhuzamban aludni. Persze, nappal. Az éjszakákra sincs panasz, átlag egyszer kel. De ettől még nekem nem lett könnyebb az állandóan telített tejtárolóimmal. Este megmérettetett: 7520 gramm súlyú, hossza bizonytalan, majd a védőnéni szerdán megnyomorgatja.

A gerleszülőpár:

-  egy félrement üzenet új tüzeket lobbantott fel a szunnyadó parázs alól. A szürke és rohanós hétköznapokban sokszor elsiklanak a szerepeink és olykor nehéz meglátni magunk mellett azt a Férfit, akibe évekkel azelőtt beleszerettünk. Nekem most sikerült... ezúton is örökhála érte!

A babsztori

Ismerek egy lányt. Ha nagyon szomorú vagyok, meglátogatom. Nem tudom, honnan és miből meríti az erejét, de szívesen meghúznám olykor-olykor a kupáját, hiszen a lényéből áradó sok-sok pozitív gondolattól,  mely csak úgy pulzál a soraiból, a lelkem is helyrebillen. Mert így is lehet. Mert csakis így lehet. 

Talán Ti is ismeritek Őt. Mosolyka maga a csoda, az életerő, a vitalitás - kerekesszékbe szorítva. Most valami fantasztikusat talált ki. Sorszámozott babokat osztogat, boldogság-bonbonokat terít szét világszerte, de nem ám akármilyeneket: sikerélmény bogyókat.

Az enyém a 38.-as számú, mely talán már holnap megérkezik. Siessetek, le ne maradjatok erről a babszemnyi gondoskodásról! 

Segítsüti 2011

Volt egyszer egy licit, egy elnyert vigaszág és sok-sok hónap csúsztatás, hiszen nem is ezen van a lényeg és mert egy tál süti sohasem jöhet rosszkor. És milyen jól döntöttünk: január közepén, túl a  karácsonyi-újévi traktán, a lehető legjobbkor érkezett a sok finomság.

Ezúton is köszönjük a fáradalmaidat, Labdarózsa! 
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)

S hát a fotó. Kistucat közül ez lett a legsikeresebb. Vonakodva mertem felvállalni, hogy megent tönkre vágódott a gép egy óvatlan pillanatban, sejtéseim szerint Kismici keze által. Állítgattam, nézegettem, majd Apjuknak adtam, aki szintén ugyanezt tette, de ez a romantikus hamvasság sehogysem múlt el a fotók közepiről. Végső elkeseredésemben megkukucskáltam az objektívet, -mily meglepő-, amin egy komplett kakaspörköltnyi zsír aprócska ujjlenyomatba foglalva homályította az apparátust. De ekkor már késő volt újat lőni. A tálcákon csak morzsák emlékeztettek a pár perccel azelőtti állapotokra.

Majd jövőre.

csakegynap

Nincs is szebb ébresztés reggeli rémálmaidból* annál, minthogy Elsőszülötted az arcodtól 10 centire danolja, hogy boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza!

*ezek szoros összefüggésben állnak egy időutazással, melyben régkori éned éppen azon vitatkozik a jövendőbeli férjeurával, -akinek az édesanyjával fogsz elsőtalálkozni, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag egyedül, az Üllői úti metrómegállónál-, hogy elfogsz késni, mert természetesen késében vagy, hiszen reggel van és az sosem volt a topidőd. És tudod, hogy még szoliba is be akartál menni aludni barnulni, meg kávét is akartál a kofisopból, munka előtt. (hogy régen mikre nem volt időm?!). Majd nagyhirtelen visszazuttyansz a jelenbe, és újra várandós vagy, de az első kétcsíkos és a villámszülés közt egy sóhajnyi idő telik el, ismét fiú, szépnevű, el is süllyesztettem a szívem mélyére. (Bigi is álomnevű)

S egy videó a mindennapjainkról, mert ez olyan vicces -Hunor szerint-, ezért szinkronba nyomatják a Hugoccsal. A legviccesebb persze a kádból kikiabálni pontugyanígy.

így írjunk a semmiről

Napjaink az egysíkú tűlelésről, másnéven a mindennapos mókuskerékről szólnak. Kötögetési hullámomban megkötöttem a sálamat, most készült el a Micié is, és őt követi a Huncosé, mert a lányokat előre kell engedni. (úgy látszik, még sálkötésben is). Némi magyarázatra szorulhat, hogy miért is sálaztam fel ennyire a családot: egyrészt könnyű ujjgyakorlat, számomra roppant pihentető, másrészről magamnak szerettem volna megkötni a fentebb-említettet, aztán valahogy mindenkire átragadt a sál utáni áhítozás. (még az apjuk is sóvárog már)

Egy telefonbeszélgetés és egy velünktörtént* kapcsán döbbentem rá például arra, hogy amióta Hunor megszületett, azóta mi (értsd ezalatt apjuk és én), leszámítva pár vacsorát, úgy igazán nem voltunk kettesben eltöltött programon. Se egy nyúlfarknyi wellnesz, se egy mozi. És persze 3 gyerekkel maga mögött az ember lánya már tudja, hogy a gyerekvállalás nem egy sétagalopp és leszámítva pár überfontos státuszban dolgozó ember munkáját, aki 8-10-12 órában és sokszor azon is túl hazaviszi az övét, már csak az anyáké lehet komplexebb életforma. Itt soha nincs kikapcsolt telefon vagy el nem indított számítógép. Folyamatos a verkli, és kézzelfogható segítség nélkül, lehet súrolni olykor-olykor az őrület határát. A gyerekek számának növekedéséével egyenes arányban csökken a család/barátok szittelési kedve is, pedig eskü' a finyúkkal semmi gáz nincs: elsőszülött rákapott pár napja az igazi lego ízére, számomra kész csoda miket össze nem állít az alapanyagokból totálisan egyedül, és az estéink sem torkollnak már veszekedéses villanylekapcsolásokba, önként és dalolva jelez 9 után pár perccel, hogy álmos, menjünk. A legkisebbik sem zavar sok vizet, még mindig eszik-alszik-macizik üzemmódú, na, a közbülső, az az istenadta jány, ő valóban keményebb dió, hiszen az egyemberes gyerekek csapatát erősíti. Alapvetően idegtépően akaratos és fülettépően hisztis. Bizonytalan emberek csodálatos kiegészítője is lehetne. És itt a megoldókulcs: általában nem szokott problémám lenni a döntéseim meghozatalával, ezért is frusztrál le rosszabb napokon a kicsitükröm. Jobb napokon meg megmosolyogtatóan szívenmelenget. Akárcsak ez a régenhallott, ami bár még mindig nem megy könnyek nélkül**, kismici rekordkísérlete jóvoltából (a hányszor hallgatható meg büntetlenül egy dal kategóriában indul), már sikálja is a tűréshatáromat. 

Mintegy nem mellékesen megjegyezném, hogy éppen ma két éve költöztünk a nagyonnagyvárosból, a nagyonapró falucskánkba, ma lépünk be a Sárkány évébe, -ami termékeny évet ígér, és semmikép se világvégét-, és az én édesanyám is ma lenne 61 éves. Sokszor eszembe jut, és olyankor megkeseredik a szám íze. És hiányzik, mert sosem tudom meg, milyenné alakította volna a barátnős kapcsolatunkat a gyermekeink érkezése. Nem tudom, hogy rivalizáltunk volna-e gyerekneveléses témában vagy pedig képes lett volna önmaga anyasági mintáját követve, lenyelni a koncepcióink közti különbséget és a háttérből segíteni. Hogy lettek volna-e játszmáink? Hogy az ő egygyerekessége után, tudott-e volna bármit is kezdeni a mi csicsergő siserehadunkkal? Kérdések, melyek örökre megválaszolatlanok maradnak. Kérdések, melyek buborékos űrt képeznek bennem, hogy aztán kidurranjanak és csak vacogó hiány maradjon utánuk.

* történt a minap, hogy valami égi konstelláció következményeként, a kicsik emberi időben kidőltek este, csak Hunor maradt talpon a vidéken, így ottragadt a nappaliba, tévét néztünk, beszélgettünk, pattogatott kukoricáztunk és csak órákkal később tudtam megfogalmazni azt az önfeledt érzést, amit akkor és ott éreztem. Jó volt ez a partner kapcsolat, jó volt kicsit kikapcsolni és a mondataim zömét nem tiltószóval indítani vagy sztendbáj üzemmódban is arra figyelni, és még mielőtt megvalósítaná kitalálni, hogy Püppe királylány milyen objektumot kíván éppen bevenni/összetörni/szétszedni/megsemmisíteni. Hosszú évek óta először éreztem szabadnak magam. Még akkor is, ha ez ebben a kontextusban kissé abszurdnak is hangozhat. (meg is állapítottuk rögvest, ha nem született volna csak egy gyermekünk, mostanra már milyen laza életünk is lehetne. így meg, a jelen állapotokat tekintve, minimum 3 év "rabszolgasors" áll még előttünk)

** a kisliba ösztönösen ráérez a gyöngémre, az első akkordok megpendülésekor óvatos mozdulatokkal megközelít, halvány mosollyal az arcán megsimogat, majd ölbebújik és velem dülöngél a zene ritmusára. Hát ilyen (is) ő.

(kis)ténsasszony

Ludas Matyi

Aztán elmegyek én Budapestre, megkeresem azt az embert, jól megverem, és közben megkérdezem tőle, hogy mért rúgtad ki az én anyámat?!