Micikedvenc

egykép

Arról:

- hogy amikor éppen nem háborúzunk mi vagyunk a legbájosabban mosolygók.

- hogy a fodrász miért is egy külön szakma, és jajjszegénykislány a trendi frufrujával. (anyai örökség, hogy azt hisszük magunkról, nem nagy kunszt leegyenesíteni azt a pár szál hajat. Az összes kiscuckás fotón egy kismicire hajazó bilifrizurájú tündérbogyó bazsalyog. A mottóm: szívasd te is utódod, szívattak téged is  eleget.)
- hogy rámférne egy fotoshop vagy valami sokkalta drasztikusabb, ami eltüntetné az orcámról a hormon(meg)borulásom bizonyítékait

Megbüntettek

Egy vacsora erejéig ismét kirúgtunk a hámból (tudom, lassan kellően idegesítő és/vagy unalmas lehetek az állandó vacsora ill. gyerekrajz mizériámmal, de ennyire beszűkült a világképem, fulltime mámi vagyok), bár ez a mostani alkalom sokkal rövidebbre sikerült, mint ahogy azt előre terveztük. Bigi-királyfi ugyanis olyat tett, amit még sosem, rekedtre üvöltötte magát, és nem használt, sem szép szó, sem ringatással egybekötött séta, sem hinta, sem lefejt tej. Ez az a fajta sírás volt, amire csak és kizárólag anyaközelsége lehetett a gyógyír. 

Persze a nagyok is megvártak minket ébren, és most először kitalálták, hogy ők újra csakma, velünk aludnának. Az alatt a rövid idő alatt, amíg én alvó állapotúra hoztam magam már ez a kép fogadott a hálószobában:

Természetesen potya-alvónk is akadt, Natasa Faházova személyében, amit/akit Mici kisasszony nemes egyszerűséggel derékmelegítőként használt (igen, az ott egy élő macska) és egészen konkrétan rajta feküdt:

Az alom fíling és a félóránkénti önkiszolgáló üzemmódú Bigi garanciája volt egy rémálmokkal gazdagon tarkított, pihentetőnek egyáltalán nem nevezhető alvásnak.

Micimondja

Akárcsak Hunor (csak ő bő egy évvel később), Mici is alkalmazza a saját szavait beszéd közben lazán belekeverve a minyelvünkbe. Vannak nagyon érdekes szóalkotásai, határozottan lányosabb kivitelűek, mindenesetre Apaciját (aki  jobban becézgetve, mert lehet ezt még fokozni:  Püppe) kenyérre keni velük, pillogó szemlesütéssel és ajakbiggyesztéssel kombinálva. 

Saját magát megnevezi egyes szám első személyben, de ha történetet mesél vagy tulajdonjogot nyomatékosítva gyakorol, akkor Én, Puppa. Ha hivataloskodik velem, akkor Gamba Anyu-nak hív, (az apját ugyanebben a szituációban Dzsaba Apá-nak), a bátyja továbbra is Gyegye (ha hízelegni akar neki akkor Dede), Dzsidzsa babám a Zsiga babánk.

A pó-nyanya dóda az szódavízes szörp, az én-nyanyám a sima víz. Az abszolút kedvencem a penci (pelenka), és a mackó-evakuáláshoz szükséges felszerelések megnevezése, úgy mint: a doboz (popsitörlő), popórém (popsikrém). Tató vagy takcsi a takaró, nene a zene, kuk a vuk, nene pom be (ma van a szülinapom c. örökbecsűt tedd be), a vóvó a kutya, a nyaúnyaú a macska, a cica az cica (az még nem állt össze benne, hogy a kettő egy és ugyanaz), báááák a kecskék, Cöncöl a Göncöl kutyánk, a közérteslány annak ellenére, hogy Szilvi, Bó maradt (bó, mint boltos). 
Múlt héten úgy esett, hogy doktornénihez kellett mennünk (erről alkalomadtán bővebben is), ahol annyira kooperatív volt a tündérlány, hogy beígértünk neki egy... tulajdonképpen BÁRMIT. Riadtak voltunk és féltünk,  s az eredménytől megkönnyebbülten ő választhatott a közreműködéséért a 113 általunk felsorolt lehetőség közül akármit. S ő mit választott? hát hammát a Mekcsiből. (életemben nem hagyta még el ez a formátumú Meki-becézés a számat)

És menet közben még majd kiegészítem, mert perszehogy most nem jut eszembe több miciszó.

StátuszMici

Önmagunk régi fővárosi életét ismerve, még mindig lógnánk egy kétéves stratusszal, ám itt, kisfalunkban szűkebb átmérőjű az a bizonyos rosta lika, könnyebben kitűnünk az állandó (el)bliccelésünkkel. 

Így aztán tegnapelőtt LudMinkán is elkövettük az állapotfelmérést. Most már számosítva is van, egy darab 26 hónapos, 12.8 kilós, 84 centis lányom, akinek 53-as mellbősége van. Tűrhetően volt hajlandó kommunikálni is, igaz a válaszaira várnunk kellett, amíg sikítva lefutott párszor a felnőtt rendelőig és vissza.

Szerencsére most csak egyszer csúszott ki a száján valami káromlás féle, ugyanis azt felsőfokon űzi, olyanokat mond, hogy a hátunkon a szőr is feláll. Igyekszem levideózni és nem kiröhögni, amikor teljes átéléssel szónokol, hanem következetesen jó útra téríteni. (persze ez a lehetetlen kategória, bár napjában jó sokszor halljuk, általában a legapróbb kicsi bosszúságra is így reagál: "pissaka", "pukaka", és mindenki "ülye",  valamint "pöcsös". így). Még  jó, hogy van egy nagytesó, akire mindez ráfogható.

Öthós Biginyúl

Jesszus, mindjárt félév. Hová tűnt és mikor? Magam sem tudom. Mióta ezek itt dzsumurdzsákoskodnak köröttünk, a nappalok egybeolvadnak az éjszakákkal, a napok a hetekkel, a hetek a hónapokkal. (jajjistenem, még nem akarok megöregedni)

Biggernyúl a tegnapi hófordulóját egy védőnénis látogatással egybekötött oltásos kombóval ünnepelte. Csűrték-csavarták, mértek bukósisak körfogatot meg pocakot és súlyt is. Ő végig gőgicsélt és vigyorgott. Igen, (ismét) az oltás alatt is. (mindig mondom, hogy jutalomjáték ez a kisember) Akárhogy gyúrt is rá az éjszakák alatt, mégsem sikerült átlépnie a 8 kilót, 10 deka híján annyi. 7900 gramm, 66 centi hosszú, 45 centi a fejkörfogata és pontosan ugyanekkora a mellkörfogata is.

A védőnőnk, -meglepő módon-, közös múltunk első olyan találkozását produkálta, amikor is semmilyen kétséget nem ébresztett bennem a kölkök fejlődésével kapcsolatban, pedig esküszöm még próbára is tettem, amikor megosztottam vele felfedezésemet, mely szerint ez a Bigi gyermök nem úgy fejlődik, mint a másik kettő, mert ez hason nemszeret sokáig, csak háton, és úgy meg már forgolódik is, hasról szerintem meg sose fog. És erre nem kezdett el jószokásához híven homlokráncolva hümmögni, hanem MEGNYUGTATOTT. Hogy ráér még.

Ha az éjszakáit is kellőképpen abszolválná (azaz visszaállítaná a nappali-éjszaka cserét), simán övé lehetne az aranyérem a legbesimulóbb gyerek kategóriában.

Tükröm-tükröm mondd meg nékem...

Következzenek akkor a beígért Hunor-féle (beszédes) családi képeink:

Visszasírom azokat az időket, amikor még nembeszélt és nemrajzolt.

Télüző égetés

Többször kihangsúlyoztam, hogy hihetetlen módon elégedett vagyok a  miovinkkal, és nem csak azért, mert kivételes szeretettel fogadták és kezelik a kisfiamat (mert perszehogy ez minden anya elsődleges szempontja, hogy a gyereke a nála nélkül töltött 8 órában szeretve-óvva legyen, ráér még a cudar világ keserűségét saját bőrön megtapasztalni), hanem mert a nevelési és fejlesztési koncepciói nagyon hasonlatosak a mienkéhez. Talán még sosem írtam erről ennyire részletesen, de az ovinkban kettő darab, hagyományéltető vegyes csoport működik, a könnyebb érthetőség érdekében úgy fogalmaznék, hogy ez az ovi -kis túlzással- egyfajta átmenetet képez a klasszikus és megszokott óvoda valamint a waldorf szemléletű között. A hagyományéltetés jelen esetben pedig azt jelenti, hogy az évkör szokásai és ünnepei visszaköszönnek a gyerek(szerep)játékokban, beépülve ezáltal a kulturális fejlődésükbe. Megismerik a saját népszokásainkat és az idő ciklikus folyamatát is. (ezért van nálunk télbúcsúztató kiszebaba égetés, húsvéti tojáshímzés, anyák napi meghitt kuckós-ünneplés, néptánc és úszás-oktatás, kézműves foglalkozások, túró és pogácsakészítés, adventi koszorúalkotással ünnepre hangolódás és hittan oktatás)

Örülök a vegyes csoportnak is, mert így természetes életszervezésben tanulhatják meg a toleranciát és a kicsik segítését is. S aminek kifejezetten örülök, hogy az idei évtől a csoportjukat egy Down szindrómás kisfiú is erősíti, s hogy az ő integrációja mennyi természetességgel zajlik, azt öröm nézni. A gyerekek el- és befogadóak és semmiféle előítélettel nem viseltetnek az egyébként tüneményes mosolygombóccal szemben.

Az oviban sok a szülőkkel közösen szervezett program és szívesen bevonják őket a nevelés folyamatába is. (de mégsem kötelező, mint a waldorfban, amitől nekem lúdbőrzésem támad, mármint a kötelezős résztől)

Köbö  egy héttel ezelőtt az ovisok -látszólagosan- sikeresen elűzték a telet, ám valami hiba mégiscsak csúszhatott a gépezetbe, hiszen ma alig akartam hinni a szememnek, amikor reggel hóhullásra ébredtünk. Értem én, hogy még február van, de az elmúlt napok verőfényes napsütése és a kertünkben kibukkanó jácint- és nárcisz kezdemény elhitette velem, hogy lassan érkezik a tavasz. Már csak abban bízom, hogy ez tényleg az utolsó ereje idén:

Bigi féle akkomodáció

Annak, hogy éjfél után 20 perccel ilyen érdeklődve ismerkedhessen az apja öliből a  külvilággal, elengedhetetlen előfeltétele, hogy fogat növesszen és hogy fényes nappal (mentségéül olyan az idő, amilyen, frontok jönnek-mennek) 13 óra 22 perckor még aludhasson. (igen, ma még nem kelt fel egyáltalán, reggel 7-kor tankolt utoljára)

Welcome to the jungle!

Példaértékű is a nettelen lét (végső összeomlás by asztali pc,  szerencsére minden menthető volt, talán most már tényleg tanulok belőle és az évi 100 fotó/gyerek előhívásának menedzselésére több gondot fogok fordítani, ámen), de nekem ez nem megy. A gépem elszállítása délutánján Hunor még kellő cinizmussal kérdezte, hogy "és este mit fogsz most csinálni anya, hogy nincs géped?", ám a második napon már eszébe jutott, hogy "lent van a régi, hozzuk azt fel, nézzük meg hátha működik, s végül a harmadikon tükörrel szembesített emberábrázolással hozta tudtomra, hogy sok vagyok neki. (képek később, mert a beste kölke még az oviba is bevitte a nem túl előnyös föstményeket. Amúgy nagyon vicces képek ám: konszolidált testfelépítésű Apuka, kerekfejű vigyorgó hasonlótestű Huncika, és egy nagy nyitott száj-égnekállóhajú, teljes teste egy nagy fej Anyuka) Feltehetőleg minden családtagunk legnagyobb megelégedésére, ma kisebb buccanók után, újra rácsatlakozhattam a mátrixra.

Aztán délelőtt meglátogattunk egy gazdát, az erdőn talált pár hete egy süvöltő malackát, aminek kilőtték az anyját. Feltehetően orvvadászok. Magához vette és fölszoptatta tehéntejjel. Most már akkora, mint egy süldő yorkie, vele osztozik a kályha előtti pokrócon is.  Barátságos állatka, bár kéz-szelídnek semmiképen sem nevezném ezt a csíkos malacot, aminek Dani lett a neve. Kétszer megdöfködte az én kezem is, állítólag vigyázni kell vele, mert már most is harap.

Így kerül a (vad)malac az asztal helyett a konyhába. És minő véletlen, hogy nem hozzánk. (asszem, a megtalálása idején éppen über-antiszociális korszakomat éltem, így Apjukkal még a kérdésig sem jutottunk el, a befogadását illetően)

(S amiről még szeretnék írni, a teljesség mindennemű igénye nélkül:  szemes Minka, tél elüldözése ovis módra. kicsibááá, blogdíj)