Ez az anyaságos balhé azért elég érdekes dolgokba hajszolja bele az ember lányát. Főként, ha az hagyja is magát.
Hunor kicsit nehézkesen érkezett, persze tudom, minden relatív és sosem a türelmemről voltam híres, de ez esetben tényleg volt a pakliban egy kis külső ráhatás, ami átlendített a 48-50 kilós létemből (csak hogy megmaradjon az utókor számára ekkor 34-es ruhaméretről beszélünk, igen, XS-esről) az 56-osok táborába. Nem estem kétségbe, üres óráimat a közvetlenül kettő percre lévő csillivilli tornateremben tengettem, voltak esték amikor 3 egymást követő órán is részt vettem, és tettem mindezt heti 3-szor. Állandóan kompenzálnom kell, akkor éppen a gyerek-mentességemet próbáltam kondi-fanatizmusba oltani. Ebből a megboldogult korszakomból találtam ma meg egy roppant fontos kiegészítőmet, mégpedig egy lépésszámlálót, mely mindamellett, hogy jelzi a megtett távot, kiírja az elégetett kalóriát is. (ennek később még lesz szerepe)
Aztán boldog kismama lettem és munkát abbahagyva pocakot növesztettem otthon, kényelembe, nyugalomba. És hájat. Végül is annak a töménytelen mennyiségű csokis süteménynek az eltüntetése nem maradhatott következmények nélkül. Ez tény. 20 kilóig vállaltam a mérlegelést, aztán már nem voltam hajlandó fellépni sem rá.
Hittem abban, hogy majd a szoptatással leolvadnak, mint ahogy azt megnyugtatásképpen olvastam a nőcis fórumokon. De nem, én nem azt a csoportot erősítem, az éjféli szoptatásokkor menetrendszerűen érkező farkaséhséget hol szendviccsel, hol egy-egy falat süteménnyel tompítottam. És így alattomos módon kúsztak rám az úszógumik ide-oda-amoda.
Amikor már érett bennem az elhatározás, hogy valamit lépnem kellene a plusz kilóim ügyében, várandós lettem Micivel. Egy második babavárás, érdemi segítség nélkül, már nem olyan felhőtlenül egyszerű, mint az első. Adva volt egy örökmozgó másfél-évesem és egy egyre jobban növekvő pocakom, egy lift és légkondi nélküli harmadik emeleti, nyáron 36 fokos panellakásban. Állandóan menni kellett, nem csoda, hogy a terhesség végére még tíz kiló pluszt sem tudtam felmutatni. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az első 3 hónap émelygéses mélykómában telt, aztán meg kiütéssel győzött felettem a torkomban dobogó gyomorsav)
A szoptatás alatti időkben éppen házasságpróbálóan házfelújítottunk és költöztünk ki a világ végére. Nem nagyon volt alkalmam plusz kilókra gyúrni, már egészen kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy számomra 40-es mérettel is van élet, amikor Bigi bejelentkezett.
Rutinosan odafigyelve étkeztem, mindamellett a hónapokon át húzódó arcüreggyulladásos mizériám, az első trimeszteres bárányhimlős riasztás, valamint a kettő darab 3 év alatti kiskorú nem nagyon tette lehetővé a felhőtlen hátradőlős pocaknövesztést, így szintén csak kb tíz kilóval gazdagodtam a közös utunk végén.
Nem mondom, hogy mostanáig nem zavart ez a kis plusz súly. De, zavart. Ám az évek óta egymásból következő várandósság-szoptatás, nem igazán tette lehetővé sem a drasztikus fogyókúrát, sem a kőkemény izommunkát. (100as tejtől duzzadó tárolókkal nem is kényelmes annyira) Azonban most jutottam el arra a pontra, hogy már tenni is akarok érte valamit. Mert karfiolhasú és combú lettem, és bár ez Bigin kétségtelenül übercukin áll, rajtam annál kevésbé. A végső lökést az a felismerés hozta hét végén, hogy pár kiló híján majdnem annyi vagyok (ISMÉT!), mint amikor szülni mentem.
Megembereltem magam, és második hete rubintrékázom (na, ez azért kis költői túlzás: az első alkalommal már a másfél perc BEMELEGÍTÉSKOR befulladtam és hiperventilláltam, most már 8 percig bírom) és a férjura nevével fémjelzett házhoz rendelt tápot eszem. Nem finom, de ehető. Nem éhezem, időre eszem és csak kicsit zavar az, hogy Bigit indirekt módon ugyan, de ilyen szarokkal ápdéttel etetem.
Közben pedig rájöttem a naaaagy titokra: kismamabeteg lettem. Szent meggyőződésem volt ugyanis, hogy én egész nap nem eszem semmit, csak este vacsorázunk közösen. Amióta időre étkezem és csak azt, amit a doboz tartalmaz, megfigyelhettem, hogy pontosan mit is takar az a semmi. Egészen konkrétan a tegnapi semmi: 2 fél kakaóscsiga, fél pogácsa, pár katona szalonna, 5 fél szelet kenyér, egy fél szelet felvágott, kis főtt rizs, kis krumplipüré, kis sült hús, fél nápolyi szelet, egy negyed francia krémes, 2 megcsócsikált lekváros palacsinta, egy szelet sajt. (és akkor a főzés közbeni kóstolgatásokat-falatkákat már meg sem említem) Vénségemre igazi konyhamalaccá váltam.
S hogy hogy jön mindehhez a lépésszámláló? ma reggel kíváncsiságból magamra csatoltam, este 8-ig sikerült 4,68 kilométert beletennem (ezzel egy időben elégettem 216 kalóriát, höhö), ami nem kis teljesítmény, azt tekintve, hogy ma nem tornáztam és hogy javarészt házon belül sikerült mindezt abszolválnom. (persze, volt egy kis újkecske kergetés is, mert a vellanypásztor sem gátolta meg őt abban, hogy kétszer is áttörjön a kertünkbe... )
Vivát tanyalájf! Vivát zsírégetés!
