3. nap - Egy kép valakiről, akit szeretsz

Furcsa gondolatnak tűnhet, de amíg nem voltak gyermekeim, talán nem is igazán tudtam, mit is jelent valójában a feltétel nélküli szeretet. Hogy mennyire magával-ragadó flow érzés... hogy egy mosoly, egy simogatás, egy pillantás mekkora világokat képes megmozgatni bennem... s hogy ezekért a pillanatokért nincs olyan áldozat vagy ár, amit meg ne tennék-hoznék...

Így hát én őket. Mindegyiket egytől egyig. És külön-külön. És mindegyiket határtalanul és a legjobban. És mindegyiket totálisan másképp... 

2. nap - Egy 1 évvel ezelőtti kép rólad

Könnyű dolgom van. Ezelőtt egy évvel éppen a nyolcadik hónapomat tapostam Bigivel 2:1-ben. Itt az egyik azóta is kedvencem:

Nocsak mekkora görögdinnyét rejtegettem...

tojások

 

Hunor és Bigi hasonlítanak, Mici és Bigi is hasonlítanak, Hunor és Mickó most éppen annyira nem, ám Bigi mégiscsak kettejük tökéletes keveréke. No így.

egykismóka

Szőli lőtte valahonnan, előbb féltem csatlakozni, majd jól arra jutottam, extrovertált énképembe éppenséggel nagyonis belefér ez a mókaságosság.

Szóval, lehet csatlakozni, a 10 napos fotós kihíváshoz*.

Első nap: Faceboook profilképed:

*10 napos fotós kihívás:
1. Nap - Faceboook profilképed
2. Nap - Egy 1 évvel ezelőtti kép rólad
3. Nap - Egy kép valakiről, akit szeretsz
4. Nap - Fotózd le a kedvenc színű tárgyat a szobádban
5. Nap -Egy kép, ami boldoggá tesz
6 . Nap-Egy gyerekkori fotó rólad
7 . Nap-Egy képen, ami vicces fejet vágsz
8. Nap -Egy kép rólad és a legjobb barátodról
9. Nap - Egy nyaralós képed
10. nap -Egy mai kép rólad

5 fogú kismalac

Bigi a krízis alatt hihetetlenül felgyorsult. Ha lennénk annyira jófejek, és végre összeállítanánk a házfelújítás alsó szintjén, talán a kupacok alatt leledző járókánkat, akkor szerintem már re-aktualizálhatnám a büszkén állós gyerekfotóinkat. Így Bigulnak maradnak az alacsonyan lévő alkalmatosságok, amelyekre 90 fokban dőlve-támaszkodva ácsingózhat kedvire és szemlélheti birodalmát. (majd egyszer lefotózom, olyasmi pillanat ez, amilyent falusi kocsmapultoknál vélhetünk felfedezni).

Továbbra is jókedélyű Buddha-boy, bár az utóbbi idők fognövesztési mizériái kiszívták erejét és nappalra totálisan elüldözték az álommanóit (részben éjjelre is), napi 2-szer hajlandó kőkemény 20 percesekre elaludni. Bár aludna ő, hiszen őt pontosan annyira zavarja nyűglődése, mint mindannyiunkat, és hamvas hópihe bőre a szeme alatt estére, Derrickes súlyos-bőröndösre vált. Több napos kőkemény nappalozás (azaz többrendbeli macicsapatok, popópírral karöltve és tényleg semmisejó-fílinggel) és éjszakázás eredményeként, mára kibújt teljes szélességében a felső baloldali kettese és a jobboldalija csücske. (s hogy mért kismalac? mert egész nap kúszik, 100-on verhetetlen és napi 3-szor lazán is kötelező átöltöztetnem, ruhája ekkorra már felismerhetetlenségig amortizálódik)

Hunorral új alapokra helyeztük kapcsolatunkat. Hihetetlen, de működik. És tessen vetni rám a köveket, de eljött az a pillanat, amikor beváltható szívecskéket osztogatok esténként napértékelő gyanánt. (persze párhuzamosan Micinek is kell, sőőőőt, valamelyik este Hunor egy papírszívecskét ítélt az apjának is, mert "nagyon szépen kigazolta a zellereket"). 5 összegyűjtött után kérhet egy apróságot a kisboltból (itt utólag kicsit izgultam, hogy mi lesz, ha e mellett dönt), 10 után szabadon választott szülővel egy szabadon választott programot. És Hunor a tízre gyúr. És velem szeretne Duna partra menni kavicsokat dobálni... vagy kirándulni az állatsimogatóhoz... "vagy bármit csinálni Anya"...

Napközben gyurmázunk, beszélgetünk, igyekszem figyelembe venni az ő igényeit és az alapján formálni a kicsikét. Nem mondom, hogy nehezebb, inkább csak másabb. Ismét új szintre léptünk. És még én naiv, azt hittem, ahogy nőnek úgy lesz könnyebb...nyehehe...

mindennapi játszmáink

Amikor valami lassacskán kisiklik a szokott mederéből, általában először észre sem vesszük. A napok peregnek, akárcsak az apró szemcsék a homokórában, hol jobban, hol rosszabbul teljesítünk, oldunk meg konfliktusokat, döcög a szekér, őröl a mókuskerék. Jobb esetben csak annyit élünk meg belőle, hogy fáradtak vagyunk, türelmetlenek, hogy nem megélünk, hanem sokkal inkább túl- és át. Diszkomfort érzetünk van. Rosszabb esetben meg csak annyit érzünk, hogy valami nincsen jól, és már erőnk sincs végiggondolni, hogy hol törhetett meg a varázs, hogy mikor vált minden teherré és frusztrációvá. Pörgetjük a napokat egy újabb, jobb reményében, s valami aberrált görcsbe-gyomorral rettegjük a holnapokat. 

Napok óta villognak agyamban az emlékkockák, rakosgatom apró mozaikjaimat, próbálom rekonstruálni a történéseket, felfedezni a nüansznyi különbségeket, az átbillenés pillanatát, az egyre erőteljesebben érkező jeleket.
Valamikor még az óvodába-járás környékén történhetett. Hunor egyik nap úgy jött haza az oviból, hogy és mi mit csináltunk itthon Minkáékkal délelőtt? Semmit, válaszoltam, hiszen tényleg semmi különöset nem csináltunk, a napi rutinon kívül. És máig látom szemöldökráncolását magam előtt és komolykodóan gondolkodó arcocskáját. 

Aztán már szinte folymatosan érkeztek a jelek, Hunorral egyre kevésbé sikerült közös nevezőre jutnunk, megtalálnunk a régi hangot, együttműködnünk. Egyre kevesebbszer tudtam igazán örülni az együtt töltött perceknek, és egyre többször reagáltam ingerülten és agresszívan a nyávogására, a hisztijeire. Fogtam a kánikulára, a fáradtságra, a sokdologra, az unalomra, a társaságtalanságra, a kiskamaszkorra, a nemalvásra, a türelmetlenségemre. És egyre jobban féltem-tartottam a mindennapi konfliktusainktól, egyre kevesebb erőt éreztem ahhoz, hogy ura legyek a helyzetnek, Hunor kisiklott a kezeim közül, sem szépszóval, sem csúnyával nem tudtunk tovább működni... centiket vágva vártam az óvodakezdést...

A tetőfokra a szülinapi felező-bulimon jutottunk, úton a 70-es tábla felé. Hunor persze nem aludt és egész nap ezer fokon izzott, este még volt egy falubéli megjelenésünk is, oda persze jönni akart és itt jutott el igazán a csúcsra. Magánkívül üvöltötte, hogy unatkozik és semmi, de tényleg semmi sem volt jó. Csak néztem, néztem őt és a feltétel nélküli szeretet helyett valami egészen mást éreztem. Dühöt, haragot és igen, talán egy csöppnyi gyűlöletet is. Mert 5. éve vagyok a rabszolgája/juk a nap 24 órájában,  ugyan ezt még sosem dörgöltem az orra alá, de most nagyon kevés kellett hozzá, hogy miközben jól megrángatom ne tegyem ezt meg...

Szerencsém van. Szerencsém van, hogy csodálatos barátaim vannak, akik mernek velem őszinték lenni. És szerencsém van, mert meg van a képességem ahhoz, hogy el- és befogadjam a kritikát. Még akkor is, ha kiüti alólam a lábaimat. Még akkor is, ha jégmarokszorítással összefacsarja a szívem.

A szembesítés önmagunk hiányosságaival mindig fájdalmas dolog. Önnönmagam lecsupaszításához nem volt erőm, nem tudtam szembenézni a saját démonjaimmal, most képtelen voltam felismerni bármennyi jelből is a kétségbeesett segélykiáltást. Pedig minden itt játszódott a szemeim előtt, részese voltam az egésznek, benne voltam én is a játszmákban...

És a hangok... azok a(z) átkozott segítő  belső hangok, azóta is harcolnak bennem... Pszicho Liána ostoroz, hogy hiába a többtucat szakkönyv, a kismillió helyzetfelismerés másoknál, mégsem voltam képes a saját erdőmet meglátni a saját fáimtól. Gyakorlatias Amál, kész terveket sző, pillanatok alatt ezer mentséget talál Engemburkoló Szegény Énemnek, és ezzel egyidőben használható ötletekkel tettre készen áll a problémák orvoslására.

S hogy mi a probléma? Az, hogy Hunor kevés figyelmet kap. Az, hogy az ő igényei abszolút eltörpülnek a köz- , a kisebb testvérek fiatalkori kiszolgáltatottságukból fakadó- igényei mellett. S a figyelemért ő is minden eszközt bevet. Ha kell veszélyezteti az öccse testi épségét, ha kell artikulátlanul sikít, mint a kisebbek, ha másként nem megy állandó dacosságba menekül. Én pedig képtelen voltam globálisan átlátni a problémát, tömködtem az apró lukakat, kezeltem jól vagy inkább rosszul az adott szituációkat és irreálisan hatalmas elvárásokat támasztottam a mégnincs ötévesem elé. 

Pár napja taktikát váltottam. Dicsérek és megértek, nem kiabálok, hanem magyarázok, leülök mellé és kérdezek. Átölelem és többször elmondom mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok arra, hogy ő az én okos nagyfiam. Közös programokat szervezek és minden mást háttérbe szorítva próbálom visszaépíteni a régi kapcsolatunkat. A viselkedése totálisan megváltozott, ugyan most is vannak még bepörgései, de már most zongorázni lehet a különbséget. Tétován tapogatózom, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen és jól teszem azt, amit most csinálok. Eddig vakon bízva az ösztöneimben neveltem őket, és most alapjaimban rengtem meg. Hiszen, most cserben hagytak vagy csak süket füleknek daloltak... igazából, mindegy is, a lényeg, hogy még idejében sikerült elcsípni a bajt... (szívből ajánlok egy könyvet, nekem most nagyon sokat segített. régen már elolvastam, akkor is tetszett, de akkor még annyira kicsi és védtelen volt Hunor, akkor még annyira ismertük egymást nyelvét, hogy sosem hittem volna, hogy bármikor is szükségem lesz könyvekre ahhoz, hogy mi ketten jól kommunikálhassunk...) 

Nyilván árnyaltabb a helyzet, valószínűleg közrejátszik a harmadik hónapja tartó oviszünet, a fáradtságom, az erőtlenségem. Mentségek, kifogások, magyarázatok, kérdések, válaszok. Játszmák. 

Blogos életem eddigi legnehezebb, legkuszább és leghosszabb ideig fogalmazott posztját olvashattátok. 

megint függök

A passzív nikotin- (alkohol-) és onlájn-játékok mellé egy óvatlan pillanatban bekúszott az egyik látens függőségem folyománya is: napok óta rukkolásos és happolásos lázban égek, csekély forgalmat bonyolító postánk nem kis örömére.

Vigyázat! a könyvek bezsákmányolására fogékony egyéneknél az oldal erős dependenciát okozhat! (és nem, ez nem egy burkolt reklámhirdetés, a saját addikciómat kürtölöm világgá...)

Játékos

Dius tüntetett ki egy újabb blogdíjjal, ami egyrészről rettentően megtisztelő és köszönöm itt is, másrészről rettentően munkás is, egy olyan laza-lusta embörnek, amilyen én vagyok. (éveket öregszem szellemileg, ha adott témáról KELL írnom, szeretem, ha a magam szemüvegén át meglátott dolgokat jegyzetelgethetem fel ide-oda-amoda, *önződög*)

A díjjal járó feladatok:

1. Mindenkinek 11 dolgot kell mondani magáról. (jajjnekem!)

2. A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell. (értelemszerű az első pontból kiindulva)

3. 11 kérdés feltevése (tizenegy???? nincs itt valami fordítási hiba? az rengeteg)

4. 11 ember jelölése. (biztos, hogy 11??? nincs is annyi olvasóm... magamat ismerve, itt ismét törvényt bontok...)

Alább Dius kérdései:

1. Ha a blogodat nem írnád az interneten, hanem mondanod kéne egy rádióban, mennyi bejegyzésed lenne egy hónapban?

Ha műsorom lenne egy rádióban, az nyilván kötött lenne, annak minden tartozékával együtt (gondolok itt a hosszára, a tematikájára, az adások sűrűségére), szóval nem hinném, hogy befolyásolni tudnám. Maradjunk a  heti egy (is sok)-ban. 

2. Mi pihentet jobban, az írás, vagy az olvasás? 

Egyértelműen az olvasás. Fekve, csöndben. 

3. A blogod címe változott már valaha? (nem az elérhetőségre gondolok)

nem.

4. A kezdeti céljaid, ami miatt a blog indult, azonosak a mostaniakkal?

Nagyjából igen.  Induláskor jómókának tűnt, egy újfajta dolog kipróbálása mindig izgalommal tölt el. És nem utolsó sorban jó volt "sorstársakat" találni, és nem a hitösre zúdítani az összes parámat/kérdésemet/hátébés gondolatomat. Szelepként funkcionált, mint ahogy most is azt teszi... kieresztem az örömöt, a számomra megörökítendőket, de megteszem ugyanezt a mélypontokkal is.

5. Van-e barátod a blogvilágból?

igen.

6. Van-e ellenséged a blogvilágban?

ellenségekről IRL-ben sem tudok, és azt gondolom, a blogvilágban sincs. Legalábbis szeretem ezt hinni és e szerint élni. Persze vannak olyan bloggerek, akikkel (már) nem tudok/akarok sorsközösséget vállalni, de -szerencsére- kinőttem már a világmegváltásból és az ifjúkori megmondóemberségből.

7. Emlékszel e az első bejegyzésed címére? (nem ér puskázni)

talán olyasmi lehetett, hogy "elkezdődött", "hát akkor legyen". nem emlékszem. 

8. Emlékszel e az első kommentelőd nevére? (itt sem ér)

valószínűleg Micka vagy Ingrid lehetett, kezdetben csak ők tudtak a blogról. 

 

9. Emlékszel e az első rendszeres olvasód nevére? (és itt sem)

gondolom ugyanazok.

10. Hány bejegyzés után mondtad el valakinek személyesen, hogy blogot írsz?

ha jól emlékszem rögtön szóltam fentebb-említetteknek, és idétlenül csicseregtem róla, mint egy kamaszlány a titkos naplójáról. 

11. Szeretnél egyszer a blogodhoz kapcsolódó tevékenységgel pénzt keresni?

mi a blogomhoz kapcsolódó tevékenység? amúgy nem, nem áll szándékomban. báááár, ha egyszer majd kecskesajtos ténsasszony leszek, biztos jól jönne egy kis ingyenreklám.

Nos, a fönti szabályok másolásakor már jeleztem, hogy én képtelen vagyok ennyi kérdést és bloggert idegyűjteni, így maradnék az 5 kérdésnél és az 5 bloggernél:

1. Mennyire vagy elégedett a mostani életeddel, az idáig elért céljaiddal, teljesült annak a régi kislánynak/kisfiúnak a megálmodott világa ?

2. Van-e valamilyen függőséged, ami nélkül elképzelhetetlennek tartod a mindennapi életed?

3. Elnyomod az érzelmeidet vagy inkább megéled nyilvánosan azokat?

4. Melyek azok a tulajdonságaid amikre a leginkább büszke vagy és miért? (kifejtős)

5. s a klasszikus: egy lakatlan szigetre, ha csak 3 személyes tárgyat vihetnél magaddal, mi lenne az a 3?

S akiknek továbbadnám: 

Bogár

Chipi

Lacibá

Beso

Kendemami

10hós bulizós

Csigger 10 hós fennállását családunk egy teljes stábú (noooormális?) esküvőn való részvétellel, majd az azt követő mulatozással jubilálta. (perszehogy többszáz kilométer távolságba)

Hogy nem vagyunk normálisak, az többször is megfordult a fejünkben, hiszen, hogyan is várhatnánk el 3 darab 5 év alattitól, hogy őket is pontosan úgy érdekelje egy kéz a kézben az oltárig meg sem állás, mint minket. Még akkor sem, ha Hunor ifjúkori plátói szerelme volt a menyasszony, akit -kicsit ugyan zavarban-, de annál nagyobb büszkeséggel, uszályát cipelve kísért még a lakodalom kezdetén is.

A lefelé utat maradéktalanul jól viselték, még az előkészületek is flottul zajlottak, és talán öttagú létünk első olyan alkalma volt, amikor valóban időben indultunk el és még anyázni sem anyáztunk. Sőt mi több, az én levegőmegfagyasztásos ajakbiggyesztéses durcogásom is kimaradt. 

A helyre időben érkeztünk, a gyerekek pár perccel a megérkezésünk előtt ébredtek, Hunor kedves-derűsen, Mici morcos-bizalmatlanul, Bigi feltankolt-elégedetten. A szertartás közepe magasságában Hunor jelét adta pislantási szándékának (ami menet közben mackócsapatok kivonulásához vezetett), Mici szomjas lett, Bigi ölbe kéredzkedett. 

A polgári esküvő és a buli helyszínére érve kicsit már feloldódtunk, ebben sokat segített az éhgyomorra zavaromban felhajtott két pohárka pezsgő is. A fiatalok tepertek a lábak között, elcsatangoltak bogarászni-köveket gyűjteni, szerencsére akadt még pár hozzájuk hasonló kiskorú. Persze, hiába is ragadott volna magával az önfeledt bulizás sodrása, baromira nem ment úgy, hogy a receptoraimmal állandóan őket pásztáztam, figyeltem, egészen este 10-ig, amikor saját kérésükre elmentek aludni. 

Meglepő módon most Bigger volt a gyenge láncszem, mert ő biza csak imitálta az alvást, így amikor éppen szerettem volna kióvatoskodni mellőle, keljfeljancsi módjára telivigyorral, abszolút éber tekintettel érdeklődve követte minden mozdulatomat. Hát így meg azért mégsem hagyhattuk ott... babakocsiba vágtuk és ugyan Apjuknak pár körébe telt, de végül elaludt a kiskirályfija. Kicsit még roptam, (annyit, hogy ma két bucira dagadt csülköm legyen, hiába no elszoktam a magossarkoktól), bezsebeltem a lelkemet simogató bókokat, majd amikor Bigi megébredt, már az ágyában érte az újabb feltankolás. (hajnal kettő)

Nyilván nem fogom azt mondom, hogy könnyű volt, hiszen, akinek 1-2-3 gyereke van, az pontosan tudja, hogy akármennyire is jól elvan(nak), elég egy tizedmásodperc ahhoz, hogy valami butaságot csináljon/anak. 

Mégis. Voltak olyan pillanatok amik nagyon mélyen bevésődtek, és erőt adnak a mindennapokhoz, mert látom, hogy az összes szürke és energialeszívó hétköznap ellenére, mégiscsak jóféle utat járunk.

... ahogy Hunor a keresztapja nevét sikítva fut felé és könnybelábadó szemekkel a nyakába lógva ölelgeti...

... amilyen édesen táncoltak az ifjú pár nyitótánca mellett a nagyok... (az már kevésbé volt édes jelenet, amikor Mici megunva a parádét, ünneplősét nyakbavéve rózsaszín macskás bugyit villantott ugyanitt)

... ahogy ma reggel többen odajöttek gratulálni a gyerekeinkhez, a nevelésünkhöz... (objektíven tekintve is hihetetlen jóarc kölykök idegenbe, csak ahogy becsukódik a kocsiajtó, na onnantól kezdődik a nyávogás-nyüzgülés-hiszti... ). udvariasak, nyitottak, talpraesettek voltak, reggel maguknak intézték a konyhásnénikkel a kakaójukat is, akik persze elolvadtak a két kézenfogva szöszke kérésétől...

S mit kell tudnunk a mi kis tízhósunkról? Kúszik-mászik, szép kommandós szabályossággal, pár napja térdelget és alkalomadtán már próbálgat felállni. (1-2 héten belül meglesz, borítékolom, addig meg óránként ébred éjjel, dejó). A mimikánkat utánozza, a nyelvcsettintgetéseinket is, egy-egy szótagot már utánunk ismétel. (klasszikus "baba", "apa"-szerű, "vava", "veve" és az egyáltalán nem megszokott "kvak"). Köhögést imitál és huncut szemmel várja a dicséretet-dorgálást érte. Ha megtapsoljuk, gurgulázva nevet. Kedvenc játéka: etetőszékből való bármi kidobálása és a bármi esésének vizslató pillantással való nyomon-követése, valamint a fiókok ki-be húzogatása és annak tartalmának alapos átvizsgálása. 

80-as rucikban feszíti kistestét és 8950 gramm.

Hunorkedvenc

Déli alváshoz nélkülözhetetlen (amennyiben éppen nem marad ki az alvás teljes egészében). Ha másként nem működik, úgy nekem kell elénekelnem és a dal bizonyos részeinél (ám de megállok rád ha találok, nyújtsd fel az ujjad, arra leszállok), szemkontaktus kell és egy puszival rászállnom a mutatóujjára.

Mindig meg tud lepni, hogy mennyire törékenyen finom a lelke. (a húgával való rendszeres dirrdurrok ellenére is...)