Családunk hős portrérajzolója megunván a hűtőszekrényünk mágneslapján az anyja által kreált naív szívecskés és nevecskés alkotását, hanyag mozdulattal törölte azt, majd meglepett egy aktuálissal. Persze, én elfogult vagyok, de imádom az őszinte és tiszta rajzait, az éleslátását, ahogy pontosan érzi és tudja, hogy hol a helye a famíliában. Most éppen Nagyfiú korszakát éli, aki apaimádó és mindenben próbálja példaképét utánozni és szokásait, viselkedését mélyen átvenni. (azt azért elárulhatom, nem minden imprintingnek tudok maradéktalanul örülni) Tulajdonképpen egész könnyen tudnánk most együttműködni, ha az öltözködés-témakörben dűlőre jutnánk. Mert ha: 1. egyedül öltözik, órák kérdése és megoldja ugyan, bár azalatt vagy megőszülök vagy rekedtre üvöltöm magam, vagy legalábbis nyugi-pálinkák és -dohánytermékek képe lebeg lelki szemeim előtt; 2. én öltöztetem, akkor ugyan haladunk, bár szenved és rongybabát játszik, saját állítása szerint durván rángatom és lökdösöm őt. A színjátékot legjobban széles óvodai és szülői körben szereti előadni. Ez esetben a 220-as vérnyomásom alap.
Karótnyelt Apjuk égnek álló haja és szokatlan komolysága is teljesen valós kép. Sokamunka, nagyanyomás van még mindig. Hogy meddig lehet ezt így és ennyire intenzíven csinálni, már számomra is rejtély kategóriás.
Micilányka képen fellelhető helyzete is abszolút reális, akaratbajnoknőnk most stratégiát váltott, nem dacol, látszólagosan beleegyez és besimul, ám amit elképzelt abba a csökönyös kobakjába, azt véghezviszi. Akár beleegyezünk, akár nem. Éjszaka közénk érkezik, reggelente karomat simogatva és apró puszikat osztogatva ébreszt, imádom, hogy mennyire nő, és hogy mennyire a kistükröm. Az összes viselkedési formámat azonnal átvezi és leképezi az ő szintjére. Mókásan hat, amint pl a bátyját vigasztalgatja buksisimítva, hogy semmi baj, Hunor, ezért nem kell sírnod, megoldjuk együtt, jó? ám nem minden esetben jó visszahallani a türelmetlenségemből fakadó ultimátum kiosztásokat sem: Hunor utoljára mondom el, hogy vedd fel a cipődet és hagyd abba a nyávogást, mert különben istenbizony ma lekeverek neked egyet! (ennek a bé verziója úgy hangzik, hogy holnaptól verni foglak)
A hajam égnek áll szintén, ebben sincs sok túlzás - de legalább mosolygok.* Azt hiszem, valóban jól vagyok. Belül, valahol nagyon mélyen megvan a békém, csak a külsőm háborog-kételkedik-önsanyargat oly sokszor.
*A mennyei mosolyom az újabban felfedezett dalmát diópálinkának is köszönhető, hááát, asszem függő lettem. (cucka vagyok, 35 éves unatkozó hátébé, 3 gyerek, valamint 12 kecskelány anyja, és pálinkafüggő)
Bigi pedig rámnőtt. Nem tudom, hogy hogyan és mikor is történt, de cirka 3 hete szenved az alsó szemfogaival, az utóbbi egy hétben már mindkét oldalon borsónyi duzzanattal vegetált, melyből az egyik végre-végre tegnapra áttört (jobb oldalon), a baloldalira még várunk. Az én kisbuddhám minőségi romlása mindenki számára feltűnő: öltöztetéskor-babakocsiban üvölt torkaszakadtából, csak nálam (vagy ott se) jó, az egyetlen számára elviselhető pozíció az az lenne, ha egész nap a szájába lógatnám a mellbimbómat. Bizonyos időközönként felválthatom az ujjaimmal is. Az éjszakai ébredéseit érdekes mód ez nem befolyásolja, a stabil 2-3 megvan most is, a nappalai a csapnivalóak. A másik fő jellemző, hogy ha én eltűnök a képből, Bigger visszavedlik a világ legártatlanabb tündérmackójává. Just for fun.
