Generációk egy kanapén

Egy átlagos nap

Az esti káosz közepén Hunor egyszer csak aszongya, hogy holnap vasárnap és nem kell oviba menni. Oké, az utóbbi időben kissé dezorientált vagyok térben és időben, ám az mégiscsak feltűnt volna, ha a hivatalosnak nyilvánított, heti egyetlen hitös-szabadnapon (szombaton), hozzávetőlegesen legalább fél napon át egy levegőt szívunk a ház urával. Így tiltakoztam, majd naptárt ragadtam, és bizonygattam, de látván Elsőszülöttem könnybelábadó szemeit és legörbülő szájsarkát, napoltam a problémát, egy majd megbeszéljük este Apával-lal. Persze, az agyam közben dolgozott és arra a következtetésre jutott, ez nem lehet más, mint a gyerek késleltetett reakciója a kistestvér érkezésére, ergo szeretne több időt velem tölteni, ezért megpróbál egy napot elcsaklizni a hétből. Úgy voltam vele, ám legyen, hiszen a kórházból hazajövetelünk után, nem volt hajlandó egyetlen napot sem, de még egy fél délutánt sem mulasztani az oviból. 

Aztán persze kiderült, hogy pedagógiai nap van, és tényleg ovimentes napunk lesz, amiről a ház ura már hetekkel ezelőtt értesült, csak velem felejtette el közölni. És Apjuk mindezt még tudta tetézni egy ma reggeli nagyonvidéki, nyolckor kezdődő konferenciával.

Persze, a hajnali velemébredős migrén még az előzményeket is überelte. Az erős feketekávé-cataflam-és fél óra sötétszobás pihenés trió visszahozott az életbe, így egészen életképessé váltam fotózni az ivadékok egymás iránti pizsamás szerelmét, főtt kukoricázásra, kecskézésre is jutott idő, sőt mi több,  még boltban is jártunk. És mindezt négyesben abszolváltuk. A két nagyobbikkal ugyan előre letisztáztuk a játékszabályokat (oké, hívhatjuk hierarchikus pozíciómból fakadóan zsarolásnak is), melyek szerint, ha követelőznek/lepakolnak a polcokról/vandál vendelként funkcionálnak, soha a büdös életbe nem jöhetnek velem boltba/emberek közé. Mert ezek olyan reális fenyegetőzések. És mert ezeket biztos vérkomolyan is veszik már tőlem, így napi használatban. 

És példaértékűen délután mindhárman egyszerre hédereltek egy bő kétórásat. (ami alatt én is, és még olvashattam is mostkedvencet, sőőőőt még egy barátnős kávézás is belefért)

Amire a mai nap tükrében még büszke vagyok: csak este üvöltöttem egy oroszlánosat, amikor fölfedeztem a nappaliban a Minka fogai által szétforgácsolt főttkukoricákat bokamagasságig, valamint szintén Minkamóka fél tubusnyi fogkrém/tusfürdő nem rendeltetésszerű, egy alkalommal történő felhasználása.

Szívmelengetős

Tegnap reggel úgy indult el Huncos az oviba, hogy ha hazaér, szeretné lerajzolni a családját. Meglepett a kérése, ám a lelkem mélyén nagyon örültem is neki. Aki régebb óta olvas, tudhatja, hogy Hunornak sosem volt erőssége a rajzolás, a kézműveskedés, mi meg sosem erőltettük, úgy voltunk vele, majd megérik erre is, majd eljön ennek is az ideje. 

Aztán hazajött és kérte a papírt s a tollat. És elmélyülten rajzolt, majd lelkesen bemutatta a családját. 

Hm. Nekem tetszetős a családmodellünk. (abban meg csak bízni tudok, hogy nem mindig lát ennyire komornak és zordnak...)

Hordozós malac

Ma lett volna az első élesben működő napom, amikor is két gyerekkel indulok el a harmadikért az oviba. Az eredeti koncepciót (mely szerint Bigulka megörökli azt a narancssárga babakocsit, amely első kettőnket hűen szolgálta), hétfőn reggel el kellett vetnem két okból kifolyólag is: 

1. Kismici hisztériás rohamot kapott, többször kihangsúlyozva sikkantós monológjában, hogy ez itt az ő kocsija, kérem szépen, majd tovább nyomatékosítva tulajdonjogát, órákra beletrónolt.

2. ha ész érvekkel meg is győzhettem volna a lemondásról, még mindig fennmaradó probléma Kismickó vadmotorossága és az utcán való közlekedésének szabályok nélkülisége (egy csöppet sem hozza zavarba annak a ténye, hogy egyszer csak véget ér a járda és az úton autók közlekednek, simán kigurul eléjük, nulla félelemérzettel...) A babakocsival utánafutáshoz (még akkor is, ha futóbabakocsinak titulálják a mienkét), még nem érzem magamban az erőt. 

Így maradt a hagyományos Bigulka felkötés újragyakorlása. Mivel delikvensünk éppen aludt, nagy hirtelenjében a rózsaszín malacunk lett az újratanulás áldozata. Az eredményt csak azért dokumentáltam, mert kérték Kismici konkrétan röhögőgörcsöt kapott a látványtól és hosszú perceken át gurgulázott még az ágyon dobálva magát. 

(persze, a hitös megent keresztülhúzta a számításaimat, de ez meg már egy másik történet...)

Ápdét

Lassan, mintha múlóban lenne a vékonyka nyaka, tokásodik, bár a végtagjai még mindig véznák, a pocakja már egyre gömbölydedebb, igazi békabobos külső van alakulóban. A mérlegünket még Kismici semmisítette meg, de az utóbbi napok kézbentartásakor már éreztem, több ez a kisbéka, mint háromésfél kiló. 

Apjuk ma hazahozta a rendelős mérleget, én pedig kíváncsian ráhelyeztem a Dedet, fürdés és vacsora előtt. Aztán lenulláztam és mégegyszer. És összenéztünk és újra nulláztuk és újrahelyeztük. És alig akartunk hinni a szemünknek. 

KicsiZsigu ugyanis 4220 grammosra másfélóránkéntezte magát, ami azt jelenti, hogy a bő egy hét itthonlét alatt, közel egy kilót szedett magára. 

Oké, hogy ő a legkisebb és genetikailag kódoltan tudja, hogy nagyon hamar nagyon erősnek kell lennie, nade akkor is... 

Lávizindier

Kortörténet:
- két éve még alsó madárfogással fektette kanapéra a szépleányt

- egy éve még rendszeresen elgázolta kismotorjával

- idén pedig a kép már magáért beszél:

A lelkem pedig, úgy érzem, jobban van. Volt -tegnap- egy mélységes holtpont, amikor bőgve áttanulmányoztam pár bébiblúzos internetes oldalt és megerősített abban, hogy engem is utolért a rettegett mumus. S hogy miért bőgtem? jó kérdés. Azt hiszem, borzasztóan egyedül éreztem magam és nagyon sajnáltam is ezáltal önmagam. Meg a helyzetemet. És nehezményeztem (tudat alatt), hogy nekem harmadikra sem jutott nyugodt gyerek. Ugyanis ő a legsüvöltőbb, legkézbenlevősebb, a legrövidebb időintervallumban a legtöbbet cickózó. Éjjel-nappal. Én pedig lézengek a nagy büdös semmiben és még arra is képtelen vagyok, hogy a napi rutinban (értsd mosó-illetve mosogatógép elindításban, semmi extra), meghozzak egy másidőkben átlag alatti döntést.

Aztán szipogva ágynak estem és aludtam egy közel háromórásat fényes nappal a két legkisebbel, és valahogy a helyükre kerültek a dolgok. Olyannyira, hogy még oviba is elmerészkedtem Huncosért. (igaz, csak motoros Kismicivel és úgy, hogy nem nagyon volt más választásom)

Ma meg kiválogattam a kölkök játékait és EGY EGÉSZ SITTES-ZSÁKNYI letört alkatrészt és beazonosítatlan kacatot tömködtem bele a családi kukánkba. Így most mindennek van helye. És ha Hunor hazajön, majd szépen megkérem, hogy mától csak nézegesse a játék-dobozait-polcait. Alternatív megoldásként rendet rakhatnánk/nék sűrűbben is.

Nade, mért is nem állt meg a világ...?

Valahol a nagyvilágban, egy szeptember végi éjszakán útnak indult egy kisember, hogy felfedezze-megismerje a miéletünket. Hajnalhasadásra, hosszú és nehéz út után, fáradtan és elcsigázottan meg is érkezett közénk. Ott és akkor megállt a világ. Percekre-órákra-napokra. Csak apró simogatások, leheletnyi puszik, hatalmas alvásokkal tarkított összebújások alkották az életünk. 

Aztán hazajöttünk és ugyan kicsit komplexebben -hála a két nagyobbnak-, de az érzetek ugyanezek maradtak. A napok teltek és én valahol megrekedtem az első idők túlcsorduló ragadványában. Nem bírok kilépni, nem találom a helyem, minden olyan bizonytalan és puha és ismeretlen. A hormonok furcsa játékából fakadó érzelmi labilitás sem segíti most elő azt, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Sőt, az átlagban másfél óránkénti éjjeli Zsiga-riasztás sem.

Fel kellene vennem a ritmust, meg kellene találnom a helyem, de még nem megy. És mit tesz ilyenkor egy vérbeli (szőke) nő? ül a maga elvárásai alkotta kupaca tetején és sírva fakad.

Szélsőségek nagyasszonya bréking nyúzolt egy aktuálist.

Éjjeli lopott elsőhármas

Ha már fotók, akkor kezdjünk egy klasszice alvóssal. 

(a középső üres csík az én helyem)

A nap híre(i)

Apjabecézi Bigulka, anyjahívja kisraptor ma reggelre megszabadult köldökcsonkjától, én pedig egy annyira hozzáértő és segítőkész oep-es hivatalnoknénibe futottam bele a délelőtt folyamán, aki pillanatok alatt letisztázta reménytelennek tűnő helyzetemet, és még megfogadható tanácsot is adott. Olyan hálás lettem a szokatlanul kedves hangnemtől, hogy majdnem elbőgtem magam (de tényleg!) és nem győztem köszöngetni önzetlenségét.

Azt hiszem, hivatalos ügyeket (sem) most kellene intéznem. 

Újra itthon

Nagyon rózsaszín, nagyon harmonikus, nagyon idill, nagyon pityergős, nagyon hormontúltengéses. És ebből még az sem tudott kizökkenteni, hogy a fővárosban megrendezett futóverseny következményeként jópár tiszteletkörrel gazdagítottuk a hazavezető utat és hogy Huncos megmutatta mit tanult amíg nem voltam itthon. Okos dolgot: a slagon vízszintesen futóbicajozni gumikerékkel. Borítékolható volt a végeredmény, igen ismét egy két helyen felhasadt homlok, amibe akár egy öltés is elfért volna, de mi örök naturalisták megoldottuk egy szupermenes ragtapasszal. 

A teljesség mindennemű igénye nélkül a mostani kétkedvencem: az egynapos Zsigumosoly és a közelebbi ismerkedős:

 

És persze nem mi lettünk volna, ha a nagy találkozást sikerült volna megörökítenünk egy fotó erejéig. Ehelyett egy életre a szívembe égett az a kép, ahogy a két kis megilletődött szöszke kézenfogva beóvatoskodott a kórterembe, ahol agyonsimogatták Zsigát, én meg nyeldestem a torkom gombócait és csak arra tudtam gondolni, ennyire gazdag talán még sosem voltam...

És itt is szeretnék megköszönni minden kedves szót és gondolatot, amit küldtetek felénk. Hiszem, hogy sokat segített és célba talált. KÖSZÖNÖM!