16 lájk

Van abban valami anakronisztikus báj, amikor a betegség-sorozat fináléjaként egy időben söpör végig rajtad egy 24 órán tartó FHV* és a legkisebbed úgy dönt, eljutott azonfajta fejlődési ugráshoz (vagy fognövesztéshez, vagy szomjúsághoz, vagy kituggyamihez), mely soktucat éjszakai ébresztéssel és ugyanennyi cicinlandolással jár. (pedig voltam annyira elvetemült pár nappal ezelőtt, hogy beékeltem az apjuk hóna alá Bigit és még takaróval is kitámasztottam, és nem tudom, hogyan csinálta, de röpke fél óra elteltével, már újra a hónomalatt kapirgált és cuppogta azt, amimet érte)

Ma éjszaka úgy döntöttem, megszámolom hányszor jön. 11-től hajnal fél 4-ig 16 darab lájkot gyűjtött a Hármas számú versenyzőnk, melyhez ezúton is szeretnék gratulálni. 

*FHV= fosós-hányós vírus

Alkalomhoz illő öltözék

Amióta a fűtőtestjeink nem úgy működnek, ahogy az tőlük elvárható lenne (értsd laza 18-20 fokban élünk, amivel az égadta világon nem lenne semmi gond, ha ez a hőfok a mi komfortmértékünknek megfelelne), a mi felelősségteljes családapánk alternatív kiegészítő fűtési megoldásokat keres (messzire nem kellett azért mennie, hisz itt a kandalló, de ő örök maximalista). És azonnal. 

Így sokadik győzködésre sem sikerült lebeszélnem arról, hogy ne vegyen a szobába egy kis elektromos hősugárzót, ami persze az egy méter és az az alatti korosztály szintjén osztatlan győzelmet aratott. 

Ez a mostani betegség nagyon összerázta őket, egész nap együtt játszanak, én csak pillogok, hogy mennyire jófejek már?! (a papás-mamásuk nem szokott maradéktalanul tetszeni, ugyanis HunorApuka egész idő alatt cseszteti MinkaAnyukát, hogy milyen elmaradásai vagynak a háztartásban vagy a gyerek-ellátásban, emígyen Minkaaaaaa, ne tedd le a babát, meg kell szoptatnod vagy Minkaaaa, bekakált, adjál rá tiszta pelenkát. Szegény MinkaAnyu totális zavarral az arcán próbál megfelelni a rászabott feladatoknak, de ő még nem tudja azt, amit én már saját bőrön kitapasztaltam, hogy sosem lesz minden tökéletes)

Aztán feladatos matricás füzetbe is szoknak ragasztani,  ott az alapfelállás az, hogy Hunc ragaszt, Mici meg adogathatja, ő kicsivel beéri, örökmosollyal képes sürgősködni-fontoskodni. (kivétel ez alól, ha hullafáradtak, de az már egy másik opció)

Tegnap reggel, amikor jeleztem, hogy lenne egy postakörünk, uccu neki az öltözésnek, ők éppen azt játszották, hogy nyár van és süt a nap. És ennek megfelelően öltöztek. Azaz vetkőztek. (mentségemül én még a reggeli kávénál tartottam)

És holnap már végre óvoda. 

s hogy mért nem szeretem

Nem szeretem a telet. Fölnöttként ezer okot sorolhatok, hogy hideg van, hogy gyűlölök pufajkás michelin babává öltözni és mégis fázni.

Pedig volt idő, amikor alig vártam a csillogó hópelyhek táncát. Azokon a napokon még Anyu is hamarabb ért haza a munkából, együtt összedobtuk az ebédet és már öltöztünk is és szánkóztunk sötétedésig. S közben nevettünk, jajjistenem, mennyit nevettünk. Pedig gondok akadtak akkoriban is bőséggel. Hozzám mégsem jutottak el, anyu-pajzson csak a szép, a jó szűrődött-szűrődhetett át. Róttuk a köreinket, látszólagosan céltalanul, az apukámnak faragott szánon, anyu húzott, én pedig vastag takarókba burkolózva élveztem azt, ahogy az arcomra hullanak a vidám pihék. Ma már tudom, néha könnyebb céltalan szánkózásnak álcázni a fel nem vállalt konfliktusokat. 

Nem lehetett könnyű, tapasztalatlanul, ám annál nagyobb életvidámsággal megáldott anyaként egy nem túl közreműködő anyóssal egy fedél alatt élni a 70-es évek vége felé, és alternatívan gyereket nevelni. Akkor még nem volt internet, nem léteztek fórumok, a kismamáknak nem volt lehetőségük egymást támogatva-erősítve tapasztalatot cserélni. Létezett ugyan szakirodalom, a szocializmus diszkrét bájával pikánsan fűszerezve, melyben a fő hangsúly a hogyan szoptasson egy dolgozó nő témakörre volt fektetve. Anyám mégis ösztönből nevelt. Ösztönből szeretett, ösztönből ölelt, ösztönből éjszakázott velem, amikor fogat növesztettem vagy amikor láztól égtem.

És ösztönből nem tudta kezelni az anyósa és közte kialakult autogén hidegháborút.

S a drága Mama. Ő volt a puha, meleg szeretet. Egyetlen unokája voltam, mindig lányra vágyott, de csak egy fia születhetett, akit fojtogató szeretettel birtokolt haláláig. Ha rá gondolok, visszarepülök párévesnek a szülői házunk konyhájába, látom, ahogy reggelente begyújtja a sparheltet, ahogy nyögdösve motyog valami elmarasztalót az akkori mai világról, majd felém fordul s már sugárzik is róla a gondoskodás.

Óvó-szeretetvértben könnyű gyereknek lenni. Könnyű egy életre feltankolni.

1984-ben azóta sem látott tél volt. Emlékszem, a karácsonyba beleívelő temetésén derékig ért a hó, kézről-kézre adva emeltek át a hóbuckákon a rokonok. Sosem fogom elfelejteni, hogy a viszonylag rövidre szabott szertartás alatt a szállingózó hóesésben megfagytak a lábujjaim, s a könnyeimet is visszafojtottam, mert attól tartottam az arcomra fagynak. Nem mertem szólni senkinek, inkább csak azt zakatoltam magamban, hogy pokolba a hóhullással, mostantól már sosem fogom szeretni a Telet. Őt okoltam az elvesztésért, azért, hogy attól a pillanattól kezdve semmi sem volt már olyan, mint annak előtte.

A soron következő páros temetésen is jeges tél volt. Az ottani vidéken ez teljesen megszokott és általános. De akkor én már nem ott éltem, és kölcsönkabátban is vacogtak a fogaim. És a gondolataim sem változtak sokat az eltelt évek alatt. A testemet elhagyva fölülről hitetlenkedve néztem a gyászolókat. Az ismerősen idegen ábrázatokat, a mélyebb barázdákat az arcokon, a fürkészően figyelő tekinteteket. A megfagyott érzéseket. A bennragadt sikolyokat.

Az előzetes pánikkeltés ellenére hinni akartam a kemény tél megérkezésében, a tetemre hívásban, hogy talán ennyi év után szembenézhetek és megküzdhetek a nagy ellenféllel. Talán, ennek még mindig nem jött el az ideje. Még mindig csak sötétben tapogatózom s fogvacogva elutasítok.

És így csöndben magambafojtva gyűlölhetem továbbra is a telet. Az elvesztett időt. Az elmúlást. Az űrt, ami utánuk maradt. 

Rossznapokon

Mint az előbbi semmitmondó bejegyzésből is kitűnhet a régebb óta engem ismerők számára, megint nyomja valami a tejtől duzzadó bögyeimet.

Embertpróbáló hét van mögöttem-mögöttünk. Túl az éjszakázásokon, a sírós, esetenkénti lefogós orrszívózásokon, az egekbe szökkenően izzó lázakon. Nem, nem kérem a piedesztált, ez az anyák dolga, csak... A nappalok belecsúsztak az estékbe, az éjszakák a hajnalokba, maradtam pizsamában kora délutánig, csimbókos hajjal napokon át. Tapogattam félálomban homlokokat, adagoltam csukott szemmel láz- és köhögéscsillapítót, simogattam le könnycseppeket, csissegtem álomba nyugtalan szörcsögőket. Közben ebédet főztem, háztartást vezettem, kedvenc sütiket sütöttem, és sövényt vágtam a játéktengeren, hogy biztonsággal közlekedhessünk. Alvásidőkben igyekeztem utolérni az utolérhetetlent, fát cipeltem fel, s befűtöttem. És itt voltak az állatok is és a visszavett munkám.

S mindezt egyedül. A ház urából reggel szoktunk látni egy villanásnyit, valamint este, egy utóvacsorányit. 

Délután néztem ahogy békésen alszanak. Őriztem álmuk puhaságát, vonásaik tisztaságát. Talán a fáradtság teszi, de anyaságom összideje óta talán először szakadt rám ilyen ólmos súllyal a bizonytalanságom. Mert kevés vagyok. És mert mi hívtuk életre őket, és ezáltal felelősséggel is tartozunk irántuk. És hiába szeretnék én szuperanyu lenni, aki napi 2-szer 1 órán át papírt hajtogat, babamasszázsol vagy lego-paradicsomot varázsol gyermekeinek, helyette loholok a magam dolgai után, s közben lógnak rajtam, mint kocsányon a szőlőszemek. Talán a négyfal közé beszorultságunk is tehet róla. Mert sokszor türelmetlen vagyok és kiabálok, belekötök az élő fába is, és elfojtom azt a rengeteg feszültséget, ami lassan berobban, majd azokon töltöm ki a fáradtságomat, akik ezt egyáltalán nem érdemlik meg. Akik miatt csinálom. Ördögi kör ez. És vacak érzés szembesülni vele.

Azt hiszem, nem ártana 2 óra egybefüggő alvás, még mielőtt a jeges Dunának mennék...

A segítség

...sosem jön rosszkor:

A kép alapján feltételezhető lenne egy dolgos lány, aki sárgarépát hámozva segíti jóidösanyját, hogy mielőbb elkészülhessen a becsinált leves*. A realitás azonban egészen másként néz ki: önfejű kisasszony önmaga szórakoztatására puceválja a répát, amit saját maga szerzett a hűtőből egy kisszék segítségével.  

* a pár héttel ezelőtti többé-kevésbé sikeres kakasirtásos prodzsekt  után, ma szerét ejtettük a nyulak megtizedelésének is. Tarthatatlan állapotok uralkodtak mifelénk: valóságos kommunát alkotva  neveltek az anyanyulak (igen, többen egy ketrecben) több fészekaljnyi kisnyuszit. És minekutána már a környéket elárasztottuk a vérfrissítéses "doki"-nyulakkal (általában mindenhol ez lett a nevük), nem maradt más hátra, mint gyarapítani a fagyasztónk tartalmát. 

Az egyik bátor hófehér fiúnk, úgy nekilódult (pedig nem is volt áldozatnak kiszemelve, ő lett volna a tenyészbakunk a későbbiekben), hogy talán még most is fut. Legalábbis, amíg egy róka el nem kapja. Bőséggel kavirnyálnak errefelé éhes Vukok, de a kecskéktől félnek.

Házi mese

Túl egy reggeli nyálcsorgatós migrénen, a 3 gyerek n+1-edik orrporszívózásán is túl, és a hosszúfarkú macskánk gyerekek uzsonnájának ellopásán is túl, volt egyszer egy délelőtti kergetőzés, aminek egy spontán bújócskázás lett a vége. Kismici meg csak szólítgatta-hívogatta (gyegye, ool? gyegye, ool?) elveszettnek hitt testvérét, míg a Nagyfiú ki nem vetődött a kanapé mögül eképpen:

- Most jól rádhoztam a rácsot, Minka, ugye?!

Ha a rácsot nem is, a röhögőgörcsöt mindenképp.  Rám.

Helyzetjelent

A Négyéves:

- pénteken már orrotfújva jött haza az oviból, estére nyűgösebb lett, de kezelhető, éjszaka köhögősből hányós, reggelre panaszmentes karikásszemű. A verőfényes napsütés minket is kizavart még egy utolsó D-vitamin-pótlásra, mielőtt beköszönt a beígért szibériai hideg. Idegenben ebéd, el sem hittem, de határozottan konszolidáltra sikeredett, ami javarészt az éhező ivadékok számlájára írható, aztán haza, és már a kocsiban gyanús (lehetett volna)  az el-elbóbiskoló Nagyfiú. 39 és fél, Celsiusban értendő. Dejó. Orrszív-láztcsillapít, egykupacban összebújunk, csak egy kisidőre. Közel 3 óra lett belőle. És sötét. És semmi, de tényleg SEMMI nem tudott felébreszteni. Így meghiúsult egy nagyonvárt találkozás, pedig még a kapunk előtt is toporogtak a fülsiketítő harangzúgással egybekötött kutyacsaholás ideje alatt, amiből mi tényleg semmit sem érzékeltünk. 

- szombat éjjel még mindig magas láz, pöppet el is engedi magát, dehát ő ilyen, nem ébred fel, pedig sose csurrantott be, most igen, vigasztalhatatlanul sír, ég a láztól. Köztünk alszik, sokáig hüppög, félrebeszél. 

- vasárnapra már csak a kemény cucc marad, amit orrszívó-porszívózunk, és beköltözik a csőbe, a vízsugár képtelen kimozdítani ezt a tömény masszát. (esetleg valaki elárulná a titkát, hogy hogyan is lehet azt a műanyag csövet kitisztítani? mert az én módszerem a cső bizonyos időnkénti cseréje, infúziós szerelék pótcsőre)

- hétfőn itthon marad. Bár már láztalan, még vaskosan taknyol. A fél ovi hiányzik, a holnapra tervezett szülői és a hétvégére időzített farsangi buli jövőhétre csúsztatva.

A Kétéves:

- minden alkalmat megragad, hogy piszkálhassa a Nagyot. Ezért a Nagy sokszor elmondja neki egy nap, hogy Miiiinka, hú de haragszom most rád!, Már nem vagyunk barátok, és Soha többet nem hívlak Puppának, csak úgy hogy Minka! (amire a hölgyike rányávoghat, hogy "neeeem, én Puppa", aztán Huncos mondhatja, hogy "nem vagy Puppa, Minka vagy!"... ésatöbbi. Egész jól bírom, csak akkor üvöltök közbe, amikor Kismici magas Céjétől berezonál az agyam)

- és ma már ő is taknyol

A négyhónapos:

- négyhónapját egy senki által nem hitelesített, üres szobában történt hátról hasrafordulással ünnepelte, amitől aztán annyira megijedt, hogy még percekkel később is lefelé görbült a mindig kacagásra álló teliszája. Valószínűleg fogat növeszt, imádja a textilpelenkát az ínyéhez morzsolgatni. Egyre kevesebbszer eszik, talán a  hidegfront hatása, de az elmúlt napokban 6-7 órát is képes egyhuzamban aludni. Persze, nappal. Az éjszakákra sincs panasz, átlag egyszer kel. De ettől még nekem nem lett könnyebb az állandóan telített tejtárolóimmal. Este megmérettetett: 7520 gramm súlyú, hossza bizonytalan, majd a védőnéni szerdán megnyomorgatja.

A gerleszülőpár:

-  egy félrement üzenet új tüzeket lobbantott fel a szunnyadó parázs alól. A szürke és rohanós hétköznapokban sokszor elsiklanak a szerepeink és olykor nehéz meglátni magunk mellett azt a Férfit, akibe évekkel azelőtt beleszerettünk. Nekem most sikerült... ezúton is örökhála érte!

A babsztori

Ismerek egy lányt. Ha nagyon szomorú vagyok, meglátogatom. Nem tudom, honnan és miből meríti az erejét, de szívesen meghúznám olykor-olykor a kupáját, hiszen a lényéből áradó sok-sok pozitív gondolattól,  mely csak úgy pulzál a soraiból, a lelkem is helyrebillen. Mert így is lehet. Mert csakis így lehet. 

Talán Ti is ismeritek Őt. Mosolyka maga a csoda, az életerő, a vitalitás - kerekesszékbe szorítva. Most valami fantasztikusat talált ki. Sorszámozott babokat osztogat, boldogság-bonbonokat terít szét világszerte, de nem ám akármilyeneket: sikerélmény bogyókat.

Az enyém a 38.-as számú, mely talán már holnap megérkezik. Siessetek, le ne maradjatok erről a babszemnyi gondoskodásról! 

Segítsüti 2011

Volt egyszer egy licit, egy elnyert vigaszág és sok-sok hónap csúsztatás, hiszen nem is ezen van a lényeg és mert egy tál süti sohasem jöhet rosszkor. És milyen jól döntöttünk: január közepén, túl a  karácsonyi-újévi traktán, a lehető legjobbkor érkezett a sok finomság.

Ezúton is köszönjük a fáradalmaidat, Labdarózsa! 
(és én is meg fogom sütni őket, az én személyes kedvencem a kókuszos mandulás lett, a kicsiké a datolyával töltött kiflicskék)

S hát a fotó. Kistucat közül ez lett a legsikeresebb. Vonakodva mertem felvállalni, hogy megent tönkre vágódott a gép egy óvatlan pillanatban, sejtéseim szerint Kismici keze által. Állítgattam, nézegettem, majd Apjuknak adtam, aki szintén ugyanezt tette, de ez a romantikus hamvasság sehogysem múlt el a fotók közepiről. Végső elkeseredésemben megkukucskáltam az objektívet, -mily meglepő-, amin egy komplett kakaspörköltnyi zsír aprócska ujjlenyomatba foglalva homályította az apparátust. De ekkor már késő volt újat lőni. A tálcákon csak morzsák emlékeztettek a pár perccel azelőtti állapotokra.

Majd jövőre.

csakegynap

Nincs is szebb ébresztés reggeli rémálmaidból* annál, minthogy Elsőszülötted az arcodtól 10 centire danolja, hogy boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza!

*ezek szoros összefüggésben állnak egy időutazással, melyben régkori éned éppen azon vitatkozik a jövendőbeli férjeurával, -akinek az édesanyjával fogsz elsőtalálkozni, megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag egyedül, az Üllői úti metrómegállónál-, hogy elfogsz késni, mert természetesen késében vagy, hiszen reggel van és az sosem volt a topidőd. És tudod, hogy még szoliba is be akartál menni aludni barnulni, meg kávét is akartál a kofisopból, munka előtt. (hogy régen mikre nem volt időm?!). Majd nagyhirtelen visszazuttyansz a jelenbe, és újra várandós vagy, de az első kétcsíkos és a villámszülés közt egy sóhajnyi idő telik el, ismét fiú, szépnevű, el is süllyesztettem a szívem mélyére. (Bigi is álomnevű)

S egy videó a mindennapjainkról, mert ez olyan vicces -Hunor szerint-, ezért szinkronba nyomatják a Hugoccsal. A legviccesebb persze a kádból kikiabálni pontugyanígy.