Az elmúlt napok következtetései

Játszótér kell. Mert kell. Mert nyár van, mert meleg van, mert bármikor használható, különösebb előkészületek nélkül is (gondolok itt egy laza háromgyerekes délutáni alvás-összehangolásos elindulásra a játszótérre). Mert gyerekként mi is vágytunk rá. Vagyis, azt hiszem, az akkori EU-konformnak csöppet sem nevezhető vasépítményről még elméleti szinten sem tételeztük fel, hogy ez akár része is lehetne egy családi ház udvarának.

Sebaj. Sok gyerek, sok elfoglaltság és bár minden házi-játszótér-tulajdonos ismerősünk óva intett a beszerzésétől, -hogy a kölkök hamar ráunnak-, mi mégis fontosnak éreztük, hogy elkészüljön számukra, még akár a saját gardróbszekrényeink megléte előtt is. (hogy a "még-tervben-sincs" ágykeretünket már meg se említsem... nembaaaaj, így legalább nem potyogtatjuk éjjel a kiskorúakat félméter magasról...)

Hogy a szerelmük mennyire lesz tartós? még nem tudom. Kora reggel ott kezdenek, kikuckóztak, felköltöztették kedvenc játékaikat a várba, felváltva ölik egymást a hintákért... mi meg a vár szpotlámpás éjszakaiasításán törjük a fejünket, rossz napokra, ha éjjel nem tudjuk Micikét pölö lelőni... 

Hozzátáplálás

Szabadnapos anyai, kényelmes apai verzsön:

A mellékelt fotón a gyermek NEM az anyja által előre passzírozott és gondosan bedobozolt báránysültes párolt zöldséget eszi. A mellékelt fotón a gyermek enyhén csípős szarvaskolbászt fogyaszt, szigorúan apai felügyelet mellett.

már szeretem

Az esti áramszünetes nagyviharban nálunk éppen a kicsik-nagyok játszótere épült, ami a nagyonmélyrőljövő mennydörgéses villámlások és az orkán erejű széllökések hintalánc táncával fűszerezve, eléggé horrorisztikusra sikeredett. Továbbá abszurd volt a nagy amerikai kocsi reflektoránál talapzatot ásó nagydarab kopasz férfiak szakadó esőben is kőszoborszerű rezzenéstelensége. 

A   mennydörgéstől kislánykorom óta félek. Valahogy akkor azt képzeltem, hogy az a gyomorból fölfelé haladó bizseregtető dörgés, egyszer csak annyira felerősödik, hogy végül engem is pattanásig feszít, majd szétpukkantja a bensőmet és meghalok. 

A műszaki tárgyak hiányában a siserehaddal mécseseket gyújtottunk fürdéshez, majd négyen bekucorodtunk a nagyágyba és beszélgettünk. Suttogva. Nagytitkokat. S aztán már egyikünk sem félt.

Talán még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz.

Rokonok

Néha elég egy érintés, egy mindenttudó pillantás, egy könnyedén átívelő mozdulat ahhoz, hogy azt érezzük, nagyon fog hiányozni az a másik ember, aki nemsokára messzi megy... az (másod) unokatesókat egy óceán választja el egymástól, és ekkora valójukban most találkoztak tulajdonképpen először egymással. A kezdeti területkijelölős körbepisilések után, egész vidám csapattá kovácsolódtak össze. 

Következzen akkor egy konvencionális ríl hómvideó a pizsamás unokatesók esti performanszáról, amit pár év múlva a főszereplők übercikinek, a főszereplők szülei ellenben szempárásítóan cukinak fognak titulálni:  

(Bigit nem ér keresni, ő jókisfiú módjára, már réges-rég aludt, a sikkantásos buli ellenére is. És a hangom vállalhatatlan óvónénis tagoltságára továbbra sincs mentségem )

az igazán kis lépések

Történelmi pillanathoz érkeztünk a mai nappal, mától őstermelőként árusíthatok kecsketejet, vegyes zöldségeket, gyümölcsöket és tojást, bármely piacon.

Fölöttébb ambivalens érzés ez és akaratlanul is kicsit megmosolyogtató, leginkább annak tükrében, hogy pár évvel ezelőtt még felnőtt és ivarérett emberek logisztikáját és munkabeosztását (is) alakíthattam, mások neve alatt, most meg önmagam ura lettem.

Félelmetes ez a nagyfokú felelősség (érzet). 

Édes a pihenés

... ha apró és körültekintően gondos kezek rodzsaszín, szigorúan cicás takaróval is betakarják, párnán fekvő, délutáni sziesztára megfáradt Natasánkat. 

nemértem

Érezhetően másabb most ez a szoptatás.

Ha első gyerekes, paraanyu lennék, rosszabb esetben, már napok óta a védőnői/gyermekorvosi szolgálat lépcsőjén ücsörögve, zokogva szorongatnám keblemhez éheztetett féltett magzatom. Jobb esetben onlájn lógnék valamely szoptatási tanácsadó szavain és észnélkül rendelném meg a csodateákat/tablettákat a világhálóról. Ehelyett napok óta igyekszem nem tudomásul venni, és sokkal kevesebbet foglalkozni vele, mint azt a lelkem igényelné. (azaz, igenis, nagyon is, magamba tudnék zuhanni, ha jobban belegondolnék abba, hogy Bigi alig múlt 9 hónapos, a tesók meg éppen dupla ennyi ideig élvezhették összebújásos szimbiózisaink... és akár még az is benne lehet, hogy talán most utoljára élhetem ezt át ebben az életemben...) 

Zsigu egyik napról a másikra lett befogadó az ételek ügyében, túl azon, hogy továbbra is szereti maga felcsippenteni és elnyammogni a darabos zöldségeket, gyümölcsöket, kekszeket, kalácsokat, egyre szívesebben veszi, ha ebédre-vacsorára, enyhén darabos miételünket kanalazgatok a szájába. (tegnap este élvezhette első -és finoman fogalmazva is- kissé naturálisra sikeredett töltöttpaprikámat, ebédre pedig az előző napról maradt rizses marhának örült teliszájjal, és fogyasztott belőle egy nagytányérnyi emberes adagot) 

Az esti jóéjt szoptatásnál jöttem rá a titokra. Valahogy lelassult/elmúlt a tejleadó reflexem. (persze tudom, hogy egy idő után ezt már nem érzi erősen az ember lánya, de azt viszont látom, hogy csak szív-szív és nincs mit nyelnie). Hosszú perceken át szívja a kisember, egy ideig türelmesen vár, majd beleun és nagyon megmérgelődik. Ha mindez éjjel-sötétben történik, kivár. De ha nappal... akkor hat ökörrel sem tudom további szoptatásra ösztönözni.... egyre jobban begurul, és előfordul olyan is, hogy dühében rágja-csűri-csavarja-püföli az étketnemadó tárolókat. (nemjó érzés)

Tudom, hogy egy viszonylag nehéz periódust élünk most meg. A reggeli torkomban fojtogató gombóc is csak nagysokára múlik el napközben. Sokadik hete minden itthoni teendő csak rám nehezedik... egyedül vagyok, a gyerekek, a háztartás, a munkám, az állatok, a kert és most a házfelújítás is a nyakamba szakadt annak összes csudálatos terhével... egyedül gondoskodom a bevásárlásokról, az állatok ellátásáról, a táplálékai(n)k beszerzéséről... nincs hétvége, nincs ünnepnap, nincs szabadnap... a reggel 5-6 között induló napok és az éjfél után lezárulók sem segítik elő a békés tejtermelést...

Bigi válaszul minderre sztrájkkal jelez. Én pedig mégiscsak  szeretném valahogy menteni a menthetőt...

mici, az örök idealista-racionalista

Mici alapvetően nem édesszájú, ha mégis fogyaszt valami nassolni-valót, az általában Hunor miatt van, akit feltételek nélkül majmol. 

Ma reggel kicsit tovább fogvatartott az ágy, (túljó könyvet olvasok) így lemaradtam a reggeli csúcsról. Huncnak egészen egyszerűen szüksége van a napindító édességcsomagjára. Túl a kecsketejes kakaóján, néha elmajszol egy túrórudit, apróbb csokit. (gondolok itt egy-egy hűtőben felejtett csokimikulásra- illetve csokinyúlra vagy annak apróbb törmelékére). Placebo elven működik elsőszülöttem, pár morzsával is beéri, a hangsúly a jelenléten van. 

Ezen a napon sem történhetett ez másképp, de mivel apjuk stafétabot-átadáskor félig kapubanlógó volt már, a kicsik körbe-zsizsegtek, éppcsak egy hitvesi csókra futotta, még a használati utasításuk rám vonatkozó adatai sem érkeztek meg hozzám.(szerencse, hoyg beszélnek már)

A nagyok javában a munkásokkal dolgoztak az udvaron (szigetelés projekt ON), amikor egyzsercsak mellém somfordált Kismici, hogy kérek szalonnát. Éhes vagy, kiccsibe? kockázzak fel katonákat? neeeem! kérek szalonnááááát!!! majd mikor már egyre ingerültebben kántálta a mantráját, kértem jöjjön be, mutassa meg mit szeretne.

Bejött. Megmutatta. Karácsonyról hűtőben lapuló szaloncukrot kért. 

Azóta módosította kérelmét szalonna cukorra.  És továbbra sem eszi meg. De az illúzió. Az megmaradt.

mindenmás

Délután két óra. Bigi még nem aludt egy szemhunyásnyit sem reggel 6 óta. Nem nyüsszög, látszólagosan nem fáradt, ellenben már túl van a számítógépasztal alsó fiókjának komplett kipakolásán (ide értve a féligkész kötött boleróm fonalának kötőtűről való kiszabadítását is), valamint a nappali alsó könyvespolcainak a lerámolásán. Közelebbi kontaktba lépett az írott sajtóval is, szájon át sajátította el például egy főzőmagazin címlapján szereplő könnyed nyári desszert elkészítésének a technikáját is. 

Az ajtókat csukni kell ismét (kikommenderkedik a teraszra egyetlen pillanat alatt), kedvencei neki is a koszos utcai cipőtalpak megszerzése és azok bőnyállal való tisztogatása. Lakterünk újra csatatér, és a nagyok felháborodottan tiltakoznak a rendrakás ellen, dehisz Zsiga pakolt szét! és tényleg.

Mozgásfejlődés, én így szeretlek! (avagy Segítség, méhemből szakajtott újabb magzatom is szimbiózishatár-tépkedővé vált)

fogasbigi in eksön

Csilliék látogatásakor bukkant ki Biggernyúl harmadik gyöngyszeme, és mire odáig jutottam volna, hogy megemlíthessem itt, már követte is őt a mai nappal a negyedik. Lapátfogú kiscápánk lett, az alsó kettője még mindig apró, hegyes és hullámos, a fölsők simák és szélesek. 

Az éjszakákra nem panaszkodom, Simulékony Biggernyúl ugyan éber és nemalszik, de teszi mindezt csöndben gügyögve, birizgálva valamit a kezibe, esetleg piszkálgatva a melltartóm címkéjét. (a családi legendárium szerint én éppen ilyen tündérbogyó voltam). Szóval éppenséggel lehet(ne) mellette aludni.
Aztán meg pénteken úgy döntött, felhagy a nindzsagurulós közlekedésével, kipróbálja a laposkúszást, csudásan megy neki, hiszen az ereje már megvan hozzá. És most már a két nagylábujján alakul a bőre kiképzése is: bőrhiány formájában. Helyenként már mászás-kezdeményezései is vannak, cukorborsó, ahogy az ébredései után kicaplat a hálószobából sikkantgatva közénk. 

Hétvégén böcsülettel kivettük a részünket a visegrádi forgatagból, sosem gondoltam volna, de éppen Bigger volt a gyenge láncszemünk, elődeivel ellentétben az ágyúdörgésekkel egybekötött lövöldözéses lovagi tornáktól ő vigasztalhatatlan sírógörcsöt kapott. Így programunkat alaposan meglőve, távoztunk a helyszínről. (no nem, mintha a nagyok hazaérkezésünk után éppen kettő perccel -este 10-kor-, már nem úgy durmoltak volna, akár a kisangyalok...)

És azt hiszem, a nagy melegek hatására, kezdek olyan kevés lenni Legkisebbünknek, (mint cuckának a beígért hűs eső, höhö), hogy miután ebédre kiürítette mindkét mobil tejeszacskóját, üvöltve követelt még, így nem tehettem mást, mint megkínáltam 150 milli langyított kecsketejjel, amiből egyszuszra felhajtott 130-at. Hát kérem, így jár az, aki nem hajlandó továbbra sem szilárd étket magához venni! (azaz helyesbítenék: tegnap megevett egy marék főtt kukoricát, ami mára teljes egészében távozott belőle az alvégeken...) És vizet is iszik. (40-50 milliket alkalmanként, mégsem tiszta apja)