Zsigmond második ctg-je

...pontosan ugyanolyan érdektelen és semmitmondó volt, mint az első. És most negatív vagyok, de javarészt nehezen tolerálom az emberi butaságot és rosszindulatot. 

Történt ugyanis, hogy amikor a végére érve udvariasan kértem volna a következő heti ctg időpontot, -ami tulajdonképpen teljesen fölösleges papírforma, nem is értem, mi szükség rá, hiszen érkezési sorrendben történik a vizsgálat-, az időpontot adó ober stummer kommandante kerek perec közölte, hogy betöltött 38. héttől bezony ám, hogy kétnaponta kötelező a ctg. Kentem én a gyerekekre, meg a bejárhatatlanságra, meg a kezelőorvosom szokásaihoz (mely szerint, csak túlhordás után igényli a kétnapontát), de süket füleket és bunkó merev elutasítást kaptam. 

És most nonkonformista leszek. Akkor is hétfőn megyek el a következőre. 

S hogy valami cukkerről is: Hunor egyre inkább tologatja ki a délben értemenésének időpontját. Kezdte az ebéd előttel, majd folytatta ebéd utánnal, aztán jött az egy mese meghallgatása, majd az összes meséé és most ott tartunk, hogy jobb esetben fél 2-kor hazacipelhetem végre. Az ottalvásnak nem látom értelmét, hiszen már csak szökőévben alszik nap közben, általában, ha beteg, azt viszont simán el tudom képzelni stréber rókagyerekről, hogy kiudvarolja az ottmaradását, miközben az óvónénik között szöszmötöl. 

No, de nem is erről szerettem volna, hanem arról, hogy hosszú ideje nincs szó nálunk Szonjusról. Ha kérdezem, nem válaszol, így én is hanyagoltam a témát. Helyette egyre több fiúnév került képbe, akikkel játszik, akik a barátai. És ma, amikor érte mentem, ott találtam Huncost Szonja ágya előtt üldögélve, és az orrától kettő centire tologatva a mentőautóját, miközben beszélgettek. Aztán itthon, mintegy mellékesen elköpte, hogy ma ketten voltak naposak a Szonjával. Szonja hozta a vizet, Hunor pedig terítette az evőeszközöket. Tyű.

Dunai fürdős és barackos diznyóetetős

Amíg én megpróbáltam a lehetetlent és igyekeztem ura lenni a házban kialakult napi káoszon, a fiúk kihasználva az indián nyár nyújtotta örömöket, lelátogattak a Dunára-tanyára. Arról persze nem volt szó, hogy rögvest bele is vetődnek teljes meztelenségükben, mint ahogy arról sem, hogy rózsaszín hercegnőnk kézből fogja etetni azokat a vadorzó, szintén rózsaszín konnektororrúakat. (a dolog pikantériája, hogy miközben Kismici kedvenc elfoglaltságát gyakorolta, azaz állatokat etetett, a szomszédnéni megjegyezte, az ő lánya is ilyen fajta volt, nincsenek is meg az utolsó ujjpercei, mert lerágta egy kan...)

Ilyenkor sem bánom, hogy csak utólag és itthon rekonstruálódnak a történések. 

Éjjel meg két órán keresztül ötperceseztem, ami inkább csak mélységesen dühített, mert tudtam, hogy ebből sem lesz szülés, viszont arra pontosan elég volt, hogy képtelen legyek elaludni. Már éppen a hajnal kettes melegvízes fürdőzésen töprengtem, amikor a háztájiak intermezzója megzavarta gondolataimat: egy tiklány koncsertózott, én villanyt kapcsolva evitáztam a népemhez az erkélyről, majd mivel sem a kutyák, sem a kecskék, sem a ház ura nem vett komolyan, én is nyugovóra tértem az ekkor már muladozónak tűnő jóslóimmal. 

Azt hiszem, én a sokadik szülés után is a rutintalanok táborát erősítem. És már előre röhögök az október elejei szülésemen.

Ötnyulak

Az, hogy nem mindig egyszerű az életünk, -nem újság.

Az, hogy szeretjük önmagunk életét olykor/mindig még eseménydúsabbá tenni, -az sem.

Nadehogy, a férjek gyöngye hazaállít 5 darab 1 napos kulcstartóméretű kisnyúllal, melyek árván maradtak és hozzápróbálja az aktuálisan alfa-anya szerepet betöltő nyulunkhoz, de valahogy juszt sem akarnak összeszokni, majd mikor kérdőjelekkel az arcomon valami érdemleges választ várok a hogyan tovább?-okra, mert rínak a kicsik, nem szól, csak fölcipeli őket egy baba szappanos dobozban és a továbbiakban a lelkiismeretemre bízza a választ! (és közben Hunor már skandálja a lépcsőfordulóban, hogy Anya fogja szoptatni a kisnyulakat)

Igen, ismét dezsavü. A gyerekszobában, -igaz, most nem a járókában, hanem egy aprócska dobozkában egy gyermekkori pólyába bélelve- szundítanak a kétóránként jólevő, egyszerre 2,5 milli kecsketejet beszlopáló árvácskák.

Feladom önmagunk megértését.

Anya, kezdődik!

A nagyfiam ma délben azzal fogadott az oviban, hogy készített nekem egy karkötőt. Hitetlenkedtem egy sort, de aztán az óvónénik segítségével, hamar fény derült a mikéntekre és akkora nagy piros pipa került a rég nem karózott elveim mellé, mely megtámaszt most jó ideig. 

Lesz nálunk egy vándorkiállítás, melynek keretében a szervezők ma látogatást tettek a helyi hagyományőrző óvodánkban is. S ha már jöttek, nem érkeztek üres kézzel, igazi kincseket vittek a legkisebbeknek: agyagot és nemezeléshez szükséges anyagokat, szénrajzokhoz való eszközöket, valamint szövéshez való textíliákat.

A kicsik bármit kipróbálhattak, szokás szerint, semmi sem volt kötelező. És az ezidáig minden közösségi kötelező alól ügyesen kibúvó nagyfiam most elsőként foglalta el a helyét a nemezelő asztal mellett és saját maga kútfőjéből merítve karkötőt készített nekem, sötétzöldet, mert olyanom nincs. És nagyon büszkén adta át, és én még büszkébben viselem, főként annak tudatában, hogy hazafelé még a használatára is kioktatott ("Anya, ez mindig-mindig rajtad kell legyen, fürdéskor is, csak törölközéskor kell levenni, és ha születik Zsiga, akkor is rajtad kell legyen, mert erőt ad!")

És annyira örülök, hogy Hunor esetében minden mehet a saját maga alkotta tempó szerint. Hogy semmi sem kötelező. És mégis megérik-beérik rá. És gondolok itt az átaludt éjszakákra, a beszédre, a szobatisztaságra, az óvoda-érettségre. És akár most a manuális dolgokra.

(és akit a cím megtévesztett és az alapján azt hitte, hogy szülünk, az most dőljön hátra és engedje el ezt a gondolatot még kb egy hétig:  a kiszemelt kórházban egy hetes felújítás van a szülészeten... itt addig nem lesz szüléstörténet, míg azt be nem fejezik!)

4 év? állapotunkat tekintve talán 44...

Megbolydult hormonjaim játékaként ma már túl vagyok többrendbeli teleormányolt papírzsepin. (itt is köszönöm a reggeli kávé mellé emailben kapott szüléstörténetet, amiben volt minden földi jó, és ennek örömére az amúgy is duzzadt nyálkahártyámat még jobban feláztattam). Aztán a kistündér Csiribirit kért zenei aláfestésnek, no, nem kell arra gondolni, hogy megzabolázódott a kiskirálylány, az ő kedvence a bumbumbum-os, amit már most lelkesen üvölt a megfelelő helyeken. (ettől függetlenül nekem azért akadt pár líraibb, amin kedvemre szüttyöghettem, a kis szívarcúm csodálkozó pillantásai tüzében)

S hogy a mai napunk még tökéletesebb legyen, reggelre apjuknak csípődött be valamije-valahová deréktájékon, majdnem ott is ragadt a birodalmi trónon, bár csillámporos hercegnője végül sikerrel, szinkronnyögve buzdította felállásra. És további címszavakban: tömegoltás a szemerkélő esőben és romantikus megemlékezés egy négy évvel ezelőtti napra. Ami akár 44 éve is lehetett volna. Vagy 444.

"Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra."
/Weöres Sándor/

Udvari harcosok

Csak megtöltjük azt a "baleset" címkét giga méretű betűig...

Szombaton megérkezett a téli tűzifánk. A skacok vállvetve talicskázták be, ki-ki a mérete és teherbírása szerinti mennyiséget. Idősebbik bohóchalunk addig-addig ugrabugrált, amíg sikerült közelebbi kapcsolatba lépjen az udvari lépcső sarkával. A találkozás szerencsésnek mondható, kicsit hasadt-nem vérzett-nagyon dagadt, és napokkal később is a szivárvány összes fellelhető színében pompázik a jobb félteke.

Kismici szája-homloka már szépen gyógyul. És tényleg olyan ez a blog lassan, mint egy betegnapló: ha éppen nem arról írok, hogy melyik gyerekem hol és miben törte szanaszét magát, akkor beriasztok egy kis szülésesdivel. 

Folytatás

Este, miután jól megriogattam a környezetemben élő összes jóérzésű embert, egy forró fürdő után (ami természetesen totálisan elmulasztotta az összes kóbor fájásomat is), ágynak dőltem és komatózus álomba merültem. Reggelig. Hosszú hetek óta először még egy hajnali mosdómenet se tudott felébreszteni. 

Kora reggel már vasalgattam, sárkánykodtam kicsit, majd elvonultunk az első hivatalos ctg-nkre. (ami elviekben a második kellett volna már legyen, de nem akadunk fel az ilyen apróságokon, mint egy hanyag kismama). Árukapcsolással megejtettük az utolsó trimeszter vérvételét is, és egész időben zártuk a napot. (már ha az egyórára beesést Hunorért az oviban annak lehet nevezni)

A ctg-t, az évek rutinjával, felturbóztam egy kis negédes icetea és diós búrkifli kombinációjával, ami talán túl jól sikerülhetett, mert Zsigárdi uraság majd szétrúgta háza falát, negyed óra elteltével le is kapcsolt a kedvesdrága szülésznő a rendszerről. Közben megvitattuk az előző napi izgalmakat, amiknek különösebb jelentőséget ő sem tulajdonított, csak a szokásos örökérvényű frázisokat pufogtattuk el, melyek szerint nincs két egyforma szülésindulás valamint, hogy többedik gyerek, komótosabban készülődik neki a nagy útnak.

S hogy én mit szeretnék? Mivel az összes gyerekem túlhordott vagy annak közeli állapotban döntötte el a megindulását, és ezt most sem vártam másképp, kiegyezhetünk egy szombat koradélutáni startolásban. Mert akkor még fodrászhoz is eljuthatnék akár. És az összes előre betervezett is megvalósulhatna.

Látogatottságnövelő bejegyzés következik

Bár még nem akartam írni róla, mert ugye ez nem is igazán jelent semmit (a linket csak saját felelősségre nyissátok, undi elemeket tartalmaz!), csak annyit, hogy talán lassacskán munkába lép a gépezet, de aztán arra jutottam, mégiscsak lejegyzem a későbbiekre vonatkozóan. 

Mert milyen jól is jött ma ennek tekintetében, hogy pár évvel ezelőtt oly gondosan és gyakorlatiasan fölvéstem, hogy mi kerüljön a kórházi csomagba? Pillanatok alatt becuccoltunk Hunor segítségével, -bár részéről voltak kényszeres elemek, pl. amikor körmeszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy kórházi könyvként az annapetigergőt vigyem, mert Zsiga azt szereti, vagy amikor a n+1.-en plüssállatkát kellett kiebrudalnom a szülőszobai pakkból-, de alapvetően szűk 10 perc alatt minden a helyére került. 

És nem, lélekben csöppet sem állok még készen a szülésre. Kettő darab jóslófájásokkal bőven átitatott éjszakát tudok magam mögött, és a jövőhetünk programokkal sűrűn teletűzdelt. Fáradtnak és erőtlennek érzem magam, és ezen az a  tény sem segít, hogy a lelkiállapotom a tüzetokádó sárkány és a sírásból hisztérikus röhögésbe átcsapó némber között lebeg. S közben rendszertelenül fájdogálok.

Az első ovis nap eredménye

Tegnap megkezdtük az ovit. Nem éreztem félelemet egyetlen pillanatig sem, hiszen hetek óta egyebet sem hallok, mint azt, hogy mikor lesz már végre ovi, és ha elsétáltunk az intézmény előtt, mindig rá kellett próbálnunk a kapunyitásra, hátha mégiscsak nyitva van és csak én nem tudok róla. (és itt is kösz fiam, a megelőlegezett bizalmat)

A nagy nap közeledtével már rendezgettem agyban a gondolataimat, ám setét árnyként egyre többször követett az a gondolat, hogy az oviszsákot csak sikerált valahová nagyon jó helyre elsuvasztanom. Természetesen, hogy meglegyen. Még emlékszem arra, hogy kivételesen gondosanyaként, amint véget ért az óvodai év, hazahoztam, kimostam és kivasaltam, majd töprengtem egy sort, hogy hová is tegyem, és végül felcsillan a fény, és betettem oda. Valahova. Bárhova. Akárhova. Amire, egy hónap távlatából, már nem emlékszem. 

Még uccsó este is bíztam a mindentelrendező gondviselésben, és önmagamat felmentve hajtottam álomra a szemem, reggel majd csak benyúlok abba a szekrénybe, -amibe előzőleg már többtucatszor!-, és most tényleg ott lesz az oviszsák. 

Persze, nem volt. És amint ezt két ártatlan mondat közt közöltem a közel négyévesemmel, robbant is a bomba. Hogy mi??? PONT ELSŐ NAP NINCS MEG AZ OVISZSÁK? Így ő nem mehet oviba! Volt itt kérem szépen, minden földi jó, Huncos hörögve és morogva kirugdosta a számára elérhető magasságokban leledző szekrénye tartalmait, én először próbáltam megnyugtatni, hogy oviszsák nélkül is van élet, de bármi kedves, csak olaj volt a dühe tüzére. Így végül én is a kemény fellépést választottam az egy szál fütyiben komikusan (és kísértetiesen rám hasonlító) tombolóval szemben, alternatívaként felajánlottam annak a lehetőségét, hogy amíg nincs új oviszsák, addig nem kell mennie oviba sem. Erre lehiggadt és ideig-óráig beérte a kedvenc kutyás-macskás zacskójával is. 

A következő meglepetés a délelőtt folyamán ért. Örültem, hogy egy gyerekes, lányos anyuka lehetek, gondoltam elintézzük a kötelező köreinket, csakcsajok módon. És itt nem kell hosszú sorbaállásokra gondolni, kis lélekszámú faluban élünk, mindenhol 5 perc alatt végeztem. Az ilyenkor kötelező (most éppen a várandósságra/szülésre vonatkozó) kérdezz-felelekekkel együtt. A postán-bankban még bűbáj királylány volt, két kézzel szórta csókjait, a mellettünk üzemelő boltba érve, azonban egy új arcát ismerhettem meg törpillának. Kezdve azzal, hogy gyakorlatilag kifutott az útra, és folytatva azzal, hogy nem akart távozni a boltból, ami igen frekventált és háperszehogy tetszetős volt számára, hogy minden vásárlónak volt egy kedves szava hozzá. Végül a bevásárolt termékekkel útnak indultam haza, gondoltam alkalmazom a Hunornál már bevált módszert, búcsúzom-otthagyom és duzzogva ugyan, de követ. Búcsúztam-otthagytam, ő sikított és a lépcső tetejéről egyesével dobálta ki utánam a papucsait. Kellemes percek voltak ezek is. (végül egyik hónom alatt a bevásárlással, másik hónom alatt a sikoltozó Kismicivel, és számban a lakáskulccsal távoztunk a helyszínről. És akkor csodálkozom, hogy már előre sajnálnak az emberek a három gyerek miatt)

Kis lelki felkészülés után nekivágtunk Huncosért az oviba. Ott egy újabb meglepetéssel várt a Legidősebb, homlokán egy kétcentis ragtapasszal, arcán karmolásokkal, akár egy dzsungelharcos. Mint kiderült, az egyik csoporttársa aknásat játszott, melynek lényege, hogy ül a földön és a körötte lévő tárgyakat (kavicsok, homok, faágak, rohadt gyümölcsök -több gyümölcsfa is van az ovi udvarán-), aknavetőként dobálja maga köré. Az én értelmes nagyfiam meg beállt hősiesen az aknavető elé, így válva háborús hőssé. 

Pár napja kérdezte tőlem valaki, hogy mire vágynék most a legjobban az életben. Sok dolog eszembe jutott akkor, de mára már tudom, mi az az egyetlen, ami jól esne. Szeretnék unatkozni egy kicsit.

Gyermekeim beszélgetnek

Remélem, az évek előrehaladtával, ennél értelmesebb diskurzusra is sor kerül majd kettejük között, mint ezek a fajta klasszikusok, melyekből naponta többtucat születik, különböző variációkban és témákban.

Az alapszituáció: egymás mellett ülnek kanapén/szőnyegen/autóban. Hunor tárgykört választ, tegnap előtt történetesen a barátaival próbált meg Kevésszavas Kismici előtt felvágni. Emígyen:

H: Nekem sok barátom van!

M: Nyem.
H: de igen, Minka, nekem az oviban sok barátom van. Nem hiszed?

M: Nyem!
H: Felhívjam a barátomat, hogy elmondja neked, hogy ő a barátom?

M - bólogat mélyeket.
H - elővesz a zsebéből egy kisautót, tárcsáz és beleszól: Háló, szia barátom! Minka nem hiszi el, hogy a barátom vagy! (háttérben M ismét közbeszól egy határozott Nyem-mel)

H -kis szünetet tart, majd telefonál tovább: elmondod neki, hogy a barátom vagy? El? 

M -fejcsóválva Nyem-ez rendületlenül.

H - leteszi a kisautót, majd Minka felé fordulva: Most már elhiszed, hogy a barátom?

M: Nyem!

És itt a vég. Hunor dührohamot kap, és jobb esetben csak üvölt, rosszabb esetben hozzávág valamit a kishúgához. 

És nemsokára már hárman lesznek. Csodás.