(kis)ténsasszony

Ludas Matyi

Aztán elmegyek én Budapestre, megkeresem azt az embert, jól megverem, és közben megkérdezem tőle, hogy mért rúgtad ki az én anyámat?!

Felhőcske

Tegnap délelőtt egy darabka múltat sirattam el a lelkemből, hagytam, hogy a könnyek lefolyjanak az arcomon, tisztítsanak meg minden rossztól. Még ha egy fájdalmas búcsú miatt is történt, de jó volt emlékezni. Jó volt elsőmunkahelyre gondolni, amikor még mocskosul fiatal voltam, és a fiatalok türelmetlenségével és önfejűségével hittem, hogy enyém a világ. Ma úgy gondolom, az ott töltött éveknek nagyon sokat köszönhetek, csiszoltak rajtam, és arra az időszakra is szükségem volt ahhoz, hogy most éppen ilyen legyek. Okosodtam emberségből, egyenességből. Sokat tanultam felnőttségből, munkahelyi játszmákból, kollegalitásból, barátságból.
És ismét felbontathatatlanul lezárult egy korszak. 

Aztán délután a kecskék bezárásakor egy cinege hang jelezte: megérkezett. A leányanya, aki még hozzánk költözése előtt eshetett meg (ezért kifejezetten haragszom az előző gazdájukra, aki együtt tartotta az aligivarérett 4-5 hónapos jerkéket a bakkal, ezelőtt az egészséges szülés előtt már volt 3 vetélős lánykánk is), nem igazán érzett rá az anyaság ízére és a teje sem indult be, annak ellenére, hogy kicsi jerkéje mohón próbálkozott. Péntek esti lehetőségeink igencsak szűkre szabottak voltak, így -abszurditásból jeles- felpattintottunk egyet a fagyasztó mélyén lapuló konzerv anyatejekből, amiből két pillanat alatt beszlopált a kecskeleányka 50 millit, aztán ma reggel még rátolt 80-at, majd délután már 170-et evett meg. Párhuzamosan ingerli a jóidösanyját is, és úgy tűnik lassan lejöhet a fagyasztósról.

S akkor íme Zsigmond úrfi Felhőcske nevű tejtesója, aki -Hunor nagyvonalúságának köszönhetően- egyben a kiskecskéje is:

(miért is érzem azt, hogy ebből sem lesz kecskepörkölt?)

Az öngyógyító BigSis

A dolgok kiegyenlítődéséről

Miért is ne azon az éjszakán kóvályogjon a lányom hajnal fél 3-tól reggel 6-ig nyöszörögve, orrotfújva, fészkelődve, sírdogálva, megnyugtathatatlanul, amikor Bigi este 11-től reggel negyed 8-ig egyvégtébe alszik?! (aztán mohóságában úgy bereggelizett, hogy fél méteres körzetben mindent beborított a sugárban távozó ragacsos anyatejjel)

Délelőtt már mutogatta Mici a jobbfülit, hogy "fá(j)". Még szerencse, hogy beneveztünk egy fülsapekra és hogy ekkora rutinra tehettem szert a fülápolásban (merthogy az kimaradt, hogy éppen a napokban jártunk Hunorral kontrollon, és most nem csak a minimacsó részesült jó magaviseletéért dicséretben, hanem anyuka szorgalma is, aki olyan alaposan csöpögtetett-szívott, hogy nyoma se maradt semminemű oda nem illő trutyinak sehol) . Mintegy mellékesen éppen mára volt jelenésünk Mici 2 éves státuszával áru-kapcsolt Bigi oltásán, így kellően kusza lett minden, de nekem ilyen jutalomjáték gyerekem még sose volt, aki szemkontaktálva végig rám mosolyog, miközben lefogják-oltják. És még aztán sem sír.

Hát ilyen vidám az élet a saras télben mifelénk.

A mi karácsonyunk...

...volt a témája a múltheti óvodai létnek. A kicsik sokat beszélgettek az ajándékokról, meg is mutogatták a bevihetőeket egymásnak, majd pénteken az óvónéni azt kérte, akinek van kedve, örökítse meg az élményeit egy rajz formájában. Fabatkát sem adtam volna ezért még pár hónapja, de drága gyermekünk kapva kapott az alkalmon és lerajzolta a mi fánkat. Ma pedig azzal fogadott, hogy a falon kitűzve látható a műve. (hááát, mi nagyon jót derültünk rajta, meg nem mondanám, hogy karácsonyfa, a legelrugaszkodottabb lényem is egy soklábú hernyóra asszociálna először)

A lényeg azonban nem a forma. RAJZOL. Spontán. Magától.

Tisztálódó bugyis

Idő kellett, mire megértettem, mit szeretne hallgatni az elsőszülött fiatalember.

Hát EZT. (Madagaszkár kettő lázban élünk)

Az első összetett mondat

Miután cirka 43-szor elismételgettem egyetlen óra alatt, hogy ne álljon a műanyag székre és ne úgy közelítse meg a Nagytesó éjjeli vackát, mert leesik (mióta pofáraesett az emeletes ágy beiktatásakor, azóta legyűrvén félelmeit azt a tanulságot vonta le, hogy nem az ágy lépcsőjén mászik fel, hanem műanyag kisszékről közelíti meg az objektumot), aztán persze lelassult minden és tényleg leesett, én kicsit leblokkoltam ijedtemben-dühömben, Kismici az érintettek sebességével pattant fel, szívarcocskáját beszívva, bal mutatóujját a homlokára irányítva már mantrázgatta is: Nem fáj én bibim, nem fáj én bibim!

(Remélem, az általános iskolás kedvenc magyartanárom megbocsájtja nékem majd odaát, az általam túlságosan is kedvelt, barokkos körmondataim...)

Viccesebb vizeken

Van nekünk egy büszke bakunk, aki kihasználva gazdura figyelmetlenségét (elfelejtette kihozni a szénabálát összekötöző madzagot), nem kis örömet okozott egyik reggelen. Tulajdonképpen, lehet, hogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy elege lett a 11 kecskelányfős háreméből (ezen sem csodálkoznék) és éjszakánként matrózcsomókon gyakorol, hogy leúszhasson a Dunán. Bármiben is mesterkedett, ily tökéletes kipányvázást akarva sem tudtunk volna elérni.

A házban lakó kétlábú kicsibakunk pedig egyre érdeklődőbb. A világ felfedezésére leginkább az este 9 és éjfél közti időszakot tartja a legalkalmasabbnak. Okom most sem lehet panaszra, a fotelba bekuckózva az állólámpa fényével szocializálódik, barátságosan heögve kacarász felé, majd integet is, közben gyürködi-morzsolgatja-rágicsálja textilpelenkáját, míg csak álomba nem merül.

(3 hónapos száraz adatok: 7220 gramm és kifelé kacsingatás a 68-as ruhaméretből)

Az új esztendőben

Úgy tűnik, bennem valami késleltető mechanizmus működik, vagy tényleg igaza van a hitösnek, aki a 3 gyerekes készülődésekkor előszeretettel durrogtatja a bajsza alatt elcsépelt frázisát, mely szerint, nagyon hozzákényelmesedtem az itthoni léthez és már nem is tudom, milyen az, időben odaérni valahová. Valószínűleg van néminemű igazságtartalma, de a realitáshoz az is hozzátartozik, ha egyedül indulok el a 3 gyerekkel, mindig mindenhova odaérünk, esetlegesen mellbedobással zuhanunk be utolsó percben. De odaérünk. Pontosan. 

Talán egyszer majd lesz naprapontos hófordulós mérésem is, meg mit-tud-a-gyerek is, de (nézd el nekem, jelen esetben legkisebbünk), az évek folyamán, már csak puszta kíváncsiságból és kötelességtudatból teszem a száraz tények felrovását a virtuális terünkbe, menet közben rádöbbentem, hogy ez mennyire jelentéktelen adat. Szinte lényegtelen, hogy hány naposan hány centis volt, mennyit evett, mennyit aludt, mekkora ruhamérete lett milyen rövid idő alatt, hogy mikor fordult meg először, mikor aludta át egyhuzamban a teljes éjszakát először... ami igazán fontos, az a részletekben búvik meg... egy mosoly, egy érintés, egy csillogó szempár... szinte nem is önthető szavakba... és olykor már fotózni is félek, mert elmúlik a pillanat, megtörik a mozdulat, elillan a varázs. 

Kicsit elkapott a médiumokból áradó nihil és átitatott egy jó adag világvége hangulat is. Nem olyan Gyurcsokos módon, de a józan paraszti eszem is azt súgja, valami készülőben van... és most belemehetnék az aktuálpolitikai helyzet boncolgatásába, dobálózhatnék dimenzióváltásokkal, de azt gondolom, fölöslegesen tenném. Hogy mi következik (ha egyáltalán bekövetkezik), úgysem fogom tudni megjósolni. Homokba is dughatnám a  fejem, -a kereskedelmi csatornák és a napi bulvár "hírek" meg is teszik ezt a porhintést-, de mostanában egyre többször kapcsolódunk éjszakánként a Natgeo adásaira, ahol hetente 2-3-szor elcsípünk egy-egy világvége értékeléses műsort. Valahogy azt érzem, ha ennyi felől érkeznek az aggasztó hírek, az vagy tudatosan készít fel valami krachra (lásd az egyszeri embert, aki mindennap elolvassa a cigisdobozán, hogy tüdőrákos lesz, és ha tényleg bekövetkezik, rezignáltan veszi tudomásul), vagy (vivát konspiráció elmélet), valami mélyebb és komolyabb problémáról próbálják meg tudatosan elvonni az ember figyelmét.

Furcsa érzések kavarognak bennem. Pár éve még jót röhögtem volna mindezeken, saját magamon. Most viszont félek egy kicsit. Féltem a gyerekeimet. És ennél kiszolgáltatottabb helyzetben, talán még életemben nem éreztem magam.

Sosem sietettem az időt, rohan az magától is épp eléggé, de most kivételesen szeretnék egy évvel bölcsebb lenni. És szeretném, ha stabilizálódna kicsit a világ. Ha nem érezném aprócska porszemnek magunkat, és nem tűnne úgy, mintha egy kaleidoszkópban élnénk és az eddig biztosnak hitt hátterünk-életünk egyetlen tollvonással-mozdulattal semmissé válhat.