líbszter lett a blogom

Egy slendrián nőszemély vagyok, az odázgatások nagyasszonya, így most az egyszer megragadom a gyermekeim alvó pillanatát és még melegében továbbadom a tegnap késő este kedves szavak kíséretében érkezett blogdíjat Diustól. Köszönöm a rámgondolást!

A díj átvevése-továbbadása a szokásos kritériumok egyike szerint történik: magunk helyett ajánlhatunk további 5 kedvenc blogcsemegét, a kikötés azonban jelen esetben annyi, hogy ezen blogok rendszeres olvasótábora ne haladja meg a 200 főt.

S ha ez még mindig nem lenne elég, újabb 5 titkot is el kell árulnom magamról. Ez lesz a nehezebb, hiszen lassan már nyitott könyvként lebegek a világháló bugyraiban.

1. nem szeretem a tollas jószágokat. Éveken át dolgoztam állatorvosi rendelőbe s egy esti műszak alkalmával, amint lefogtam egy galambot vérvételhez, heves hányingert éreztem. Kivert a víz és azóta nem bírok tollat érinteni sem.

2. szeretek szervezni-izzani-égni ezer fokon. És félek az ezt követő mélyrepülésektől. Hogy nehogy egyszer végleg lent ragadjak. 

3. a szüleim építészmérnökök voltak és a családi házunk udvara általában úgy nézett ki, mint egy építési terület. Kislányként régész akartam lenni és képes voltam napokon át túrni a  sódert, mert hittem abban, hogy kincset találok. (igen, már akkor is sok mesét olvastam)

4. még díjat is nyertem balekságom történetével: általános másodikban egy barátnőm versenyre hívott: ki bírja/meri tovább tartani a nyelvét a téli mínuszokba az egyáltalán nem eu konform fém hinta vasán. Természetesen nyertem, aztán megnyertem még egy újabb órácska vason-lógást is, amíg elő nem sikerült kerítenie a jóidösanyámat, aki öngyújtóval felmelegítette a csövet, hogy leolvadjon róla a nyelvem.

5. ma megvettem életem első lottószelvényét. a szőkenők prominens képviselőjeként a hatos lottón hét számjeggyel próbálkoztam. igen, egyetlen kiskockában (rubrikában, minek nevezik azt?) a héttel.

S akiknek továbbadnám, a teljesség mindennemű igénye nélkül, hiszen vannak olyan zárt blogok is, ahová küldeném, de az eredeti koncepciót továbbvíve, annak nem igazán lenne értelme:

Anyus, aki cinizmusával, hol megnevettet, hol elgondolkodtat, de semmiképp sem tudok közömbösen elsétálni mellette. Szeretem az intelligens öniróniáját, az őszinte érdeklődését, az aprócska fullánkjait. Üdítő.

Micka, aki testvár-barát-keresztmámi-anya-anyós-támasz egy személyben. Aki már nagyon várta a tavaszt és végre már a  tulipánjai is pompáznak.

Borbarátném, akitől régebben nagyon féltem, aztán lépésenként megismertem és láttam méltósággal földön feküdni, ahogy csak nagyon keveseknek sikerül. Mára már a legnemnormálisabb gondolatomat is meg merem osztani vele. S ha egyszer majd megnyerem a hatoslottót, ő lesz a mi Marijjánk a hasziendáról, és ígérem akkorra beszerzünk egy nyalka kertészlegényt is.

Motyi, a kis cinegemadárka, (az egyetlen tollasjószág!), akinek a gondolatait, a rá- és meglátását szeretem.

És végezetül álljon itt egy férfiember neve is, ő Szittyazoli, aki ha kell süt-főz és kipróbált recepteket oszt meg, máskor elgondolkodtató megemlékezéseket ír. (és ő volt az első bátor és hős ellenkezőnemű, aki idemerészkedett és még hozzá is szólt a bababüfiktől nem mentes rózsaszín világomhoz.)

Héthós

Héthós is, kis finomítással, meg névnapos is (erre szerencsére többen figyelmezettek, így legalább őt nem felejtettük el felköszönteni, mint Micit -március 31- és Hunort -április 24-) , és úgy tűnik az anyja annyira jófej, hogy az összes sátoros ünnepét egy-egy kötelező oltással vagy védőnénis méricskével honorálja.

Bigi meg... továbbra is a világ legtündéribb harmadikja, mosolyogva oltódott újfent be DiPerTe vakcinával. Kisgombóc még mindig 8700 gramm, hosszban 70 centire bírtuk kihúzni, kobakja 44-es, mellkasa 46-os. Most először én aggodalmaskodtam egy sort, mert Bignyúl hátról bárhányszor hasra, de hasról továbbra sem szeretne hátra pörögni. És értem én, hogy gombóc (bár vékonyabb, mint Mici volt ennyi idősen) és tulajdonképpen mindent lát és állandó élmény-előadást nyújtanak neki a nagytesók, meg tök szépen hasal-matat hosszasan, de mégiscsak túl van már a héthón, Huncos ekkor már ült- négykézlábazott, Kismici meg már kúszott-mászott, bejárva hajlékunkat. Még várunk egy picit, nem érzem, hogy baj lenne, annyira nyugodt és kiegyensúlyozott, talán a totálisan el- és befogadó habitusa miatt ennyire kényelmesen ráérős a mozgásfejlődése. 

Cserébe tankönyvi módon szeparálódó szorong, talán mindőjük közül ő a legerősebben, vagy csak már öregszem és tényleg elszoktam én már ettől, nehezebben viselem-kezelem. Állandóan szem előtt kell lennem, a legjobb ha kézben-ölben lehet, ilyenkor a tesók sem enyhítenek a fájdalmán. 

Annyira finom a tapintása, sosem csíp, ő puhán érint-simogat, teli tenyérrel fogva tart. 

90 százalékban még anyatejes, a gyümölcsöket nagy ívben kitolja-kiöklendezi, a főzelékeket egy-két kanál erejéig elfogadja, aztán szintén kinyelvészkedi. Játszik. Kenyérhéjat imád mócsikálni (érdekes, akkor nem fuldoklik), és tegnap egy komplett fagyitölcsért is elnyammogott (na, ott se fuldoklott). 

Kétfogával olykor él és visszaél, előszeretettel zár kalodába velük. És rötyög, mindenen nevet. Néha elég egy szemkontaktus, egy cinkos pillantás és a szája máris mosolyra húzódik. Ölel-bújik-oldalán alszik-lábujjakat szopogat-cuppog és csettintget a nyelvével. Édesgombóc. Imádjuk.

Hisztikirálykisasszony

Nem tudom, miért is hittem azt, hogy Mici életéből kimarad. Talán, mert annyira más, annyival akaratosabb, dacosabb, erősebb, energikusabb. Születése pillanatától véghezviszi az akaratát, mindenkihez megvan a megfelelő megoldókulcsa, ha kell bújós kismacska, ha kell merész jéghercegnő. Teszi a dolgát, és belőlem a nagyfokú tisztelet és csodálat mellett, egyre többször vált ki félelmet is. Féltem őt, mert egyelőre el sem tudom képzelni, hogy ez a fajta akarat és dac miként fog tudni belesimulni korunk társadalmi konvenciói közé.

Talán én döbbentem meg a legjobban, amikor tegnap, egy ártatlan szituáció (nem ő nyithatta ki azt az ajtót, amit amúgy sem ér fel), földrefekvős-üvöltő, majd ebből öklendezésbe átcsapó-pillanatok alatt tésztaképűvé dagadt-torzult arcú kislányt eredményezett. És most először álltam tehetetlenül lemerevedve, mert egész egyszerűen semmi nem mozdította ki ebből az állapotából. Próbáltam elterelni a figyelmét, de sem szép szavak (meg sem hallotta a nagy üvöltésbe), sem emelkedettebbek és keményebbek, de még egy kis vízspricc (bár nem szokásom, és továbbra sem fogom alkalmazni, mert semmit sem mozdított előre jelen esetben), sem használt, egyre durvábban lovalta bele magát önmaga kusza akaratháborújába. Majd egy pillanattal később összeomlott, a nyakamba zuhant, hosszú perceken át reszketett és hüppögött hideg verejtékben úszva  kapaszkodott belém, majd óvatosan elkezdte simogatni a  karom, bennem meg összekeveredett múlt és jelen, és most először éreztem azt, hogy ennek a kislánynak még nagyon kemény harcai lesznek, hiszen pont olyan, mint én. És újra átélhettem az akkor igazságtalannak hitt döntések fájdalmát, a megnemértettség kínját és szinte éreztem a bőrömön Anyu kezeit, ahogy ugyanígy simogat és nyugtatgat egy kívül-belül megtört kislányt. 

Egy idő után már csak ölelkeztünk, ő belémfúrta magát én pedig csittegve simogattam, aztán a  fülébe súgtam, hogy nehéz ez az időszak mindkettőnk számára, ő még nem tudja úgy és annyira mondani, kifejezni és tenni, én meg nem mindig értem, s ha értem is, nem mindig hagy(hat)om. De ettől még nagyon szeretjük. Végtelenül. Mici meg csak nézett a bucira dagadt arcocskájával és hüppögve bólogatott-simítgatott aprócska, könnytől maszatos kezeivel.

Azóta még három hasonló típusú nagyroham volt. Úgy érzem, egyre nyugodtabban viselem. Isten hozott Dackorszak, én így szeretlek!

igazianyasági fokmérő

- Aaaaaanyaaaaaaaaaa (hosszan elnyújtva, mert most ez a trend az oviba vagy mert éppen korosztályos nyávogás van, sosem tudom meg, de ez van), te mindennap veszel nekem almát?

- Öööö, hát ma vettem, mert elfogyott. 

- De nekem vetted, ugye? Mert te mindent-mindent megteszel értünk (esküszöm,nem tőlem hallották!), ha kell főzöl teát és pudingot (???), hogy meggyógyuljunk, te annyi mindent csinálsz! Szerintem te egy igazi anya vagy! (az elsőszülöttemnek sikerült meggragadnia a lényeget, mint kiderült, aktívan készülnek az oviban az anyáknapjára...)

Csillagok háborúja

Még mielőtt azzal a váddal illetnének a beavatottak, hogy igyekszem azt az illúziót kelteni, hogy egy sokgyermekes anya élete csupa móka és kacagás bemutatnám a  másik oldalt is: a háttérben (ÖRÖKKÉ!) sikkantgató Biginyúl (Új remény), nagyobb hangerejű Micihiszti (a Jedi visszatér), Kismici megkergeti Nagytesót (a klónok támadása), a Nagyfiú csakazértis danol (a Birodalom visszavág) és bónuszként még egy klasszikus Micikáromlás is megörökítődött.

(és ezt a videót önző módon a saját hangom nyávogása miatt szerettem volna megsemmisíteni visszatartani)

Piknik 2.0 és csippcsippcsóka újrahangolva

Úgy látszik, most már mindennaposak lesznek ezek a kockástakarós kiülések, ma még a napsütés is adott volt ahhoz, hogy akár egy kis színre is szert tegyen hópihe famíliánk. Kifejezetten élveztem, hogy kifeküdhettem egy kicsit és ebből az idilli állapotból még az sem tudott kilendíteni, hogy túlzás nélkül egy raklapnyi ruha várja, hogy kivasaljam, valamint, hogy Kismici n+1-szer megmászott, majd mikor ezt már elunta, azzal szórakoztatta magát, hogy szép szabályos szumóugrásokat hajtott végre a derekamon. 

És most velünk tartott Bigi is, aki elaludni ugyan nem tudott, de pár gyöngéd Göncölkutya nyalintással gazdagodott:

A művésznő újabb dall(okk)al örvendezteti meg lelkes közönségét, melyből most a korai szerzeményű csipp-csipp csóka Zsigával való áthangszerelését szeretném bemutatni valamint egy kis saját szájízre átköltött boci-boci tarkát. Ezen kívül készült még egy botrányos Hunoros verekedésbe torkolló home-videó is, melyet most képtelen vagyok feltölteni. (valamért ma a jútúb sem akar felhasználóbarát üzemmódban közreműködni velem. most vagy én vagyok gyépés vagy valami zavar van a rendszerbe: ezt az egy perces videót röpke 6 óra alatt sikerült feltöltenem...)

Piknikezős

Asszem, valamit helyrehozhatatlanul elbaltáztunk a kölkök kötelességtudatra nevelése közben (és tényleg már csak a kamaszkorban van bizodalmam, talán lestornózza normálisra), mert jelenleg ott tartunk, hogy egyetlen szabad percünk sem lehet, amit pihenéssel tölthetnénk. Az apjukat már kora reggel kizavarták állatokat ellátni-füvet nyírni, nekem a gyomláló-ültető pozíciót szánták, de köszöntem szépen, nem éltem vele, inkább maradtam az ebédfőzésnél, aztán mire kijutottam már egész otthonossá varázsolták az udvarunkat, még jól meg is mosolyogtuk a helyzetet, ugyanis bő két éve lakunk itt és még sosem ültünk ki piknikezni. (hogy honnan jött az ötletük, gőzöm sincs). Babástól- túrós táskástól- termoszban teástól cuccoltak ki, és bár az időjárás nem feltétlenül indokolta ezt a fenenagy nekivetkőzést, pár percig mégis hagytam, hogy napozásos családi kirándulásosdit játszanak. 

Egy dolgot el kell ismernem, olybá tűnik, ők azok, akik maradéktalanul tudják élvezni a családi ház nyújtotta összes előnyöket. (mi meg kicsit szívunk a hátrányaival, de hát kellett nekünk ennyi állat-növény-törlesztő)

Két(csík)fogú

Rohamos a fejlődés, kérem szépen, agyam eldobom, hogy egy délelőtti program kapcsán (erről is majd lesz szó a későbbiekben egyszer majd csak, lassan ülepedős fajtájú vagyok) szúrtam ki, hogy jé' má', né' má', kétcsíkfogú lett az én tündérbögyörőm! (jobb alsó is kint)

Hiába harmadjára futom végig fej-fej mellett a mindennapjainkat kitöltő fognövesztéses prodzsektet, mégsem értem én ennek a mechanikáját: ahányan annyiféleképpen csinálták. Huncos végigsüvöltötte/szopta/karbantöltötte éjjeleit-nappalait, Kismici csak bújtatta kifelé gyöngyszemeit észrevétlen (ájronlány), Bigi meg ELŐTTE heteken át végigszenvedte idejét a fogzás minden csodás tünetével (rágott, nyálzott, nyakig szanaszét mackózta magát, begyulladt a seggedelme, begennyesedett a fogínye), majd a  finisben egyetlen nyüssz nélkül áttörtek a hócsíkok. 

Aztán meg, volt egy kis elbeszélgetésem 2 napja Huncossal, szólt a kedvenc óvónénije, hogy kicsit elhatalmasodott rajta a fiatalos lendület, és mindenben a nagyok kegyeit keresi, ha kell lemegy érte kutyába is. (értsd idétlenül bohóckodik, esetlenkedik, és -nyeglén visszaszól) Egészen mostanáig azért nem "zavart", mert azt gondoltam, ez a kitüntetett figyelem, csak nekünk szól, az oviban jó magaviseletű, itthon meg... hááát, valahol neki is ki kell engednie a fáradt gőzt, az egész napos fegyelmet-figyelmet. Andinéni javaslatára, első körben megpróbáltunk egymástól függetlenül hatni a lelkére, megbeszéltük vele, hogy ez a viselkedés nem méltó egy olyan okos és nagyfiúhoz, mint ő, és ezzel a hozzáállással elszomorítja kedvenc óvónénijét és még kedvencebb anyját is. Továbbmenve alkut kötöttünk, ha ő betartja a szabályokat, én sem fogok kiabálni (mert azt nem szereti) és fláver páver lesz újra meg szánsájn és hepinesz. Olybá tűnik, lélekdonor Huncmesterre (még) lehet hatni, már ma érezhető volt a változás és este lefekvés előtt hármasban játszottak és nekem nagyon megtelt a szívem mindenféle jósággal és azóta is gombóc van a torkomban, ha csak rágondolok, mert a dolgok mindig kiegyenlítődnek valahogy.

Az új kisfiú

Hétfőn Hunor vidáman hozta hírül, hogy két új óvodással gazdagodott a csoportjuk egy kisfiú és egy kislány személyében. Mint gondosanyuka, kérdezem, mi a nevük, mondja, nem tudja, de majd megkérdezi. 

A tegnap esti vacsoránál aztán lelkesen meséli, már tudja a kisfiú nevét, enyhe presszúra segítségével megtudakolta. ("mondtam neki, ha megmondod a neved, kölcsönadom a  biciklimet"). És hogy hívják a kisfiút?, kérdezem. Denevér, érkezik a válasz. Denevér? Denevér. De hát olyan név nincs is, édesem!. De van, mindenki így hívja, a kislány pedig Angelika, Kicsi Angelika, és mondtam is neki, hogy pont olyan bucifeje van, mint Minkának volt a régi képeken.

A kisfiú Elemér. Az udvarlásos intrókat meg még gyakoroljuk.

Az egyfogú rém kalandjai a cumi körül

Alapvetően cumiellenes vagyok. Alapvetően a gyerekeim is azok voltak. Mindegyiknél volt ugyan olyan lélektani pillanat (vagy azért, mert véresre szívtak, vagy mert vigasztalhatatlanul és agyszaggatóan üvöltöttek), amikor igenis én is betoltam azt a cumit a szájukba, mégha csak arra a kettő percre is, amíg nagy ívben messze nem pökték őket. * De legalább addig csönd volt.

Csiga más. A besimulóságából fakadóan sokkal szótlanabb, visszafogottabb, finomabb. Ő sosem követel, csak halkan jelez, s ha nem megyek be a halk hívóhangra, mert éppen valamit még be szeretnék fejezni, az esetek túlnyomó részében, pillanatok alatt visszaaltatja magát. Elődeinek nem volt és most sincs semmilyen alvócimborája, ezek szerepét -valószínűleg- mi töltöttük be az életükbe. Bigi ujjszopva alszik el, még akkor is, ha félálomban csatlakoztatom le magamról, betolja a hüvelyujját még egy kis utócuclizásra.

Aztán előkerült egy ajándékba kapott ergonómikus (wtf?) cumi, amit én szerettem volna egy óvatlan pillanatban továbbajándékozni, de a sáskahad bontókezébe került, így itt kallódott a játékok között hetek óta. Mici (ki tudja honnan látta), egy óvatlan pillanatban az elmúlt napok valamelyikén betolta kisöccse szájába a cummedlit, aki lelkesen magáévá tette az élményt. És a szerelem azóta is tart. Nyammogja és rágja, meg gyűri és nyöszörögteti a fogínyével és ki-be veszi. Játszik vele. Ha pedig mégis kiejtené a szájából számára elérhetetlen messzeségbe, gondoskodó Hugimacska megkeresi és zsörtölődve már nyomja is vissza a szájába. (persze előtte kicsit ő is csócsál rajta, csakhogy a higiéniai feltételeknek megfeleljen az állapota...) Én meg kezdem már nem is annyira szörnyűnek látni a cumizós babákat. (bár határozottan kifejezőbbek a fél arcukat eltakaró cumik nélkül)
A délutáni nagy alvás után (amit végig a cumival cummogva abszolvált), megengedte, hogy szúrótapintásszerűen belessek a szájába, és már csak megállapíthattam, hogy baloldali alsó hófehér csíkfoga előbukkant!  (ennek tudom be a nagyfokú cumi-nyummogást)

Hát elkezdődött ez is.

* elmesélem fékeveszett ellenérzésemet a cumi irányába: 8 éves koromig (igen, nem elírás nyolc!), képtelen voltam másképp elaludni, mint cumival. Emlékszem, óriási vitáik voltak a szüleimnek ebből fakadóan, Apu végül megtiltotta a cumit, Anyu pedig éjjel becsempészte, majd reggel ki a számból, mert nem bírta hallgatni a sírásom, és hogy el tudjak aludni. Máig emlékszem a szorongásokra, a félelmeimre és a belémivódott dogma mostanra jó mély gyökereket vert: a cumi az csakis az ördögtől való lehet! És mondom mindezt annak tükrében, hogy azóta ezer kisgyerek szokott le köröttem, és tudom, hogy abban az időben ment el Mama, és nekem a cumi őt volt hivatott pótolni. És mégis. Ha egy cumizó kisbabát látok, összemosódik azzal a 30 évvel ezelőtti kislánnyal és nem tudom szépnek látni... és jajj...