A mi karácsonyunk...

...volt a témája a múltheti óvodai létnek. A kicsik sokat beszélgettek az ajándékokról, meg is mutogatták a bevihetőeket egymásnak, majd pénteken az óvónéni azt kérte, akinek van kedve, örökítse meg az élményeit egy rajz formájában. Fabatkát sem adtam volna ezért még pár hónapja, de drága gyermekünk kapva kapott az alkalmon és lerajzolta a mi fánkat. Ma pedig azzal fogadott, hogy a falon kitűzve látható a műve. (hááát, mi nagyon jót derültünk rajta, meg nem mondanám, hogy karácsonyfa, a legelrugaszkodottabb lényem is egy soklábú hernyóra asszociálna először)

A lényeg azonban nem a forma. RAJZOL. Spontán. Magától.

Tisztálódó bugyis

Idő kellett, mire megértettem, mit szeretne hallgatni az elsőszülött fiatalember.

Hát EZT. (Madagaszkár kettő lázban élünk)

Az első összetett mondat

Miután cirka 43-szor elismételgettem egyetlen óra alatt, hogy ne álljon a műanyag székre és ne úgy közelítse meg a Nagytesó éjjeli vackát, mert leesik (mióta pofáraesett az emeletes ágy beiktatásakor, azóta legyűrvén félelmeit azt a tanulságot vonta le, hogy nem az ágy lépcsőjén mászik fel, hanem műanyag kisszékről közelíti meg az objektumot), aztán persze lelassult minden és tényleg leesett, én kicsit leblokkoltam ijedtemben-dühömben, Kismici az érintettek sebességével pattant fel, szívarcocskáját beszívva, bal mutatóujját a homlokára irányítva már mantrázgatta is: Nem fáj én bibim, nem fáj én bibim!

(Remélem, az általános iskolás kedvenc magyartanárom megbocsájtja nékem majd odaát, az általam túlságosan is kedvelt, barokkos körmondataim...)

Viccesebb vizeken

Van nekünk egy büszke bakunk, aki kihasználva gazdura figyelmetlenségét (elfelejtette kihozni a szénabálát összekötöző madzagot), nem kis örömet okozott egyik reggelen. Tulajdonképpen, lehet, hogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy elege lett a 11 kecskelányfős háreméből (ezen sem csodálkoznék) és éjszakánként matrózcsomókon gyakorol, hogy leúszhasson a Dunán. Bármiben is mesterkedett, ily tökéletes kipányvázást akarva sem tudtunk volna elérni.

A házban lakó kétlábú kicsibakunk pedig egyre érdeklődőbb. A világ felfedezésére leginkább az este 9 és éjfél közti időszakot tartja a legalkalmasabbnak. Okom most sem lehet panaszra, a fotelba bekuckózva az állólámpa fényével szocializálódik, barátságosan heögve kacarász felé, majd integet is, közben gyürködi-morzsolgatja-rágicsálja textilpelenkáját, míg csak álomba nem merül.

(3 hónapos száraz adatok: 7220 gramm és kifelé kacsingatás a 68-as ruhaméretből)

Az új esztendőben

Úgy tűnik, bennem valami késleltető mechanizmus működik, vagy tényleg igaza van a hitösnek, aki a 3 gyerekes készülődésekkor előszeretettel durrogtatja a bajsza alatt elcsépelt frázisát, mely szerint, nagyon hozzákényelmesedtem az itthoni léthez és már nem is tudom, milyen az, időben odaérni valahová. Valószínűleg van néminemű igazságtartalma, de a realitáshoz az is hozzátartozik, ha egyedül indulok el a 3 gyerekkel, mindig mindenhova odaérünk, esetlegesen mellbedobással zuhanunk be utolsó percben. De odaérünk. Pontosan. 

Talán egyszer majd lesz naprapontos hófordulós mérésem is, meg mit-tud-a-gyerek is, de (nézd el nekem, jelen esetben legkisebbünk), az évek folyamán, már csak puszta kíváncsiságból és kötelességtudatból teszem a száraz tények felrovását a virtuális terünkbe, menet közben rádöbbentem, hogy ez mennyire jelentéktelen adat. Szinte lényegtelen, hogy hány naposan hány centis volt, mennyit evett, mennyit aludt, mekkora ruhamérete lett milyen rövid idő alatt, hogy mikor fordult meg először, mikor aludta át egyhuzamban a teljes éjszakát először... ami igazán fontos, az a részletekben búvik meg... egy mosoly, egy érintés, egy csillogó szempár... szinte nem is önthető szavakba... és olykor már fotózni is félek, mert elmúlik a pillanat, megtörik a mozdulat, elillan a varázs. 

Kicsit elkapott a médiumokból áradó nihil és átitatott egy jó adag világvége hangulat is. Nem olyan Gyurcsokos módon, de a józan paraszti eszem is azt súgja, valami készülőben van... és most belemehetnék az aktuálpolitikai helyzet boncolgatásába, dobálózhatnék dimenzióváltásokkal, de azt gondolom, fölöslegesen tenném. Hogy mi következik (ha egyáltalán bekövetkezik), úgysem fogom tudni megjósolni. Homokba is dughatnám a  fejem, -a kereskedelmi csatornák és a napi bulvár "hírek" meg is teszik ezt a porhintést-, de mostanában egyre többször kapcsolódunk éjszakánként a Natgeo adásaira, ahol hetente 2-3-szor elcsípünk egy-egy világvége értékeléses műsort. Valahogy azt érzem, ha ennyi felől érkeznek az aggasztó hírek, az vagy tudatosan készít fel valami krachra (lásd az egyszeri embert, aki mindennap elolvassa a cigisdobozán, hogy tüdőrákos lesz, és ha tényleg bekövetkezik, rezignáltan veszi tudomásul), vagy (vivát konspiráció elmélet), valami mélyebb és komolyabb problémáról próbálják meg tudatosan elvonni az ember figyelmét.

Furcsa érzések kavarognak bennem. Pár éve még jót röhögtem volna mindezeken, saját magamon. Most viszont félek egy kicsit. Féltem a gyerekeimet. És ennél kiszolgáltatottabb helyzetben, talán még életemben nem éreztem magam.

Sosem sietettem az időt, rohan az magától is épp eléggé, de most kivételesen szeretnék egy évvel bölcsebb lenni. És szeretném, ha stabilizálódna kicsit a világ. Ha nem érezném aprócska porszemnek magunkat, és nem tűnne úgy, mintha egy kaleidoszkópban élnénk és az eddig biztosnak hitt hátterünk-életünk egyetlen tollvonással-mozdulattal semmissé válhat.

Évzáró statisztika

Mióta szolgáltatót váltottam és nálamnál hozzáértőbbek elmagyarázták miért is jó az nekem, ha van a blogomon statisztika, azóta előszeretettel csemegézem a heti hírlevelet. Ebből nyújtanék egy csokorra-valót, szeretetvel.

A keresőkifejezések a kedvenceim. Mostanában a legkelendőbbek a "parti drogok" (na, ez hogy?) vagy az "anya-lánya szexvideók" (ilyen van?) , de mintegy mellékesen "2012 december 12 világvégé"-vel is többször visszalátogattak. (Kismici alaposabb megismerése után azon egy csöppet sem csodálkoznék, ha éppen a 3. születése napjára esne az ősrobbanás). Aztán van olyan is hogy "hogy mi" (aha az), "villámmekvín képek" (azok itt nincsenek, csak beszélünk róluk), "egy átlagos nap" (fehér holló), valamint "emeletes ágy összeszerelése", (ehhez a mellékelt linket tudnám ajánlani, mi eszerint dolgoztunk). De kerestek már nálam "kecske fejőgép"-et (azt úgy hívják cucka), "220-as vérnyomással mit kell tenni?" (felkeresni a körzeti orvost, bár nekem most erőst rendült a bizodalmam a doftorokban, igyon inkább fagyöngy és galagonya teát), "a többedik szülésnél nincs túlhordás" (nagyon rossz helyen jársz, itt csak az van. többedikre is), "közösen meztelenkedünk" (veled és itt aztán biztos nem). 

A legtöbben még mindig a régi oldalunkról látogatnak ide, ezt követik Csöpkéék (régi és új oldalukkal egyaránt szerepelnek a listán), és nagyon szorosan következik a Kingáéktól érkezés. (a top tenben benne vannak még: Lillusék, Dius, Anyus, Csilli, Nani és egy számomra rejtélyes -és/mert zárt- Dominikalány honlap)

Szeretném megköszönni azt, hogy még mindig itt vagytok, hogy amikor feladnám, érkezik egy apró jel, egy pozitív gondolat, és újra erőre kapok. Hogy meddig írok még, azt nem tudom. Míg itthon vagyok, gyed-betegen, mindenképpen szükségem van erre a kiskapura, amin keresztül friss levegőhöz jutok vagy éppen kiengedhetem az itthoni gőzt. 

Köszönöm, hogy velünk vagytok, hogy kíváncsiak vagytok a mindennapjainkra, hogy hozzá(m)szóltok. Ez az év (is) mérföldkő volt a javából, voltak nagy megmérettetések, és óriási bukások. Születtek új barátságok és pár elvásott szál is lengedez még elvarrásra várva. Megszületett Bigi is, aki most már fődíj esélyes a legbesimulóbb gyerek kategóriában. Nagycsaládosok lettünk, és ennél többre én igazán sohasem vágytam. (talán csak még nagyobbra...)

Kívánok minden olvasónknak, barátunknak és szerettünknek egy olyan boldog új esztendőt, amelyben mindenki megtalálja a számításait, a boldogságát. Kívánok mosolyt a fáradt arcokra, megbékélést a keresőknek, társat az egyedül járóknak. Nyugalmat és figyelmet. Egymásra. Önmagunkra.

Bízz magadban!

Klasszisokkal jobban érezném magam, ha most az egyszer átvert volna az a jóöreg ösztönöm vagy  megérzésem.

Karácsony előtt pár nappal írtam, hogy a legidősebb legényünk ismét hasznos tagja a Holdacska csoportnak. Bár látszólagosan nem volt baja, nekem valahogy továbbra sem tetszett a gyerek. Túl voltunk egy öt napos AB kúrán, és mindenki azzal nyugtatott, hogy a hallása még akár hosszú heteken át nem lesz tökéletes, nekem mégsem tetszettek az éjszakai hurutos köhögései, a stagnáló aligtaknyolása. Egészen addig erősködtem, amíg a hitös fel nem vette a kapcsolatot egy fül-orr-gégész szakorvossal, akihez mindent rámkenve jelentkezett be. (a feleségemet aggasztja, hogy még mindig nem hall a gyerek, hehehe). 

Tegnap délelőtt volt jelenésünk a rendelésén, ahol aztán beigazolódott a rossz érzésem. Rókabékának mucosus otitise (nyálkás középfülgyulladás) van, az arcürege telve gennyel, mellette hörghurut (szövődmény) és a fülei annyira tömve vannak fülzsírral, hogy beláthatatlanok. Ha sikerül a parafinolajos-melegítéses feloldása, még akár megúszhatjuk dobhártya érintettség nélkül is. Szavam nem lehet, ahhoz képest, hogy milyen keveset járunk szakrendelésekre (sőt, konkrétan ez volt a harmadik, az első kettő könnycsatorna-átmosást is beleszámítva, amit még pár hónapos korában abszolváltunk), Hunor ügyesen és talpraesetten elmondta a panaszait, jelzett, ha fájt a vizsgálat, de nem mozdult, egészen az orrbecsöpögtetésig. Ott eltörött a mécses, nem használt semmilyen korrupciós felajánlás, maradt a vegytiszta erőszak. 

Egy szekérderéknyi használati utasítással távoztunk, valamint egy 10 napon át tartó szélesebb spektrumú AB-, két fajta orrcsepp-, egy fülcsepp-, köptető- és egy bélregeneráló receptjével. A patikában megvettük a Cuki (és a doktornő) által ajánlott gyógysapkát is, még szerencse, hogy a szülinapokra kapott AnnaPetiGergő valamelyikében valaki "füles" volt és így nem tiltakozott annyira a sapek ellen a fiatalember, és azóta is büszkén viseli. Nem úgy a maceratúrát, ami az egésszel jár. Csöpögtet-szív, csöpögtet, bevesz, lenyel. És akkor jó, ha a csöpögtetés-orrszívás annyiszor történik, ahányszor egy jóvágású nátha esetében a fölnőttek kifújják az orrukat. Gyakorlatilag folyamatosan. Elég csak felemelnem a kezem, és már riadtan összerezzen a kölök. Még van hátra 9 nap. 

Igazán csak halkan és zárójelben kettő darab dolgot jegyeznék meg. Az egyik az, hogy ötödik hete stagnálunk, és ez engem mélységesen kétségbe ejt és elszomorít, ugyanakkor fölöttébb dühít is. Mert 4-szer látta orvos, többször jeleztem telefonon is, hogy nem érzek átütő javulást. És mivel ennek a fajta alattomos fülgyuszkónak gyakorlatilag igazán nincsenek is klasszikus tünetei, ha én nem erőszakoskodtam volna meddig jutunk a szövődmények palettáján ...?

A másik. Tudatosan vállaltuk a gyerekeinket és tudom azt is, hogy minden pénzbe kerül, ennek ellenére sokkolt ahogy röpködtek a tízezresek, akárcsak ősszel a falevelek. És persze, hogy kiváltja-megveszi-megteszi az ember a legjobb tudása szerint a tőle telhető legtöbbet, de könyörgöm, jelen esetben csak egy bagatell fülgyulladásról van szó, abba bele se merek gondolni, mennyibe kerülhet, ha egy gyerek igazán és tartósan beteg... 

(és az előző poszthoz: elbír az emeletes ágy felső szintje. már alig várom, hogy Hunor újra óvodás legyen, hogy a délutáni "magányos" perceimet ott tölthessem, ugyanis kismici a pofáraesése óta nem mer feljönni. )

Az úriember

Délutáni vasalás közben (melyet szigorúan a gyerekszobában kell teljesítenem, Kolompos zenei aláfestéssel), szemem végigsiklik az új ágyukon és picinyke sóhaj kíséretében hangot adok sóher énemnek. Ez nem vicc, világ életemben emeletes ágyra vágytam, de egykeségemből fakadóan drága szüléim sosem vettek igazán komolyan. (és nem mellesleg a nagypapám nevével intarziázott századfordulós, kézzel faragott polgári bútoraink közé semmiképp sem illett volna egy szocreál emeletes ágy)

Hunor, az örökjószívű egyből felajánlja, hogy szívesen megosztaná velem a fönti ágyát, habááár -nyújtja el miközben az ágyaláját vizslatja- azt nem hiszem, hogy ez elbírna téged, anya.

Hát kösziszépen. Oké, érzem én azt a 3 nap alatt 3 rámcsússzant zabálásból fakadó kilót, nade azért mégiscsak! (és január egytől újvilág, ma update leckéket vettem a világhálón és célul tűztem ki, hogy bármennyire is hasad meg a szívem az ottfelejtett falatokért, beszüntetem a házi konyhamalac funkciómat és félre teszem az etióp gyerekekért folytatott aggodalmamat, helyette imprintingelem a minden maradékot eltüntető baromfiudvarunkat)

ünnepi élménypillanataink

A hívőknek és a szkeptikusoknak

Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, Hunor hány éjszakát aludt végig egyhuzamban a miágyunkon kívül. Talán egyet. Vagy kettőt. Még a régi lakásban, de akkor is egy szobában, és éjjel átjött. A mi hálónkon kívül pedig egyet sem. Sosem. 

A kezdetekben nem szerettem kimondani, mert a kimondások azok mindig olyan véglegesek, megmásíthatatlan állításokká nőnek. Szóval, együttaludtunk. Egyszobában, egyágyban. Először hárman, aztán már négyen, s végül most öten. Minka párszor még aludt a kisrácsosban, de Bigi már egyszer sem. És jó (volt) így, nekünk is, nekik is, erre volt/van igényü(n)k. Hiszek abban, hogy minden gyerek beérik a társadalmi konvenciók által támasztott elvárásoknak. Ki előbb, ki utóbb.

A klasszikus városi legendáktól, melyekben a tizenéves gyerekek még mindig a szülők között alszanak, mi valahogy egyetlen pillanatig sem tartottunk. A jólbevált válaszom az aggodalmakra, általában az volt, hogy az első barátnőjét Hunor biztos nem a mi ágyunkba hozza be, közénk. (bár Apjuk ezt egyetlen percig sem bánná, váháhá).

Pár hete-hónapja visszatérő motívum az esti meséinkben az emeletes ágy. Olyannyira, hogy ezt kértek karácsonyra is, közvetlenül a távirányítós autó (mert ettől lesz igazán boldog karácsonyom -by Hunor) és a baba mellett (újabban Kismici tartozéka 1-2 kopasz és meztelenre vetkőztetett baba, s ha megkérdezik tőle milyen ajándékra vágyik, komolykodva odaböki, hogy "baba").

Kicsit remegő gyomorral ugyan, de beszereztük az óhajtott ágyat, melyet majd a helyzet úgyis adja magát módon kívántunk bejuttatni a gyerekszobába. Adta is magát, Hunor ugyanis kiszúrta a pincében az ágy elemeit és annyira boldog lett, hogy könnyes szemekkel csivitelte, hogy a Jézuska elhozta a várt ágyat és hogy milyen aranyos meg kedves, és pillanatok alatt maga kreált magyarázatot is arra, hogy miért egy nappal korábban és miért a pincébe helyezte le. (sok kisgyerekhez kell mennie és nagyon nehéz az ágy, gondolta leteszi, aztán majd jön és összeszereli, de ezt igazán már nem is kell neki, mert majd Apával ők ketten)

A 24.-ei estét sikerült elbliccelni, a várt távirányítós autó és a baba megtette a kívánt hatást. Együtt voltunk, játszottunk nagyokat, ennyi év rutinnal és vendégfogadással a hátam megett már meg sem kottyant a karácsonyi előkészület, (évek óta kialakított és bevált receptjeink vannak, ipari mennyiségben utazunk, így szilveszterig majdhogynem kitartanak a maradékaink). Teljesült, amire vágytam. 

25.-én apjuk gyűjtött annyi lelkierőt, hogy sűrű anyázások közepette összeszerelte az ágyat és ezáltal újabb problémák merültek fel, így gyakorlatilag át kellett rendeznünk a gyerekszobát. Vérmes reményeket nem fűztünk az ottalvásukhoz, de mire végeztünk megállapíthattuk, hogy igazán előnyössé változott a gyerekszoba összképe. S ha még kikerülnének a bedobozolt kiegészítők is! (falmatricák, képek, hungarocell figurák)

A kölköknek nagyon tetszett az új birodalom, fel le mászkáltak a létrán, plüssállatokkal kuckósítottak, Hunorhoz fölkerült a már csak 3 húrral büszkélkedő "tikár" is, Mici körbebástyázta magát macskákkal-babákkal. És persze nem ő lett volna, ha Maugliként nem próbálta volna egy kézzel lógva tartani magát, hogy aztán bemutasson egy klasszice ajakfelszakadásos pofáraesést. 

Annyira nem volt még gyakorlatom az esti "fektetésben", hogy fürdetés után segítséget kértem... Hunortól. Megkérdeztem, hogyan szeretné a "szertartást" kialakítani. Kérte, hogy legyen halványfény, meséljek két mesét ebből, és aztán menjek ki nyugodtan, de az ajtót hagyjam nyitva résnyire. (Én kiegészítettem a létrán felmenetel előtt egy jóéjtpuszival, és kijövetelemkor is eggyel meg egy buksisimivel.) Így is tettem, a nappaliban még a  tévét is kikapcsoltuk, és riadtan néztük egymást a hitössel. Közben Kismici ki-be csattogott, valahogy éreztem, hogy ő lesz a gyenge láncszemünk. Pár perc múlva nem bírtam tovább és bementem meglesni mit csinálhat elsőszülöttünk. Az alábbi kép fogadott a felső szinten: 

Hitetlenkedtünk egy sort, aztán rákoncentráltam Kismicire is, aki nem nagyon értette a koncepciót és a hálóban kereste továbbra is a matracát, közvetlenül a mienk mellett. Végül befeküdtem mellé az alsó szintre, és pár perc múlva már ő is aludt. Hunor reggel 8-kor, Kismici 6-kor csattogott be hozzánk.

A tegnap este, az elhúzódó vendégeskedés mellett is már zökkenőmentesebben zajlott. Hunor már mászott is fel a maga szintjére, Kismici még rótt pár kört, aztán ő is betalált a helyére. Én pedig kényelmesen olvashattam még órákon keresztül az ágyamban. Majdnem, mint régen.
És ma már át sem jöttek, én 9-ig aludtam, a skacok 3/4 10-ig.(apjuk korán balra el, már dolgozik sajna)

S hogy mi miként éltük ezt meg? Azt hittük, hatalmasat alszunk végre a visszaszerzett területünkön. Ehelyett: az első éjszakán felváltva róttuk a köröket, mindenfélékre fogva, hogy miért is nem alszunk jól. (félünk, hogy lepotyognak, hogy megriadnak, teleettük magunkat, szomjasak vagyunk, mosdójárat, csillagok állása, hajnal 4-kor jeget kapargattam a fagyasztónkról, majd átrendeztem a fűszeres polcunkat a konyhában, Hitös pedig kávégépet takarított...) Aztán reggel mindketten kiböktük: hiányoztak mellőlünk. És örömködtünk, hogy legalább egy ágyasunk még maradt azért.

Kirepültek a madárkáink, brühühü.