Isten hozott, vágyakozás!

Ismét kismama tünethiányban szenvedek, de most már nem követem el azt a hibát, amit közel hat éve, amikor Hunorra várva szintén nem jöttek a tünetek, és akkor én kitaláltam, hogy a tonhal konzerv olaját újrahasznosítva szalonnát pirítok bele és kiadós rántottát sütök. (máig érzem az orromban a tömény zsír tapadós szagát, azóta sem bírom megenni a tonhalkonzervet)

Persze, akad azért egy kis itt szúr-ott nyom, és a napi ebédutáni húszperces kómázás is menetrendszerűen érkezik, mint ahogy az esti 9 órás vízszintes megborulásom is. Reggelente pedig az amúgy is alacsony vérnyomásom döngöl padlóba, kis szédüléssel, fülzúgással és soron kívüli csillagokkal tarkított világelsötétüléssel.

A legmarkánsabb tünetem azonban a junk food iránti szenvedély. Hunorral az első hetekben még dolgoztam, a futárunknál heti 5 munkanapban udvaroltam ki, hogy legyen szíves egy mekdrájvba megvenni a reggeli mekreggelimet. (ühüm, legyen tojásos meg békönös, igen hosszú kávéval, meg jöhet valami süti is. és imádlak, és annyira köszönöm!). 

Micivel klasszik kosarat tömtem, csípős szárnyasat. (igen, egyedül!)

Bigivel javarészt meki kosztot toltam, bár lényegesen nehezebb helyzetben voltam, akkor már itt laktunk, s csak ünnepnapokon juthattam egy kis jóféle gyorséttermihez, így minden fajtának tudtam örülni.

Most pedig csak vágyakozom. És álmomban már nem dohányzásilag bűnözöm a teraszon, hanem büntetlenül mekfarm menüt rendelek egyedül egy üres mekiben. (igen, lehet nagyobb az üdítő, igen, a sültkrumpli is)

(mindazonáltal tegnap szívesen elfogyasztottam volna egy kis parmezánbundába bújtatott mangalica karajt vargányakrémmel és szték burgonyával) 

egy tökjó nap margójára

Buzgómócsing eszemkásként tegnapra TökJó napot hirdettünk az oviban, azaz minden jöhetett, ami a tökhöz kapcsolódik. Az egyik vállalkozó szellemű anyuka tökösmákost sütött a gyerekekkel, egy másik tökdíszt hajtogatott-vagdosott-ragasztott színes papírból, én a gyurmázást vállaltam. A saját koncepcióm szerint a kinyújtott sólisztgyurmából sablonok segítségével különböző tökös dolgot vágtunk volna ki, de ismét bebizonyosodott a gyerekek képzelőereje messze túlszárnyalja a felnőttekét. Legalábbis az enyémet. Az egyik kisfiú például fészket csinált, tök fészket. Hunor pedig tömör kis gombócokat formált, melyet tökmagokkal, fehér babbal valamint sárgaborsóval díszített és az ő kövecskéinek hívja. (s melyeket azóta is sirat, mert ma csak a töklámpásunkat hozhattuk haza az oviból a gyurmák még pár napig az ovi folyosóját díszítik)

Az ottlétünk mindösszesen 3 órán át tartott, én mégis emelem kalapom az óvónők-dadusok előtt, ez a pár órás zsibongás és megosztott figyelem nálam egy fél 9-es ágybazuhanást eredményezett és csak a Bigi kaparászások riasztgattak jópárszor föl reggel fél 8-ig. 

A fáradtságért Hunor félálom szavai kárpótoltak... te vagy a legjobb anyuka, gyurmáztál az összes óvodás barátommal és még töklámpást is tudsz csinálni... naja, kérem szépen, az élet fontos dolgaihoz érteni kell!

a Lényegesről

Van itt ez a Kispocok, aki számomra már most a világ legnagyobb csodája. 

Bigi születése hosszú volt és nagyon fárasztó. Azt gondolom, talán még mindig nem sikerült teljes mértékben feldolgoznom (rinya-rinya-rinya), de  odáig már eljutottam, hogy képes vagyok megfogalmazni azokat a sarkalatos pontokat, amik akkor és ott nem tetszettek, amiken változtatni szeretnék a legközelebbi alkalommal. (végtelenül hálás is vagyok ezért, hogy nagy eséllyel megtehetem!).

Nem így terveztük*, sőt egészen pontosan sehogy sem terveztük. Kimondatlanul hittünk abban, most egy lélegzetvételnyi szünet következik, ami lehet 2 év és lehet ez az élet is akár, aztán -ha az Égiek is úgy akarják-, zöld-utat kap még egy vagy, ha nagyobb a szünet, akár kettő aprótalpú is. A meg nem írt házassági szerződésünk szóbeli megállapodásakor**, azt az alapkoncepciót tűztük ki, hogy kettesével érkeztetjük utódainkat (2x2), köztük néminemű szünettel. 

Aztán annyira belendültünk SzvítiMici után, hogy megkísértettük még egyszer a sorsot és életre hívtuk Bigit.

A cukormázas dolgokat félretéve, itt kicsit megtorpantunk. Szerény személyem az öt év aktív hátébéskedés után besokallt. (egészen pontosan ez a nyár tette fel a pontot az i-re, amit gyakorlatilag színegyedül vittem végig. belefáradtam, többször neki is keseredtem). Azt éreztem nem kapok levegőt ebbe az óriástestbe zárva, a szoptatósmelltartók, a pecsétes pólók és a kinyúlt farmerek mellvértje mögött, a soha-el-nem-fogyó pelenkák fojtogató gyűrűjében. Megráztam magam, felálltam. Lefogytam több, mint 10 kilót, ami nekem magát az életet jelentette. Visszakaptam valamit a régi fényemből, a kellékek mögé suvasztott nőiességem ismét kibújhatott. Éltem és égtem. Feltöltődtem.

És akkor derült égből villámcsapásként*** bejelentkezik a Négyes számú versenyzőnk.

Amikor már éppen készültem elajándékozni a kinőtt és gondosan elcsomagolt babaruhákat. 

Amikor a Legkisebb Bigiform is lecserélte az autósülését. 

Amikor ketten már ovisok, s én kezdtem napközben megtalálni önmagam. 

Amikor azt hittem, mi már csak így ötöcskén maradunk. Mert így kerek. Mert most úgy érzem, így kerek. 

* nincsenek illúzióim a méhecskékről és a beporzásról, de 35 évem alatt már tapasztalhattam, én nem vagyok az a fajta, aki egy sarokbadobott férfialsótól is 9 hónapra kivonja magát a forgalomból.

** ez még szerelmünk hajnalán történt, amikor testing üzemmódban fürkésztem az akkor még csak jövendőbeli hitös különböző reakcióit a szélsőséges dolgaimra. (ha megriad, hát meneküljön, akkor mégsem ő volt az igazi, de ő maradt, sőt, általában helyeselt) Amikor andalogva jövőt terveztünk, finoman bedobtam, hogy én sokgyereket szeretnék, szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy ő is. Aztán tovább srófoltam, hogy de nekem a sok az mindenképpen 3 fölött van. Riadtságnak szikráját sem láttam még csak átsuhanni sem az arcán, s már akkor tudtam, ő itten kérem szépen a másik felem. 

*** egy intrikus gratuláció reakciójaként (gratuláltak a negyedik gyerekhez, mert úgy hallották, érkezik)  pillanatok alatt melegebb vidékre küldtem el a jóakarót, majd elégtételként teszteltem egyet. Megzavarodtam, azt hittem, fordítva tartom kezemben a tesztet, majd sűrű és hosszú perceken át tartó bazdmegelésem után görcsös sírva röhögésbe csaptam át, végezetül lelkiismeretfurdalkodtam egy sort, hogy szegény-szegény Negyedik, akinek választott anyja legelső szavai a nem túl kedves fogadtatásról árulkodnak. Jajj!

Örülünk, Vincent!

Bár idelent a földön mi nagyon nem így terveztük, de hiszek benne, odafent most szemettörölgetve tenyérdörgölve mosolyognak a régnemlátottaink. (ugyanis hiszek abban, zseniális humorukat továbbvitték még oda is)

Mutatok egy Hunor által rajzoltat. 

Igen, újabb családkép. Bal oldalon szürkeApu (nem szürke, BŐRSZÍNŰ, javított ki szinte azonnal elsőszülöttem), lábainál szürkeHunor, mellette bindis Kismici, fölöttük karbantartott Bigulka, jobbra 3 láb- és kézujjal rendelkező Mámi, hasában pedig egy 10 mm-es petezsákban egy gyűrűformájú szikhólyag várja, hogy embrióvá fejlődhessen.

(és akkor arról már említést sem teszek, hogy szent meggyőződésem volt, hogy koraklimaxolok, mint jóanyám és hogy nekünk aztán már sosem lesz több gyermekünk, mert éppen most vágytam önmegvalósítani a sajtbiznicet a kecskelányokkal és sütkéreztem visszanyert lányos alakom fényében... és a jövő évi ovis nyáriszünet csak egy pöppet sokkol a megkezdése előtti szüléssel... )

kérdések

A kezembe került egy régi-régi fotó. Választott otthonunk temetőjéből készült panoráma felvétel. Az örök nyugalom és béke vidéke. Emberzajoktól mentes, vissza a természetbe világ ez. 

A hétvégi csodaszép idő minket is kimozdított és felbaktattunk saját szemmel is megnézni a helyet.

 

Varázslatos és csöndre intő. Tapintható valami felsőbbrendű erő törvénye: itt nem mi, emberek vagyunk az urak, hanem a Teremtő, az Isten, valami sokkal ősibb és elementárisabb intenzitás. 

Egyedül a gyerekek nem érezték vagy talán pont azért, mert ők is, de zavarukban csicseregtek, Hunor pedig kérdezgetett-nézegette a sírokat, és kérte olvassam fel a neveket, a kiírásokat. A különválasztott gyerek- és csecsemősírokét is. Okos kis arcocskáján ezer érzelem futott át, miközben böngésztem a neveket, s ő megpróbálta kitalálni a sorsukat.

Aztán észrevette az egyik síron a feszületet és mintha csak akkor értette volna meg az összefüggést felkiáltott:

- Anya, ott a Jézuska!  a Jézuska ide van eltemetve? (nem, kicsim, nem ide, ez csak azt jelzi, hogy mindannyian feltámadunk, akárcsak ő)

- De hogyan? Hogyan támadnak fel a halottak? (bajban voltam: sosem tudom, mennyire van jogom az általam elképzelt valóságot elmondani gyermekeimnek, így én valószínűleg hosszabb fejtegetésbe kezdtem volna az erőviszonyok letisztázásával, de szerencsémre itt segítségemre sietett az éppen ott tartózkodó Zsuzsa-óvónéni, aki elmagyarázta, hogy az összes elment szerettünk fenn van a mennyországban, ahol csak szép és jó dolgok történnek, mindenki boldog és szeretet van és majd eljön az a nap, amikor újra találkozhatunk velük)

Nálunk a nap fénypontja -normál esetben- az esti lefektetés. A gyerekszoba pislákoló lámpájának félhomályában mindenről sokkal könnyebb beszélni. Így történt ez aznap is. A Nagyfiú miután alaposan bevackolt ágyába, félálomban még odasúgta: nagyon jó volt a mai nap, a soknapból az volt a  legjobb, hogy itt volt ma a Nagyi és hogy kirándulni voltunk. Meg az, hogy ha majd meghalunk találkozunk a Dédivel, aki vár minket. Anya, én nem félek a haláltól, mert akkor találkozom a Jézuskával és odaköltözünk hozzá és ott mindenki mindenkit szeret...

Az egyévesről s annak megünnepléséről

Bigi születésnapját egy hajnalig tartó fergeteg partival ültük meg. Hála egy közösségi oldalas egész napos ugrálóváras nyereménynek és annak hihetetlenül szimpatikus és rugalmas üzemeltetőjének, a tizenakárhány gyermök számára az egész napos (le)fárasztás biztosított volt. 

A Szent Mihály napi kecskepöri reggeltől fődögélt, persze volt bé menü is a gyöngébb gyomorral rendelkezők számára. És volt sokgyerek és sokfelnőtt és sokbor és sokpálinka és nagykoccintások és nagybeszélgetések és hajnalig tánc, amikor a kicsik már rég ágybazuhantak.

Készültek publikus gyerekfotók és kevésbé publikus elhajlós ölelkezős barátnősek. 

És persze elmaradhatatlan volt a duplatortás megköszöntés, kis rásegítéssel Bigi fújta el az egyik gyertyát, Micike a másikat.

 

S hogy mit tud a miegyévesünk? Örökmosolyú és világbéke hangulatú, nyugodt és kiegyensúlyozott. Tökéletesen ejti anyjától eltanult tanácstalankodását (háááát), anyáz, apáz, ugat (vavava), és elhívatottan brümmögve tolja a kisautóit. (H)oppáz vagy tsütcs-öl, ha a pelenkásabbik felire tottyan és tökéletesre fejlesztette haladási technikáját, kúszik-mászik és minden mentén feláll és lépeget. A bútorokat körbetotyogja és a méretben megfelelő tárgyakat járássegítőként használja. Megeszi a virágföldet és a homokot, de alapvetően semmilyen élelem kapcsán nem jellemző rá a válogatás. Jólevő, pocsékul alvó. Azaz alszik ő, este 7-től éjféli langymelegig, aztán 2 magasságában fölébred és 5-ig elmatat. Fölül, kimászik, piszkálódik, körbejárja a házat, nem sír, gőgicsél, visszajön, majd egyszercsak kidől. Nem továbbig, mint hajnali fél 7. Napközben egyszer alszik, általában ebéd után, általában egy órásat, de van olyan is, hogy 4 órán át játszadozik álomföldön. 

Finomtapintású, simogató, ölelős és bújós. Kiflibenalvós, továbbra is nyolcfogú, 74 centi 9300 grammos szuszmákmanó.

Egyszer pedig úgyis elfogyasztom desszert gyanánt őcukiságát. 

csakegynap

Hitetlenkedős. Örömködős. Sírva röhögős. Kételkedős. Önfeledt. Bizonytalanul magabiztos. Mindent megváltoztatós.

Csodák mégpedig vannak.

értelem és érzelem

Van nekem az az elvem, amit előszeretettel hangoztatok is, hogy az óvodás korú gyermek(eim)nek éppen elég inger/sport/különóra -ha létezik- az óvoda szervezésében zajló elfoglaltságok bármelyike. Ráérnek még a különórákkal, hadd legyenek gyerekek, a legfontosabb dolguk most a játék, és annak segítségével a szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés elsajátítása. A lehető leggyerekközpontúbban, leglazábban és a legjátékosabb formában.

A mi ovinkban pár hete egy alapítvány jóvoltából működik az ovisfoci, amit azért is támogatok oly lelkesen, mert kényelmes, mert heti egyszer, csütörtökönként, délutáni alvás után történik. És mert nem kötelező. És mert a szülőknek kötelezően NEM szabad részt venni rajta. 

Az első alkalommal például az én labdaérzékeny balkezes-ballábas lányom, egészen egyszerűen nem volt hajlandó beállni, inkább külső megfigyelőként hintázott. A második alkalommal pedig Hunor lelkibe gyalogolt bele valaki vagy valami és inkább homokvárat épített lelkesen. 

Másik opció lehet a szerda délelőttönkénti úszásoktatás a Leányfalui Strandon, csak a mi kis létszámú csapatunknak. Szintén ovisszervezés, buszozásos élménydömping az aprótalpúak számára. Hunor nagyobb cimborái járnak, ő talán majd tavasztól, bár állítja, ő már jól úszik, mert Roland barátja szárazon rég megtanította. Szerintem értelmetlen lenne még neki a kb 110 centijével az életéért küzdenie az egy méteres vízben. 

Idáig az értelem. 

Nyílt nap volt ma a Nagyok egyik óvodástársa szüleinek a lovasiskolájában. Kevesen tudják, de bő 10 évvel ezelőtt szerelembe estem egy csapatépítős hétvégén a Töki lovardában. Aztán végigszerettem Csömört és Tököt, majd végül kikötöttem a lovakat annyira nem kedvelő lódoktoromnál és a szerelmem -mint ma kiderült- hamu alatt izzó parázzsá vált.

És innenstől következik az érzelem.

Hunor mindig is ösztönösen vonzódott a lovakhoz, ma sem félt még a legnagyobb lovon sem, Kismici sokáig csak méricskélte őket, majd cukkernyúl módon felült a pónikra, melyek tetszettek ugyan neki, de asszem a szerelmes mivoltát -legalábbis, ami a lovakat illeti- nem tőlem örökölte.

Majd családi tanácsunk úgy dönték, hogy jövő héttől kezdődően anya-fia programként lovagolni fogunk járni. Asszem, jóval izgatottabb vagyok, mint Hunor...

dehonesztáló poszt az állat(orvosné)ról

Szofisztikált tanyavilágunkban a kecskék békésen mekegnek az istállóban, a nyuszik vidáman szénát rágcsálnak a ketrecekben, a tyúkok boldog tojásokat tojnak a szénavacokban...

... a bolhák vidáman pattognak a hálószobánk parkettáján*, a Pediculus humanus capitis-ok** (hétköznapi nevükön: fejtetvek) új gazdatestbe költöznek az óvodás fiatalemberünk személyében. 

 

* beazonosítva: apjuk-munkaruha hanyag ágyvégébe dobása általi fertőzöttség

** egyetlen undormányos nőstényt találtam és annak 4 darab tüncibünci serteperte serkéjét. 

emlékfoszlányok

... hát én azt sose felejtem el, ahogy jöttél a nagy pocakoddal, karodon kosárral, kezedben egy órával és mikor megkérdeztem hová mész, mondtad, hogy bevásárolni, majd eltorzult az arcod, nyomtál egyet az órádon és örültél, hogy ez már egy tíz perces fájás volt...

A lázas fizikai szülinapi-buli készülődés helyét ma végre átvette a lelki is. Újraélem minden pillanatát annak az éjszakának és itt pezseg bennem a gyomorösszehúzó és megunhatatlanul ismerős izgalom is: nemsokára megszületik a 9 hónapja bennem növekvő kisemberem!

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának
fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne
próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem
meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek
eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
és ő feszít meg benneteket minden erejével,
hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása:
Mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan"
( Kahlil Gibran)