Újabb ctg

A nem szokványos éjszaka után, hajnal 4-kor, szolidarizáló lányommal karöltve (aki aggodalmaskodó kicsiny szívarcocskájával türelmesen totyogott velem a mosdó-, fájó- és ivójáratokkal gazdagon tarkított éjszaka alatt, minden rándulásomnál pici kezét a hasamra szorítva kérdezgette, hogy baba? baba?) végre elaludtunk, és tettük mindezt családi stábunk teljes elkéséséig. 

Egy furcsa hasremegésre ébredtem, melyet csönd követett. Megijedtem és mindenféle butaságot vizionáltam, hiszen Zsiga uraság a máskor jólbeváltakra sem reagált. (csoki, reggeli kávé, téliszalámis zsömle). Úgy döntöttem, bebumlizok mégiscsak arra a ctg-re. 

Barátnőstől-Kismicistől vágtunk neki a buszútnak, hogy pár óra múlva kiderüljön, Zsiga ismét megfordult, igaz most csak a tengelye körül tette, háttal kifeszítve feszültködik, éppen elég bonyodalmat-riadalmat okozva ezzel, míg értékelhető nst és szívhang nem született. Alig mozog azóta is, látszólagosan pihen. 

És csak remélni tudom, hogy a nagy út előtti nagyalvását abszolválja éppen. Bár tudom, ideje még bőven van, az én idegeim energiatartalékai viszont végesek.

Fohász

Mindenéji fájásimat add meg nekem ma is.

Csak a szokásos papírforma... de miért is lepődöm én ezen meg?!

Reggel félelmetes pakkal indítottam útnak az elsőszülöttet, ami nem kevés bosszúságot derültséget okozott apjuknak, aki szerint cukorfalat leszek, amint a Nyilasmisi mennyiségű cekkerrel, szuszogva a dinnyeméretű hasammal, hónom alatt a két süvöltővel a déli napsütésben térek majd haza. Annyi negativizmus szorult beléje, hogy én is elvesztettem már az egész ottalvás felé a bizodalmam. 

Az egész délelőtt nyögvenyelősen telt, állandóan az órát- a telefonomat nézegettem, vajh most éppen mit csinálhatnak?! aztán eljött az előre megbeszélt 2 óra (Jutkanénivel abban maradtunk, ekkor jelentkezünk mi, ha eddig minden rendben zajlik és nem jelentkeznek ők), kissé remegő hangon telefonáltam be, hogy pár szóból kiderüljön: teljesült a vágya, aktuális szerelem és legjobb barát között feküdhetett le és kis buksisimi után az elsők között szenderült álomra. Negyed 4-re kellett érte mennünk, ébredéskor volt egy kis riadalom (sosem aludt még sehol idegenbe nélkülünk), de hamar megvigasztalódott.

És holnap is bent akar aludni. Mert szerinte attól lesz nagy és erős. 

És igen, mindenki TUDTA előre. És SENKINEK sem voltak kétségei. Csak én érzem magam egyik szeme sír a másik nevet királynak. Mert egyrészt csak éppen annyira vagyok büszke erre a rókabékára, mintha ma vette volna át a Nobel díját, másrészt meg olyan hamar szakad az a láthatatlan zsinór... ez a röpke délelőtti 3-4 óra hamar elröpült, innenstől 6-8 órát lesz távol tőlem-tőlünk. Ami egyrészt szintén könnyebbség, másrészt meg hiány. Meg kell szoknom a gondolatát annak, hogy egyre önállóbb, egyre nagyobb lesz az olyan rész az életében, ami tőlem már független.

És bár sokszor bizonygattuk, hogy mennyire hamar felnőnek és csak az első pár év a  kőkemény szimbiózis, azért ma mégiscsak megilletődötten nézegettük egymást apjukkal, hogy mennyire nagyfiúnk is van már... és amikor megpendítettem, hogy kettőt pislogunk és a koliba költöztetjük be pontugyanígy, apjuk a szokásos cinizmusával megjegyezte, reméli, akkor azért nem Márkó és Roland között szeretne majd aludni...

És ím a mininő

... aki birtokba veszi idösanyja új táskáját:

A Nagyobbik, a délutáni spontán teljes stábos alvás előtt, egyszer csak megjegyezte, hogy ő holnap szeretne az oviban aludni, majd megkérdezte, hogy hol lesz az ágya és hogy lehet-e a két barátja között? valamint beviheti-e a villám meklínes ágyneműjét? Lányos zavaromban, csak bólogattam, meg szempillogtatva-ölelgetve dicsérgettem az elsőszülöttet, hogy mennyire nagyfiú már és hogy mennyire büszke vagyok rá. 

Hm, ha ezt a mérföldkövet is ilyen könnyedén veszi, esküszöm könyvet írok. A gyereknevelésről. (Bár ahhoz legalább még egy darab sikertörténetet fel kellene mutatnom, és Kismici esetében az újra működő barnamacikról tudnék csak írni. Az úton átkelés és annak veszélyei hagynak még néminemű kívánnivalót maguk után...)

Zsigmond második ctg-je

...pontosan ugyanolyan érdektelen és semmitmondó volt, mint az első. És most negatív vagyok, de javarészt nehezen tolerálom az emberi butaságot és rosszindulatot. 

Történt ugyanis, hogy amikor a végére érve udvariasan kértem volna a következő heti ctg időpontot, -ami tulajdonképpen teljesen fölösleges papírforma, nem is értem, mi szükség rá, hiszen érkezési sorrendben történik a vizsgálat-, az időpontot adó ober stummer kommandante kerek perec közölte, hogy betöltött 38. héttől bezony ám, hogy kétnaponta kötelező a ctg. Kentem én a gyerekekre, meg a bejárhatatlanságra, meg a kezelőorvosom szokásaihoz (mely szerint, csak túlhordás után igényli a kétnapontát), de süket füleket és bunkó merev elutasítást kaptam. 

És most nonkonformista leszek. Akkor is hétfőn megyek el a következőre. 

S hogy valami cukkerről is: Hunor egyre inkább tologatja ki a délben értemenésének időpontját. Kezdte az ebéd előttel, majd folytatta ebéd utánnal, aztán jött az egy mese meghallgatása, majd az összes meséé és most ott tartunk, hogy jobb esetben fél 2-kor hazacipelhetem végre. Az ottalvásnak nem látom értelmét, hiszen már csak szökőévben alszik nap közben, általában, ha beteg, azt viszont simán el tudom képzelni stréber rókagyerekről, hogy kiudvarolja az ottmaradását, miközben az óvónénik között szöszmötöl. 

No, de nem is erről szerettem volna, hanem arról, hogy hosszú ideje nincs szó nálunk Szonjusról. Ha kérdezem, nem válaszol, így én is hanyagoltam a témát. Helyette egyre több fiúnév került képbe, akikkel játszik, akik a barátai. És ma, amikor érte mentem, ott találtam Huncost Szonja ágya előtt üldögélve, és az orrától kettő centire tologatva a mentőautóját, miközben beszélgettek. Aztán itthon, mintegy mellékesen elköpte, hogy ma ketten voltak naposak a Szonjával. Szonja hozta a vizet, Hunor pedig terítette az evőeszközöket. Tyű.

Dunai fürdős és barackos diznyóetetős

Amíg én megpróbáltam a lehetetlent és igyekeztem ura lenni a házban kialakult napi káoszon, a fiúk kihasználva az indián nyár nyújtotta örömöket, lelátogattak a Dunára-tanyára. Arról persze nem volt szó, hogy rögvest bele is vetődnek teljes meztelenségükben, mint ahogy arról sem, hogy rózsaszín hercegnőnk kézből fogja etetni azokat a vadorzó, szintén rózsaszín konnektororrúakat. (a dolog pikantériája, hogy miközben Kismici kedvenc elfoglaltságát gyakorolta, azaz állatokat etetett, a szomszédnéni megjegyezte, az ő lánya is ilyen fajta volt, nincsenek is meg az utolsó ujjpercei, mert lerágta egy kan...)

Ilyenkor sem bánom, hogy csak utólag és itthon rekonstruálódnak a történések. 

Éjjel meg két órán keresztül ötperceseztem, ami inkább csak mélységesen dühített, mert tudtam, hogy ebből sem lesz szülés, viszont arra pontosan elég volt, hogy képtelen legyek elaludni. Már éppen a hajnal kettes melegvízes fürdőzésen töprengtem, amikor a háztájiak intermezzója megzavarta gondolataimat: egy tiklány koncsertózott, én villanyt kapcsolva evitáztam a népemhez az erkélyről, majd mivel sem a kutyák, sem a kecskék, sem a ház ura nem vett komolyan, én is nyugovóra tértem az ekkor már muladozónak tűnő jóslóimmal. 

Azt hiszem, én a sokadik szülés után is a rutintalanok táborát erősítem. És már előre röhögök az október elejei szülésemen.

Ötnyulak

Az, hogy nem mindig egyszerű az életünk, -nem újság.

Az, hogy szeretjük önmagunk életét olykor/mindig még eseménydúsabbá tenni, -az sem.

Nadehogy, a férjek gyöngye hazaállít 5 darab 1 napos kulcstartóméretű kisnyúllal, melyek árván maradtak és hozzápróbálja az aktuálisan alfa-anya szerepet betöltő nyulunkhoz, de valahogy juszt sem akarnak összeszokni, majd mikor kérdőjelekkel az arcomon valami érdemleges választ várok a hogyan tovább?-okra, mert rínak a kicsik, nem szól, csak fölcipeli őket egy baba szappanos dobozban és a továbbiakban a lelkiismeretemre bízza a választ! (és közben Hunor már skandálja a lépcsőfordulóban, hogy Anya fogja szoptatni a kisnyulakat)

Igen, ismét dezsavü. A gyerekszobában, -igaz, most nem a járókában, hanem egy aprócska dobozkában egy gyermekkori pólyába bélelve- szundítanak a kétóránként jólevő, egyszerre 2,5 milli kecsketejet beszlopáló árvácskák.

Feladom önmagunk megértését.

Anya, kezdődik!

A nagyfiam ma délben azzal fogadott az oviban, hogy készített nekem egy karkötőt. Hitetlenkedtem egy sort, de aztán az óvónénik segítségével, hamar fény derült a mikéntekre és akkora nagy piros pipa került a rég nem karózott elveim mellé, mely megtámaszt most jó ideig. 

Lesz nálunk egy vándorkiállítás, melynek keretében a szervezők ma látogatást tettek a helyi hagyományőrző óvodánkban is. S ha már jöttek, nem érkeztek üres kézzel, igazi kincseket vittek a legkisebbeknek: agyagot és nemezeléshez szükséges anyagokat, szénrajzokhoz való eszközöket, valamint szövéshez való textíliákat.

A kicsik bármit kipróbálhattak, szokás szerint, semmi sem volt kötelező. És az ezidáig minden közösségi kötelező alól ügyesen kibúvó nagyfiam most elsőként foglalta el a helyét a nemezelő asztal mellett és saját maga kútfőjéből merítve karkötőt készített nekem, sötétzöldet, mert olyanom nincs. És nagyon büszkén adta át, és én még büszkébben viselem, főként annak tudatában, hogy hazafelé még a használatára is kioktatott ("Anya, ez mindig-mindig rajtad kell legyen, fürdéskor is, csak törölközéskor kell levenni, és ha születik Zsiga, akkor is rajtad kell legyen, mert erőt ad!")

És annyira örülök, hogy Hunor esetében minden mehet a saját maga alkotta tempó szerint. Hogy semmi sem kötelező. És mégis megérik-beérik rá. És gondolok itt az átaludt éjszakákra, a beszédre, a szobatisztaságra, az óvoda-érettségre. És akár most a manuális dolgokra.

(és akit a cím megtévesztett és az alapján azt hitte, hogy szülünk, az most dőljön hátra és engedje el ezt a gondolatot még kb egy hétig:  a kiszemelt kórházban egy hetes felújítás van a szülészeten... itt addig nem lesz szüléstörténet, míg azt be nem fejezik!)

4 év? állapotunkat tekintve talán 44...

Megbolydult hormonjaim játékaként ma már túl vagyok többrendbeli teleormányolt papírzsepin. (itt is köszönöm a reggeli kávé mellé emailben kapott szüléstörténetet, amiben volt minden földi jó, és ennek örömére az amúgy is duzzadt nyálkahártyámat még jobban feláztattam). Aztán a kistündér Csiribirit kért zenei aláfestésnek, no, nem kell arra gondolni, hogy megzabolázódott a kiskirálylány, az ő kedvence a bumbumbum-os, amit már most lelkesen üvölt a megfelelő helyeken. (ettől függetlenül nekem azért akadt pár líraibb, amin kedvemre szüttyöghettem, a kis szívarcúm csodálkozó pillantásai tüzében)

S hogy a mai napunk még tökéletesebb legyen, reggelre apjuknak csípődött be valamije-valahová deréktájékon, majdnem ott is ragadt a birodalmi trónon, bár csillámporos hercegnője végül sikerrel, szinkronnyögve buzdította felállásra. És további címszavakban: tömegoltás a szemerkélő esőben és romantikus megemlékezés egy négy évvel ezelőtti napra. Ami akár 44 éve is lehetett volna. Vagy 444.

"Csak azt tudom, hogy társra sose várt az én szívem, s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált, hogy visszaadd másféle ragyogásra."
/Weöres Sándor/

Udvari harcosok

Csak megtöltjük azt a "baleset" címkét giga méretű betűig...

Szombaton megérkezett a téli tűzifánk. A skacok vállvetve talicskázták be, ki-ki a mérete és teherbírása szerinti mennyiséget. Idősebbik bohóchalunk addig-addig ugrabugrált, amíg sikerült közelebbi kapcsolatba lépjen az udvari lépcső sarkával. A találkozás szerencsésnek mondható, kicsit hasadt-nem vérzett-nagyon dagadt, és napokkal később is a szivárvány összes fellelhető színében pompázik a jobb félteke.

Kismici szája-homloka már szépen gyógyul. És tényleg olyan ez a blog lassan, mint egy betegnapló: ha éppen nem arról írok, hogy melyik gyerekem hol és miben törte szanaszét magát, akkor beriasztok egy kis szülésesdivel.