S hogy mi van?

A december nálunk ünnepségsorozatos, menthetetlenül. Eddig elég jól vesszük az akadályokat, Huncos ríl szülinapja, a Mikulás prodzsekt is sikeresen abszolválva. S hogy érdemes volt-e játszani? hátperszehogy igen. Az éjjeli kikommandózásos ruhaszárítón átbalanszírozás zizegős zacskókkal eredménye egy korareggel már édesdeden éneklő kisróka lett, aki saját költésű dalával adott hangot tetszésének. Szövegében már most felismerhetőek a naiv költészetre utaló vonulatok, hogyaszonygya Mikulás, Mikulás, a jógyerekek ajándékot kapnak tőled, lálálá, Mikulás, Mikulás, én is jógyerek vagyok, lálálá.

Szombatra várható a grand mal* családi-baráti vonalon. Tegnap elkészítettem a hidegtálakat, kisütöttem sokrendebeli torta-alapot, Hunor tűzoltóautót rendelt eperkrémmel, amin így áll a tűzoltó (és ennél a résznél feláll, jobb kezét az égnek emeli, bal lábát kicsit térdben behajlítja és vigyorog), Kismici meg macskásat. Az ő torta alapjai még képlékenyek, bár valószínűleg kakaós lesz, csokikrémmel és/vagy marad a kerek tortaforma fondant macskával a tetején, vagy kivágjuk megőrülöktőle-dealányszereti HK macskára az alapot. Idő függvénye. (bár annak tekintetében, hogy ma gyerek-felnőtt kézműves-foglalkozás lesz az oviban, a hitös meg pigkillerkedik, azt gondolom ismét az éjszaka leple alatt fogunk alkotni, ergo sok időnk nem lesz)

S ha mindez még kevésnek bizonyulna, találtam egy blogot, amin ottragadtam és egyetlen éjszaka alatt kivégeztem, bár egyszerre tömény és talán kicsit sok is, de képtelen voltam lejönni, mindig csak még egyet olvastam vissza. Csütörtök hajnal 3-ig. Persze, most már könnyű, Bigul négy egymást követő napja átalussza az éjszakát, ami a gyakorlatban nálunk azt jelenti, hogy éjjel 11-től hajnal 6-ig durmol, nekem viszont 3-4 magasságban ki kő mennem fejni, ha nem akarom eláztatni a nyoszolyónkat. Vagy bedurrantani a tejtárolómat.

* ha már nagyroham: kedden hosszú hónapok vonakodása után, elmerészkedtem egy szemorvoshoz, mert jó ideje érzem, hogy valami gond van. Az asztigmatizmusom magasan szárnyal, napközben többször is előfordul, hogy a viselt szemüveg ellenére, a bal szemem kikolbászol a helyéről. Igen, balra el. Rém idegesítő esztétikailag is, de az igazi baj azzal van, hogy ilyenkor pár pillanatra minden egy képlékeny masszává válik körülöttem a dolgok elveszítik valós helyüket, körvonalukat. Általában kisebb koccanásokkal meg szoktam úszni. Esetleg pár kékfolttal gazdagodom.
Az összes frusztrációmat apránként rázúdítottam a nőcire, aki annyira kedves volt. És megértő. És megnyugtató. Akár egy pszichológus. És mindent elhitt nekem. Megállapítást nyert, hogy picurkát változott a cilinder beállítás, de oly mértékben aprócska ez a változás, hogy ez nem okozhat(na) ekkora életminőségbeli romlást. További vizsgálatok után megtudtam azért is furcsa az én történetem, mert abban az esetben, amikor az egyik szem kimozdul a helyéből akkor az agy azon félteke elrendel egy kis szünetet és ilyenkor a másik oldal (jelen esetben a jobb szem) veszi át a bal feladatait. Ám az én esetemben a pár másodperces szünetekben teljes a kikapcsolás, egyik oldal sem dolgozik. (vajon mit nem akarok észrevenni, ami ennyire a szemem előtt van?!). S a legérdekesebb az egészben, hogy az ilyen jellegű problémák egy hosszabban tartó lázas állapottól is előjöhetnek (az ugye volt, éppen Bigulvárás idejében), gyakorlatilag bármitől, hiszen az agy történéseivel-csodáival kapcsolatban a jelen orvostudomány igencsak sötétben tapogatózik...

Keddre elkészül az új szemem, ha amellett is folyamatosak a kikapcsolások, tovább kell mennem egy szemész neurológushoz. 

Először nagyon megijedtem, aztán amint lassacskán tudatosult bennem, hogy egy hétig meg kell tudnom oldani kikapcsolások nélkül, azóta egy sem történt. Pedig éjszakáztam, számítógép előtt is ültem, olvastam is, gyerekeket cipeltem, idegeskedtem, jókat röhögtem. Pont úgy éltem, mint eddig. És mégsem jött. 

Ennek tükrében, valamint a minden mindennel összefügg világnézetem elve szerint, ismét magamban kellene keresnem a megoldókulcsot még mielőtt a doftorok rám nem sütnek valami gyógyíthatatlant.

Kismici mondja

Miközben pucoljuk a csizmáinkat kollektíve (Anyu, léci mosd meg az enyémet is, mert én nem érem el a csapot...) jönnek a jobbnál-jobb kérdések. Mikor jön a  Mikulás? amikor már alszunk mindannyian. De akkor én ma nem alszom el soha-soha! (megvan rá az esély, édesfiam, ovi után lehúztál itthon egy közel négy órás este nyolcig tartó alvást...) És hol jön be a Mikulás? a kéményen keresztül. És beesik a kandallóba? nem esik bele, lecsúszik. aham, és onnan hogy jön ki? a kandalló zárva van, betöri? de arra felébredünk. nem töri be, majd nyitva hagyjuk az ajtaját, jó? jó.

A(z anyja) ki(s)csibe meg csicsereg egész nap, és engem totálisan kenyérre ken azzal, ahogy svédkislány néven nevezi magát. (bár utánanéztem a "puppa" nem egyéb, mint kemencében sütött, sajtos, töltött burgonya, tehát hű önmagához és van köze az ételekhez)

A (korrigált) második

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra. 

 

Én a vízilovakkal vagyok

Egyetlen tulajdonsággal nem tudok mit kezdeni: mégpedig az emberi butasággal. S ha ez rosszindulattal és alkalomadtán irigységgel is párosul? sikoltva menekülnöm kell, mert hiába is sorakoztatom fel az ész érveimet, ha valaki szemellenzővel szocializálódott és ezen változtatni sem akar/tud, ott azon túl kell lépni, azt az ajtót be kell csukni.

Érvényes ez az univerzum történéseire is, de a saját közegünktől sem kell messzebbre menni. Amikor megérkezik a templomtérre a Mikulás és a könnyebb átugrani, mint megkerülni nagymami, gyöngéden betaszajtja onokáját és teszi mindezt úgy, akár egy jól irányzott tekegolyó: bábuk módjára röpülnek útjából a bőgő párévesek.  

Nem vagyok toleráns. Sosem voltam az. Igaz, türelmet tanítanak a kicsik  7/24-ben, de az más. Velük az vagyok. Egy bizonyos pontig. (pl Kismicivel egészen addig tudok az lenni, amíg éppen nem a magaspolcra feltett sminkcuccaimat kaparintja meg). Az 5 évvel ezelőtti énemhez képest pedig egy buddhista szerzetes lettem, bár tény, van még mit csiszolnom. Főleg a hangerőmön. S kicsit továbblépve, azon is érdemes lenne elgondolkodnom üres óráimban, hogy miért vonzom be az összes ikú betyárt és ha már bevonzottam, mért nem tudok jót röhögve odébb állni, mért rágódom a megoldókulcsukon álmatlanul forogva éjszakákon át?!

A hétvégén házi használatra kipróbáltunk egy új mézeskalács receptet, sosem fogom megérteni, hogy miért, amikor az évek óta bejáratottal sosem volt bajom. Ezzel annál inkább, baromi nehezen állt össze a tésztája, morzsálódott, és a kétszer két ügyeskezű segéd-törpnyúl sem biztosította a teljes gázzal való haladást. Persze menet közben az is kiderült, hogy tisztázatlan körülmények között eltűnt a formaszaggatós dobozom, így 90 százalékban nagy- és kismackók, 10 százalékban (olykor fejetlen) angyalkák születtek.

És igen. Elkészült a földesúr csűrkapuja is. Ezt is megéltük.

Negyedik

Napok óta hangolódom a mai napra, akárcsak évekkel ezelőtt. Lassan valóban elfogadom, hogy nálunk a nagy eseményekre való készülődésekre az elő-frusztráció mindig rányomja a bélyegét. Így az esti üvöltözős pelenkapacsi kiosztása után villanyoltással díjaztam abbéli igyekezetüket, hogy az őrületbe kergessenek egymás piszkálásával-cincálásával, majd az abból fakadó nyávogásukkal. (könyörgöm, árulja már el valaki, hogyan kell higgadtan kezelni azt a szituációt, amikor a képedbe röhög a majdnemnégyévesed, te pedig fölényedből fakadóan próbálsz büntetni... és hol van még a kamaszkor?!)

A helyzet végül odáig fajult, hogy üzentem a Jézuskának, aki ma reggelre eltüntette szőröstül-bőröstül az adventi naptáraikat. (így leírva szembesülök igazán a setét és bosszúálló oldalammal...)

Ma éjjel valószínűleg csillámporba forgatták őket az álommanók, a szárnyaik még nem nőttek ugyan ki, de két angyalka közreműködésével telik a mai napunk. (bocsánat három, de Bigulkáról még nem tudok rosszat, egyelőre ő a mi simulékony Harmadikunk)

Délben felköszöntöttük a Négyévesünket, volt torta meg a régóta kért tikárt  is megkapta. Sosem pörgetem végig a cselekedeteimet: azóta a kiskobzos mindent zenei kísérettel ad elő, így beszélgetünk, így kotlott a gondolkodó trónján is. (apropó trónus: ma először maga intézte a Kula bácsit búcsúztató papírmunkát is, és saját bevallása szerint mától ez így is lesz, kivételt képeznek ez alól a folyékony macicsapatos napok...)

S hogy milyen ő? átlagos testalkatú (1 méteres 15 és fél kilós) visszapofázó, határait naponta többször is tágítgató kiskamasz. Igazi elsőszülött, annak minden előnyös és hátrányos tulajdonságával együtt. Érzékeny lelkű, okos, barátságos, életvidám kisember. A legtökéletesebb tanítóm, csupa olyan tantárgyat okít, melyeknek hiányában ma kevesebb lennék. Empátiára, türelemre és lelki tisztaságra tanít. És a legfontosabb dolgot köszönhetjük neki, amiért örökké hálásak lehetünk: családdá alakított minket.

Boldog Szülinapot kicsi Rókabékám! 

Kéthónapos

Elvarázsol finomságával. Megbabonáz és elröpít valahová nagyon mélyre azokkal a rég nem látott ismerőskék szemeivel. Szeretem a puha érintését, az együttalvásunk birtokló tapintásait. Ahogy megpihen, puhán és lágyan. Ahogy rámnevet, ahogy megérint. Szeretem, ahogy kisajátítja lopott perceink. Ahogy reszketi érintéseim. Álommosolyát, háborítatlan békéjét, nesztelen rezdüléseit, mohón kapaszkodó érintését.
Szeretem, hogy annyira más és mégis ismerős. Szeretem a bőre lágyságát, törékeny ujjacskáit, hurkás combocskáját, gömbölyödő pocakját. Szeretem a huncut fényt a szemében, pöttöm hangocskáját, komolykodó arcocskáját.

(a hátam viszont egyre kevésbé szereti a húsnyúl este mért 6020 grammját...)

És nem tudok elmenni a másik közelgő dátum mellett sem, hiszen, éppen négy éve volt az utolsó ctg-s vizsgálatunk Hunorral, és akaratlanul is újraélem a várakozás pillanatait, az utolsó napok nyeretlen(gyerektelen)csikós zabolátlanságát...

Emlékeztek?!

Akik mégsem, azok számára ITT egy kis segítség. Újra használatban a kiskörtés. (csak tudnám harmincakárhány éve hogyan voltak képesek ilyen minőséget gyártani...? )

Kezdődik az advent

Azt hiszem, sosem lett volna ennyire fontos és belémivódó ez az ünnep, ha négy évvel ezelőtt, éppen nem advent első vasárnapját választja a Legnagyobbik az érkezéséhez. 

Hiszen mi másról is szól ez az ünnep, mint a szeretetről és lelkünk készülődésére az ünnepre? A Természet körforgásának azon szakaszához értünk most, amikor felkészülünk a megújulásra és a szeretet ünnepére.
S ebben a globális változásban, valahol a nagyvilágban megteremtett egy anyát és létrehozott egy családot. Hiszen, mi is megváltoztunk, mások lettünk Hunor érkeztével.

Az első vasárnap angyala 
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

Hejjóvoda 2.

Pár hete készítettem egy listát, nyomja már a bögyömet és még az eltelt hetek tükrében is tanácstalankodom. Alfák és omegák, kezdet és vég. Születés és halál. 

Valószínűleg korosztályos informálódás lehet, hiszen egy kedves baráti blogban is olvastam több felvonásban az érdeklődésről, igaz, ott kicsit idősebb a delikvens kérdező. S hogy miért kerülhetett ez nálunk napirendre, nem nehéz kitalálni, nyárvégén, szinte a gyerekek szeme láttára távozott el a szeretett Dédijük és rá pár hónapra született meg Bigulkánk. 

Azt gondolom, a gyerekeknek csak és kizárólag az igazat kell és lehet elmondani. Így volt ez a régmúltban is, amikor generációk éltek egy fedél alatt, a születés és a halál nem volt tabu, a régebbi társadalom szocializálta a gyermekeket. Még a karonülő csecsemőket is odavitték elbúcsúzni a haldoklóhoz. Emlékszem, az én nagymamám addig nem tudott elmenni, míg anyuék be nem vittek a halálos ágyához.  Elbúcsúzni. 

Így, amikor Dédit a rohammentő vitte el a házunkból, és Hunor rákérdezett a visszafordíthatatlanra, nem tagadtunk, annyit mondtunk, amennyit magunk is hittünk-éreztünk. Imádkoztunk és reménykedtünk... aztán elengedtük. Rengeteg kérdése volt... mért halt meg a Dédi? eltemetjük a Dédit? és a kertbe hova ássuk el? és melyik csillag lett az égen, anya mutasd meg! sokat beszélgettünk és a mai napig beszélgetünk, ha akarja, a halálról, az elmúlásról. Emlékezünk Dédire, Öregpapára. Elmeséltük, hogy  Dédinek szép és hosszú élete volt, és ő már nagyon öreg volt és beteges, és ugyan most elment és már nem lakik velünk, a csillagok közül mindig látni fog minket és vigyázni fog rájuk. 

Megnyugodott és mindannyiunk közül talán ő kezelte a legjobban az érzéseit. Hetekkel később, egy összebújós estén a könyökömet simogatva megkérdezte, miért ráncos? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy mert már öreg vagyok. Fuldoklásig zokogott és csak nagyon nehezen tudtam kiszedni belőle, hogy miért sír. Mert féltett, hogy engem is elveszít, hiszen, ha öreg vagyok, én is meghalhatok. Hosszú perceken át csitítottam és megfogadtam, hogy tőlem aztán könnyen nem szabadul, nekem még ki kell szekíroznom a világból a menyjelöltjeimet és agyonszeretgetnem-kényeztetnem az unokáimat. Addig nem mehetek el. Száraz gombócok maradtak aztán a torkomban. Elsíratlan könnyek tályoga.

Bigul születése környékén esténként átbeszéltük a kórházban töltendő időszakot, kértem vigyázzon helyettem is a kishúgára, ha nagyon hiányzom jelezze annak, aki éppen vele van és hívjanak. Bármikor. Ismét voltak kérdései, leginkább az foglalkoztatta, hogyan fog érkezni Bigi, konkrétan hogy hol jön ki belőlem? (merthogy ő emlékszik arra, hogy ő a hasamon keresztül érkezett... ) Megcéloztuk azt a "p" betűs helyet, ami amúgy is szinte naponta megbeszélés tárgya, hogy a lányoknak az van, a fiúknak meg fütyije. A válasszal elégedett volt, a gyártási folyamat -ekkor- még egyáltalán nem érdekelte.

Pár hetes volt Bigi, amikor egyszer úgy jött haza az oviból, hogy az első kérdése az volt, hogyan kerül bele a baba az anyák pocakjába? Nagyot kellett nyelnem, egészen meglepett a kérdéssel, azt hittem, még van pár gondtalan évem, amíg ez először elhangzik. Aztán kezdtem volna az anya és apa mesével, melyben a főszereplők annyira szeretik egymást, hogy egy felhőn lógó pici lélek kedvet kap lecuccolni hozzájuk (ezt régebben sokszor kérte esti mesének Huncos), de idegesen közbevágott, és nehézkesen, de megértette velem, hogy a gyakorlati rész érdekli igazán. Előkaptam az egyik kedvenc gyerekkönyvemet, végiglapoztuk, majd mivel láttam rajta, hogy még mindig nem győztem meg teljesen, egy szakkönyvet is. Ekkor megnyugodott, azóta is nagy szeretettel lapozgatja ezt a könyvet és előszeretettel adja tovább a belőle szerzett -sajátosan értelmezett- tudást a húgának.

Ismét hetek teltek el, a téma hanyagolva volt, mígnem egyszer tetemre-hívva meg nem érkezett az oviból, hogy hogyan is van ez az egész baba-dolog? elismételtem, amit legutóbb, de valahogy most nem volt rá vevő. Faggatott, fogást keresve rajtam. Rákérdeztem, mi a baj, hiszen már görbülésre állt a szája sarka... hát, hogy ez nem igaz, mert kisbence kinevette őt, hogy ez nem így van, a baba attól lesz az anyuka hasában, hogy az anyuka sokat eszik és ettől megnő az. És a baba nem is úgy születik, ahogy mondtam, hanem a gólya hozza. Mert kisbence anyukája azt mondta. (igen, a 21. században!). És ekkor már zokogott, így visszanyeltem a nyomdafestéket nem tűrő kikívánkozókat és nyugalmat erőltetve magamra azzal simítottam el a dolgokat, hogy oké, apa orvos, este megkérdezzük őt is. Közösen átbeszéltük, végül győztünk.

Ámbátor végtelenül szomorú vagyok, mert Hunor fájóan nyitott másokra. Fájóan, mert a nagyfokú pozitivitásából fakadó végtelen büszkeség mellett ott motoszkál bennem az aggodalom is. Féltem őt a pofáraesésektől, félek, hogy kiölik belőle ezt a finomságot, ezt az érzékenységet. És tudom, hogy a szocializáció az ennek a bizalomnak az összetörésével jár, és az összes falat sem húzhatom el előle. Törvényszerű, hogy neki(k)megy, hogy betöri a fejét. Nekem más dolgom nem lehet, mint buksit simogatni és ápolgatni a sebeket. (és elfogadni, hogy mindig mindenhol lesznek kisbencék...)

Micidal

A művésznő kérte, hogy örökítsem meg önálló dalra-fakadását. A repertoáron az aligfelismerhető csipp-csipp csóka szerepel: 

aztán még követte pár örökbecsű darab, úgymint a popopó (a gyengébbek kedvéért: a ma van a szülinapom-pom-pom), bumbumbum  (erről már többször írtam), és a bó-bó (halászjutka: boldog szülinapot), de ezekkel már nem untatok, megtartjuk őket hómvideóknak.