A Szobatiszta, a Rettenthetetlen és a Két Véglet Közt Tengődő

A Szobatiszta: különleges ismertetőjele, hogy áttért a pelenkátlan létre -hála az anyja egymást követő kettő darab hanyagon lefektetett éjszakájának: pelenka-mentesen tért nyugovóra-, és ez az éjszaka folyamán sem lett pótolva. Ennek immáron harmadik hete. És egyszer sem fordult elő éjszakai baleset. Pedig iszik, álmában is. Tegnap előtt végérvényesen is kishúgára adományozta a maradék pelenkáit is, mert ő már nagyfiú. És tényleg.

A Rettenthetetlen: ösmét bizonyította leánygyermekünk, hogy méltó a mellékelt ragadványnevére. Tegnap este, miután kettesben learattuk kertünk gyümölcseit és zöldségeit, megfejtük a lányainkat, naivan azt terveztem, egy szusszanásnyi időre kiülünk nagyasszony módjára a teraszra, mielőtt elkezdeném az esti műszakot. (sajt- és vacsorakészítés, fürdetés) Épphogy a hátsó felem landolt a széken, Kismici őrült tempóra váltott a műanyag mociján és persze, minden egy villanásnyi idő alatt történt, nemzetesasszonyunk homlokon landolt a kő járólapon. Nem vettem komolyan, napjában többször megesik, hogy elesik, azonban amikor talpra állt és megfordult, mefagyott a vér az ereimben: egy diónyi lila duzzanat éktelenkedett a homlokán. Ölbekaptam, kapott rá mélyhűtött mángoldot, és hívtam a ház lódoktorát, aki elsőszülöttjével kettesben csatangolt. Kapkodva próbáltam elmagyarázni  mi történt, de ekkor már zúdult is a nyakamba sugárban a róka-rege-róka és ezzel egy időben kibuktak a stresszmacik is a primadonnánkból. Mire rendbeszedtem, megnyugtattam (érdekes, alig sírt és a felajánlott fájdalomcsillapítót sem volt hajlandó beszlopálni), satufékkel megérkeztek a fiúk is, pár háziorvosi telefon, meg pupilla-vizsgálat és megállapítást nyert, hogy a leány jól van. Annyira, hogy félelmét legyőzve, azonnal vissza is pattant az őt magáról levető motorra. Este lehajláskor még fájlalta a bíbí-jét (mondja is a cukornyúl), hamar el is aludt, majd ma reggelre már csak egy kétszázforintosnyi tipli emlékeztet a tegnap estére (meg a gyomrom remegése, ha eszembe jut)

A Két Véglet Közt Tengődő: ha a gyomorsav felemészt- fenn magosan ücsörög, ha éppen (derék)fájásokat produkálva, úgy érzem, azonnali hatállyal távozni szeretne belőlem, garantáltan alul dorbézol. Olykor még a feje is kitapintható... jájj! Messzemenő következtetéseket a jellemére nézve nem tudok és nem is merek levonni, ámbátor azt megkockáztatom, méhen belül egyik gyermekemnek sem voltak ennyire erőteljesek a mozdulatai, ennyire fájdalmat okozóak a megfordulásai. (és ennyire hajnalig mulatozó sem volt egyikőjük sem... csuklik, rüttyög, tivornyázik)

34-es

Közkívánatra riogatok. 

Keresztcsontom föllélegzett és már nem csípődget, mióta Zsigababám úgy döntött visszakúszik közvetlenül a gyomrom helyére. Azóta viszont újra hű társam lett a belsőleges szuszpenziós savmegkötő. Mert nekem semmi se jó, tudom.

Tanyalájfi fitnesz-napok -étkezés

A leglényegesebb a plusz öt kiló eléréséhez a 8. hónap derekán, a rendszeres mozgás mellett, a megfelelő táplálkozás.

Nos, az első trimeszterben annak örültem, ha valamit jó étvággyal képes voltam elfogyasztani és ha ez a valami meg is maradt bennem. Volt mandarinos korszakom, meg kókuszos, meg joghurtos. Az életben-maradáshoz éppen elég. 

A következő trimeszterben már bátrabban ehettem -volna, de éppen ekkor köszöntött be a tomboló nyár a maga kánikulájával, -és a fojtogató gyomorsavam. Így a sok semleges folyadék mellett, gyümölcsöket fogyasztottam. Szőlőt, nagyszeműt, zöldet. Cseresznyét, sajátot. Meg meggyet. Szintén hazait. És aztán dinnyét. Együltőmben 2-3 kilós feleket. Főként a délutáni alvásos idejükben. Mert nem akartam osztozni egyetlen falatján sem. (az önfeláldozó anya) A húsok mellőzöttek lettek. Nem kívántam.

S most a harmadik szakaszban meg annak örülök, hogy elmúlt a gyomorsavam, de az étvágyam továbbra sem olyan, mint régen. Reggelente megmakacsolom magam, hogy az első kávé mellé lecsúsztassak egy szelet vajas kalácsot. Aztán gyümölcsök ismét. Még mindig a görögdinnye az abszolút favorit. Vacsorára pedig most már rendszeressé lett a nem kimondottan update szerelmem: friss házikenyér, saját kecskesajt-paradicsom-paprika-hagyma és mellé saját vágású disznyó oldalszalonna. 

Hát, ennyi a titkom.

Tanyalájfi fitnesz-napok -mozgás

Most, hogy már határozottan csak 2-3-szor kell benyomni a megfelelő gombot rajtam és már üzemképes is vagyok, gondoltam megírom az elmaradt átlagos egy napunk-at. (ha már életmód kategória, ugyebár)

A család ivarérett tagjai reggel 7 magasságában ébrednek fel. Ekkor a krampuszok még javában összetekeredve húzzák a lóbőrt. Igyekszem összekaparni magam és beindítani a napot: laza mosdójárat, előző esti maradékok eltüntetése, kávégomb benyomása. Föntebbi bokros teendők véghezvitele utáni rádöbbenés: még szívesen visszabújnék, mert ha valóban beindul a verkli, akkor nincs több pihenő. A visszamászást követően agyban lezongorázom az az-napot: általában könnyen abszolválhatónak tűnik. Agyban. 

Aztán menetrend szerint ébred a hitös, kitámolyog-ébredezik-morcos, mert reggelvan. Huncos követi a sort, cinege hangon kiskakast játszik (a verzió: "kukurikú, jóreggelt!" vagy b verzió: "ébresztőőőő!" ). Erre Rettenthetetlen leányunk is az apja keresésébe kezd, mire újra kétlábas leszek, már megy is a harc, hogy ki ülhet fel a pultra elsőnek? ki melyik bögréből kakaózik? ki mit reggelizik? ki nyomja meg nekem/apjuknak a kávéfőző gombját? tulajdonképpen bármi lehet a téma. Általában addig tart, míg valamelyikünk türelme eléri a végső határait és elő nem tör egy csatakiáltás, mely különböző fenyegető szankciókat és/vagy büntetéseket von maga után. Nyugodtabb napokon, csak egy szimpla elkülönítéses-gondolkodással is el lehet csírájában fojtani az elburjánzó vitát. 

Gyors öltözés, következik az állatok ellátása-fejés-locsolás-kert-közben beficcen egy-egy mosogató-ill. mosógép elindítás, kis pakolászás. Ha különösen aktív napunk van, 11 óráig le is zongorázzuk az udvari dolgainkat. 

Mostanában nem vagyok egy főzőmasina -bőven elég nekem a háztáji termények eltéliesítése-, így könnyen elcsábítható vagyok egy palacsintasütésre vagy valami réteslapba töltött ebédnek is gúnyolható batyura. Közben indítom a sajtot. Illik betartani az időket-hőfokokat, így ekkor a törpenépség lábalatt játszik (veszekszik-verekszik) vagy a teraszon motorozik vagy Villám mek Klínt néz. (by Hunor). 2-3 magasságában én már szívesen vízszintesbe helyeződnék, általában velem tartanak. Ez a napom csúcsa, -bár olvasással-alvással töltöm én is-, de ez az egy szabadon hasznosítható órám akad, jelen állás szerint. Ők kicsit még ráhúznak másfél-2 órát alszanak általában.

Eztán éhesen ébrednek: szendvics Mickónak, valami sajátsütés Hunornak (nem, továbbra sem vagyok biomami, csak semmi péksütemény-édes sütemény nem kapható 20 kilométeres körzeten belül, így kénytelen vagyok). Ha különösen jó napom van, bevetünk egy kiskört (játszótér vagy Duna part), ha nehezebben vonszolom magam: várépítés, rajzolgatás házon-udvaron belül. Huncos újabban papást-mamást játszik a kishugival, a közös gyermekük egy újszülött méretű Röfi, akit oviba visznek, autóztatnak, öltöztetnek, pelenkáznak, javarészt az aggódó újsütetű apuka figyelmezteti hanyaganyut az effélékre.

Fél 7-7 magasságában újra az udvar-kert-állatok-fejés-locsolás következnek. Jobb esetben 8 óráig vége is a körnek (ha éppen nem szorulok a fejőszéken), ekkor bejövünk, fürdés- vacsora és nagybötüs apavárás. Mert anélkül biza nincs lefekvés. S ha végre-végre megérkezik (úgy 10 óra magasságában), mégegyszer vacsora, ekkor már eléggé hisztis és nyűgös a társaság, majd alvás, s ha másképp végképp nem megy: villanyoltás. Ennek viszont az a hátulütője, hogy általában hamarabb elalszunk, mint a gyerekek. (akik háperszehogy még mindig velünk-köztünk)

Néha úgy érzem, egy végtelen körforgás az életünk, ami ahelyett, hogy könnyebbedne, egyre nehezedik, egyre több a benne felbukkanó feladat. Nagyot vállaltunk, magunk sem tudtuk mekkorát, és azt sem hittük, hogy ez ennyire beforgat majd mindannyiunkat.

S hogy el ne felejtsem: tegnap bónusz napunk volt: törpök 9-kor kidőltek és mi 2 (azaz KETTŐ!!!) darab filmet is megnéztünk. Zsinórban. (azt hiszem, ezt kell majd beosztanunk a következő évekre)

Béna

Tegnap este (szigorúan fejés közben, olyan ez már nekem, mint normálisnak a vasalás- vagy Agatha Christienek a mosogatás-közbeni gondolat-szabadoneresztés), fejben arról posztoltam, hogy -Bea hozzászólásából kiindulva-, valóban kiadom azt a tanyalájfi fitnesszcédét, azaz megírom egy napunkat, így óvodamentesen-kecskegazdagon. Ha más számára nem is lehet ez túlzottan érdekes, magam számára mindenképpen tanulságos, akár a jelenben is, így talán fehéren-feketén kitűnhet, mért csak este 7-kor ocsúdok fel arra, hogy ez a nap is eltelt és mégse csináltam meg ezt vagy azt, na, de majd holnap!

Aztán, persze történt valami, ami minden mást háttérbe szorított, és gyökeresen felforgatta eddigi eseménytelen mindennapjaimat.

Ugye, már napok óta elég ramatyul vonszolom magam, a most már állandóvá váló alvégtájéki fájdalmak miatt, a hitös szerint olyan vagyok, mint egy dízelautó télen, nehezen indulok be, de ha végül mégiscsak sikerül, már nincsenek előttem akadályok. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy amikor végre sikerült ténsasszony módjára helyet foglalnom a fejőszéken, hát úgy maradtam, széttett lábakkal, begörbült derékkal, fejőpózban. Se felállni, se megmozdulni nem bírtam, csak sírni a fájdalomtól. Pár percig még próbálkoztam, majd -mivel kivételesen nálam volt a telefon-, felhívtam a ház urát, hogy merre-hol, mert beszorultam az istállóba, a gyerekek meg az udvaron és már türelmetlenkednek. Falun belül, negyed óra alatt köbö haza is ért. Ez az idő nekem éppen arra volt elég, hogy felálljak és kitotyogjak az udvarra az ekkora már esti szürkületbe. Persze, még megfejtem a fennmaradó egy darab kecskét, és a beígért palacsintát is megsütöttem, na nem azért, mert hősanya vagyok, hanem mert továbbra sem tudtam igazán komolyan venni és elhinni, hogy ez valóban velem történik meg. 

Az estét úgy ahogy levezényeltük, egy fél algopyrinnel a nyelvem alatt tértem nyugovóra és szentül hittem abban, hogy reggelre kutya bajom se lesz már. Aztán az éjszakai mosdójárat négykézláb abszolválása rádöbbentett, ennek fele sem tréfa, különaludtam, mert képtelen voltam visszakucorodni az ágykeret-mentes matracunkra. Éjjel álmatlanul forgolódtam, részint sajnáltam magam, és próbáltam elkülöníteni, hogy a tehetetlenségem fáj-e jobban vagy a valós fizikai kín? Valamint lehetséges megoldásokat kerestem a mai nap kivitelezésére, továbbá igyekeztem megfejteni, mér méri még ezt is rám az univerzum?

A hitös önmagát adva (képtelen elviselni, ha fájdalmaim vannak és ő nem tud rajtuk segíteni, ezért sem szeret szülésekre járni velem), hajnal kettőkor megjelent az ágyamnál, addig tetemesebb mennyiségű kontyalávalóból merítette erejét, hogy most aztán ő megcsontkovácsolna engem. Sírva röhögtem. És nem hagytam magam. 

Reggel nem bírtam felállni az ágyból, aztán a wc-ről. Apjuk intézett egy kettő órás időpontot a jólbevált csontkovácsunknál, már csak addig kell kibírnom. Hurrá! 

A verkli persze sosem állhat meg, így fogösszeszorítva, de tennem kellett a dolgom, hiszen itt maradtam a két kicsivel. (az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyermekeim nagyon megijedtek a reggeli felsírásomtól, a félelemmel átitatott tekintetükből merítettem az erőmet). Aztán a délelőtt folyamán le kellett emelnem az asztalról Rettenthetetlen Kismicinket, egy újabb roppanással jelzett a keresztcsontom és úgy tűnik, helyrebillentem. Persze, korántsem vagyok a régi, de már önállóan felállok, szöszmötölök. (csontosbácsinál még megjelenünk)

De most komolyan... mi jöhet még?

Ápdét: csontosbácsi egyetlen fájdalommentes mozdulattal  helyrebiggyesztette a kimocorgó részemet, sok jóval nem kecsegtetett, innenstől ez bármikor előfordulhat, ellenben elárulta a trükköt, így ha legközelebb úgymaradnék valahol, a hitösnek már engedélye is van arra, hogy jól hátsón nyomjon, nekem meg az a dolgom, hogy mélyen behajoljak előtte.

Kitől-mitől véd a védőnő?

Már a jómúltkorában megrendült a bizodalmam a rendszerben, ám a ma délelőtti szösszenet feltette arra a bizonyos "i"-re azt a bizonyos pontot. 

Történt vala, hogy a hajnali 8-as védőnénis telefoncsörgés még ágyban talált, és mivel ez egy eléggé szokatlan időpont még tőle is, főként úgy, hogy jövő hétre tűztük ki a randink napját, veszélyt sejtve felvettem. (bár ne tettem volna). A hívás lényege az időközben megérkezett hepatitisz eredményem, amiért be kellene mennem még ma. Rosszat sejtve rákérdeztem, hogy tán csak nem lett pozitív, ezért a nagy sietség? nem, dehogy, höhö, csak hát ugye mindjárt szülök (tééényleg???), és enélkül az eredmény nélkül szanaszét fogják szúrni a frissenszületett kisfiamat (nem, nem fogják: Minkával a szülőszoba után derült ki, hogy nem lett átvezetve a kiskönyvbe, pár házon belüli telefonnal el is intézte a személyzet egymás között, mindennemű szurkodás nélkül). Délelőtt gyerekmentesen besétáltam a rendelőbe (vivát Nagyi, nodehogy mennyivel egyszerűbb monóban az élet, erre mindig rácsodálkozom), az eredményt átvezette a könyvecskémbe. Első körben megjegyezte, hogy jajjistenem, nincs elég orvosi pöcsét a kiskönyvbe, nem fogok juttatást kapni (se belgyógyász, se fogorvos, és a 4 darab nőgyógyász doktoriból is csak kettőm van, ez se volt már Minkánál sem másképp, nem is kellett az OEP-nek a könyvem, csak a kórházi zárójelentés mellé csatolt igazolást biggyesztettem). A következő kérdését már kikerekedett szemekkel fogadtam és rutinosan csípőből utasítottam vissza: megvolt-e az eheti ctg? eheti??? hiszen a 34. héten járok. no, de itt már akkortól szokás. és itt lépett képbe a gyermekeim számából fakadó gyakorlatom: az én orvosom a 36. héttől kéri. Mindeközben súlyt mértünk (a starthoz viszonyítva plusz 5 és fél kiló, hihhhetetlen kategória, tényleg rubintréka vagyok, muhaha), meg vérnyomást (első nekifutásra sikerült 140/70-et mérnie, ekkor szépen megkértem ismételjük ezt meg, mert életembe nekem még ennyi sose, vonakodva, de megtette, 90/70. köszi), majd jött a körfogatom (116, hááát, nem kifejezetten egy 90-60-90). Utolsónak tartogatta a dzsolidzsókerét: Zsiga szívhang-meghallgatását. Anyuka, ez a gyerek nagyon lent van már! Mikorra is van kiírva? szeptember 26? nálam szeptember 29 szerepel, de mindegy is, jó lesz, ha szeptember 10.-éig nem bújik ki!  Félreértés ne essék, nem hiszek én már efféle mágiákban és nosztradamuszi jóslatokban (emlékezzünk csak Minkucifuci előrevetített Katalin napi debütálására, amely végül is eltolódott kissé... egészen pontosan 3 héttel), de kérdem én, egy első gyermekét váró kismama mennyire zuhanna magába/akadna ki/pánikolna be?! 

Mert még engem is megérintett, azóta már én is úgy látom, hogy lejjebb van a hasam, úgy érzem, hogy kevesebbet mozog a bennelakó, hogy nyavalyásabban kellek fel ültömből... és akkor a történet profánabbik része is eszembe jut, hogy sem Zsiga ruhák mosva, sem kórházi csomag (sem pánikszerűen a 32. héten vásárolt  és összeszerelt svédáruházas fa etetőszék, mint Hunor esetibe), sem lélekbeni felkészülés a szülésre, sem menekülési útvonal számunkra és a gyerekfelügyelet biztosítása is várat még magára.

És még sorolhatnám hosszú perceken át, hogy mik azok az elengedhetetlen feltételek (kozmetikus, fodrász, pocakosfotók), amik nélkül én még nem szülhetek! Túl azon, hogy még pár hétig valóban korai lenne, bájdövéj én amúgy is a notórius túlhordók csapatát erősítem. Szóval, tessen engem nem stresszelni és békibe hagyni, főni a saját levembe!

Már megent a véletlenekről

Adva volt a korlátolt idő- és térbeli nyaralásunk. A félreértések különös játékaként, többórás csúszással indultunk, de ez már tőlünk igazán megszokott, és a helyszínhez közelítve derült ki -a hitös szerint mindez csak számomra-, hogy nem, nem Noszvajon leszünk, hanem két faluval odébb, mert a Magtár fogadó felújítás alatt áll, legközelebb szeptemberre várható a kinyitása. DE: a cserépfalui apartmanos-önellátós romantika szerves része volt, hogy véletlenül a házigazdák kecske- és tehénsajtok manuális készítésével foglalkoznak. Megérkezésünk után pár perccel már tökéletesen egyértelmű lett számunkra, hogy önmagunk 10 évvel fejlettebb énjeivel találkoztunk. A történetük kísértetiesen hasonló, -akárcsak a tősgyökeres falusi emberek hozzáállása is a gyüttmentekhez-, ők is lelkesen és tettrekészen érkeztek, csak ők 16 évvel ezelőtt tették, ők is szerettek volna tenni a választott otthonukért és pontosan ugyanolyan érthetetlen falakba ütköztek, akárcsak mi. És aztán pontosan ugyanazt a megoldást választottak, amit mi: továbbra sem hagyják magukat eltántorítani a céljaiktól, csak vastagabb bőrt növesztettek az arcukra. Nos, ezt a részt még gyakorolnunk kell.
Azt meg aztán már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a sorsszerű találkozás eredményeként, éjszakábamenően ittam magamba a technikát és ámulattal csodáltam a profi laboratóriumi körülményeket, ahol a mesterművek készülnek. (és ha valaki 1 évvel ezelőtt aszongya nekem, hogy a trendin megálmodott és megvalósított kiskonyhám után én egy steril laborra vágyakozom, ösmét csak szemberöhögöm). Úgyhogy most alig várom, hogy kipróbálhassam a frissenszerzett receptúrákat. Ha pedig megérkezik a legkisebb ugrifüles is közénk, és újra kétlábbal uralom a terepet és kétkézzel az állatállományt, visszatérünk továbbképződni és pihenni még oda.
Persze véletlenül volt nálunk sajátsajt kóstoló, melynek állag-másságáról hosszasan beszélgettünk, hogy kiderüljön, a tájunkon 3 féle sajtkészítés ötvözetét alkalmazzák. (camembert, krémsajt és gomolya). Ezért olyan-amilyen.
Sétálgatva a ranchen, a kecskeóvodában megakadt a szemünk egy ványadtka jerkén. Legkisebb-leggyengébb. Előbb poénnak indult, hogy hazahozzuk, aztán a gyerekek egyre jobban pátyolgatták, nevet is adtak neki, aztán tényleg hazahoztuk. (a hazautazásunk megérne egy külön posztot, de nem szívesen részletezném, akinek van 2-3 ilyenkorúja az úgyis tudja, mire gondolok -pölö arra, hogy a pilisi hegyekben satufékkel álltunk meg, mert a trónörökös mostazonnal ki akart szállni; vagy pl, hogy Kismici cirka kétpercenként rákérdezett a kecskeleányka állapotára emígyen: Báááá??? igen Mici, a kecske alszik.-, akinek meg nincs gyereke, képzelje azt, amíg csak megteheti, hogy az utazás sokgyerekkel olyan, mint a szirupos filmekben: egyetértőn mosolyogva dalolja a család az-egy-kismalac-ot pl. Mondjuk, volt rá precedens, szinte könnybe is lábadt a szemem tőle.). Leszámítva a gyerekek hazaút alatti ténykedését, Zoknis is tudott alakítani, kiderült róla, hogy -bár előző gazdái ezt bőszen tagadják- elég kemény drogfüggő, négyszer kellett rányomni a bódító koktélból, hogy az anyósülés szőnyegéről felpattanva ne lejtsen egy mekegős kecsketáncot. (és akkor most mindenki képzeletére bízom, hogy a bő két órás autóutat miként abszolváltam egy négylábú kiskecskével a lábaim alatt és egy görögdinnyével a hasam helyén a romantikus esti holdfelkelte fénye mellett). Aztán -miért is ne?- itthon kiderült, hogy az egész napos kótermentes jótartás eredményeként szétzabálta magát a kis drága és éppen mire hazaértünk fúvódott terebélyes ténsasszony hasúvá. Mivel még erősen bódítás alatt állt, nem alkalmazhattuk a jól bevált technikát, így a ház megyei állatorvos ügyeletes ura nem kis szentségelés közepette készült fel az új jövevény bendejének trokározására (csapolására) a késő éjszakában. A szakirányú irodalom elolvasása előtt azonban dühében alaposan megdögönyözte a pácienst, és mire felkészült volna a harcra, Zoknis leányka úgy döntött inkább feláll, mekeg párat, emígyen bizonyítván, hogy a bendejementi lik nélkül is képes teljes és boldog életre itt minálunk. (ő az a bizonyos, az alábbi képen)

A nyaralás alatt volt egy ad hoc összehozott találkozásunk is, ami az 5 strandon kiáztatott gyerek miatt elég rövidkére sikeredett, talán majd egyszer nyugodt(abb) körülmények között is meg tudjuk még ismételni.

Ma reggel pedig újra indult a verkli, egy hízóért elcserélt kecskeállományt szállítottak a skacok haza traktoron. Este aztán újabb pályára léptem: miközben a mi jól összeszokottjaink a frissenérkezettekkel mérkőzték le a rangsorukat, én 8 hónapos pocakkal fejni próbáltam az erejük teljében lévő kunkorodószarvú nagyállatokat. (háttérzöngeként a hitös káromkodó morajlásától buzdítva)
Igazán szépek az új lányok, bár még jócskán a bizalmatlanságon alapul a kapcsolatunk, de gazdagodtunk egy Franciskával, egy Katóval és egy Váltóval (beszélő név: éppen akkor váltotta a szőrét, amikor az előző gazdájához került).

Reszkess világ, kecskenagyhatalom leszünk!

Hurrá (?) nyaralunk (?)

Abba most részletesen nem szívesen mennék bele, hogy mit gondolok az elmúlt napok albioni időjárásáról. Vannak persze pro és kontra gondolataim is. Mert egyik részem hisz abban, hogy közeleg valami-féle dimenzióváltás, amiben nem csak az emberek változnak meg, alakul át a gondolatmenetük másmilyenné (hogy mivé arra csak tippelhetünk, bizonyosságot senki sem tud), hanem a külvilágunk is éles fordulatot vesz, a másik részem viszont igenis képes dührohamot kapni attól (bár tudom, igencsak kicsinyes világnézetre vall, ahelyett, hogy a naaaagy globális eszmét nézném), hogy az egy héten át dédelgetve száradó ruhák ki-be hurcolása után enyhén penészesen és ázottkutyaszagúan landolhattak újra a mosógépben. Azzal a profán problémával sem jó érzés szembesülni, hogy a fiúknak elfogyott a tiszta alsónacijuk-pólóik, hogy a szennyestartóból újrahasznosítható ruhák száma is végleges, amik maradtak, azokon többcentis rászáradt sárréteg várja a jobb napokat.

Az meg már egy igazán sokadrangú és szuverén problémának minősül az univerzum hívó szava mellett, hogy pontosan erre a kettő hétre terveztük be az idei egész évi pihenésünket (Balatonozás) és a ház körüli prompt teendőinket.

Az első napokban még mosolyogtunk, minden egyes csúsztatott napban a természetadta pihenésre buzdító jeleket véltük felfedezni. És jó volt így, elvégre kis túlzással üdülőövezetben élünk, miért is ne használjuk ki a helyi lehetőségeinket?!

Aztán már nem tudtunk vigyorogni, nagyokat aludni még csak-csak, de a (bezárt) zsizsegő és egymástgyilkolászó, ennyi mesét még összesen nem néző siserahad, a tettrekész (négyfalközé szorult) apuka meg a nagyonterhes és enyhén frusztrált (szintén rabláncon lógó) anyuka kombinációja meghozta a tőlünk már megszokott robbanást és hétfőtől apjuk visszaállt a csatasorba. Egészen máig. Ugyanis tegnap végre-végre dél körül a komor felhőkön átvágott a megváltást hozó napsugár. És akkor én beindítottam a nonstop mosóprogramra állított mosógépet, mely azóta is csak pörög-forog és már a kéményereszről is lógnak a száradó ruhák és igen: még két (három?) napra el is utazunk egy jól bejáratott helyre, ahol tudom, hogy jól fogjuk érezni magunkat, nagyokat fogunk enni meg kirándulni és csak bízni tudok abban, hogy a két napja nyüzüge Micike nem újra füleskedni akar. (mert a tünetek kísértetiesen hasonlóak, így kisebbfajta gyógyszerszekrénnyel vágunk neki az elkövetkezendő pár napnak). 

Együtt sírunk-együtt nevetünk, avagy a mackótéma újragondolva

Pár napja említettem, hogy az utolsó szabadjára eresztett medvecsapat nem aratott osztatlan sikert amúgy is megbolydult lelkiállapotomban. Tudom, türelmetlenebb voltam, mint általában. És azt is tudom, hogy ha mégannyira is erős és stramm lánynak is tűnik a Kismici, attól még a mi lányunk, aki pontosan ugyanolyan érzékeny és szenzitív jelenség. Akárcsak a szülei. 

A józan paraszti eszem ellenére, sikerült saját magam kialakítanom a mi kettőnk ördögi körét. Mici ugyanis elkezdte visszatartani a macijait. Előbb csak 1-2 napra, amit -randa dolog ugyan részemről, de- annyira nem is bántam, kicsit telítődtem az önmagam nyavalyáival és a talpigszaros gyerek összképpel, majd most már közel egy hete nem jöttek a mackók. Este odáig jutottunk, hogy zokogva kiabálta a fürdőkádban, hogy kaka, kicsit ki is bukkant a mackó feje, de Mici kisasszony mégsem engedte szabadon őket. Volt itt sírás-rívás az ölemben, nyugtatgatás, átbeszélése a történetnek, vacsorára oldalszalonna a csusszanósság érdekében és interaktív esti mese a kakatündérekről és Kula bácsiról, akit majd együtt indítunk el a nagy útra.

Mindeközben pedig a bűntudat vasmarokkal szorongatta a torkomat. Hiszen minderről csakis én tehettem. Nekem nem volt türelmem, én voltam nyers a kislányomhoz, aki csak a maga ösztöneire hallgatva meg szeretett volna szabadulni a pelenkájától. Mert hol van az az apró kellemetlenség, ahhoz a fájdalomhoz és lelki teherhez képest, amit a lányom napok óta átél és amit én meggondolatlanul a nyakába akasztottam?

Ma reggel ismét elvonult a hálónkba, hogy aztán fájdalmasan sírva hívja az apját. Azt kell, hogy mondjam, szerencsés, hogy van orvos a családban. A másikfelem ugyanis masszírozgatott meg nyugtatgatott, meg ölelgetett, de aztán látta, hogy ebben a formában nem jutnak előrébb, így kért egy kupica olajat és a kezébe vette a dolgok irányítását: kikaparta a mellvédeket, helyt adva ezáltal a tüzérségi mackóknak, amik perceken belül meg is érkeztek. (aszonta tiszta rendelős filingje volt így korareggel a szabadságolása ellenére)

Persze, dicsértünk és ölelgettünk és babát helyeztünk kilátásba a további spontán érkező  mackókért, és még Hunor is azért drukkolt simogatva kishúga könnyáztatta arcát, hogy Micike nyomjon, mert akkor ő is kap egy kisautót (ezt honnan szedte?). Bár ő szívesen átvállalta volna akár a mackózó szerepét is, mindent a cél érdekében. 

Nem hiszem, hogy itt lenne a pont és hogy mostantól a medvék naprakészen sínen érkeznének. (bár nagyon szeretnék hinni ebben). Egyet ellenben megtanultam: a saját frusztrációimat csodásan át tudom telepíteni a gyermekeimbe. És ezzel nem árt nagyon óvatosan bánni...

és máris egy 31-es

Az elmúlt napok, ha máshol nem is, de a lelkemben igencsak mély nyomot hagytak. Az sem biztos, hogy éppen a legmegfelelőbb könyvet olvasom, amiben halomra vetélnek el és szülnek koraszülött és életképtelen csecsemőket nők tucatjai a második világháborúban. Bárhogy is legyen, a múltkori éjszakai 10 perces fájások, valamint a négykézlábas reggeli ébredések és a szinte szünet nélküli alhasi-gáttájéki-derék fájdalmak nem hagytak nyugodni. 

A doktorbácsinkkal abszolút ellentétes üzemmódban mozgunk, így legközelebb egy augusztus végi találkozót tudtunk megbeszélni, bár ha nagyon pillogószemű hanggal próbálkoztam volna, bizton tudom, hogy bepréselt volna valahová, de ehhez meg nem éreztem kellően problémásnak magam. Viszont az éjjeli szörnyek meg jöttek és támadtak és lassacskán bekebelezték agyam legpozitívabb területét is. (a monoton esőzés sem javított sokat a lelkiállapotomon)

Nem maradt más hátra, mint családi békénk megőrzése érdekében, tegnap délután időpontot kértem egy fővárosi ultrahangos műhelybe, ahol még anno Micikisasszony jetilábait is diagnosztizálták. Az időpont megszerzésével szinte egy időben gördültek le a mázsás kövek is a szüvemről, és rögvest vissza is kerestem a réginaplónkban, milyen is volt a valódi élet ugyanekkor Mickóval, hiszen mint köztudott, az idő kellemesen kopottá idealizálja a történéseket... és valóban. Pontosan ugyanígy szenvedtem ekkor már Micilánnyal is, talán csak a fokozatossága miatt volt könnyebben elviselhető, megszokott. 

A rendelőbe rekordidő alatt értünk, mert természetesen késtünk (mert hát, mikor máskor szöktek volna ki a kecskéink a Duna partra, ha nem most, indulás előtt?!),  Zsigmond herceg éppen legszebb álmát aludta (akárcsak testvérei tették kint a kocsiban), így a mozizás eléggé egyoldalúvá vált, bár a lényegi lelki megnyugtatás megtörtént. Zsigabiga a hidegfrontot használta fel a menetirányba fordulásához, ezt éreztük meg mindketten. Feje szépen be van már ékelődve (ezt érzem én), méhszáj zárt, magzatvíz megfelelő mennyiségű, lepény első fokú érettségű, kicsi ketyegője szépen zakatol, becslés szerint 1800 gramm súlyú (a várandósság végére 3500 körülire saccolták). A képeket nézve tiszta Minka, pufók és csücsöriszájú, a fotói meg tipikusan Minka ébredős fotók lettek. 

Akinek még nem lenne elég a jóból, az megnézheti az alábbi videón a teljes felvételt is, ami nagyjából a pufók manó ébresztgetéséből állt, akad egy elcsípett bátortalan félmosoly (10.30-nál), egy ásítás (11.30), egy gombóccá hengeredett babapakk lehetetlen pozícióban: arc előtt kezekkel-lábakkal (11.44-től).

Úgy tűnik, ismét sikerült egy újabb Apa-klónt életre hívnunk. Azok a fránya recesszív génjeim...