az enyém "bölcsbaglyos"

Amikor az embernek 3 gyereke van, akkor az idő nem a legjobb barát. Mert csak pörög-pörög... esténként amikor elcsitul minden, akkor jönnének a gondolatok, az élmények, a vágyak, a listák, de sokszor olyan fáradt vagyok, hogy már a mesemondás közben bealszom, néha még a gyerekek előtt. Ezen mondjuk sokat nevetünk. Viszont elszállnak a gondolatok, a napközbeni kis csodák, csak azok kerülnek feljegyzésre itt a blogban, amelyek maradandóbbak, sok kicsi csoda a múltba vész. Néha átfutott az agyamon, milyen szép is lenne ha rendszerezettebben tudnám vezetni, ha lenne legalább egy olyan füzetecském, amit tényleg rendszeresen vezetek, ahová felróhatnám a napközbeni gondolatokat kulcsszavakkal, hogy aztán felvéssem a családi krónika hasábjaira. De ez csak kósza gondolat volt. Mostanáig.

Merthogy a napokban a postás egy szépséges és praktikus (sosem gondoltam volna, hogy anyaságom ezen stációjába ezt a két szót valaha is fogom egy mondatban használni) szóval szépséges és praktikus ajándékot hozott, egy igazi és hamisítatlan postbookot. Külseje-belseje választható és abszolút magunkra szabható. Szép, és mint ilyen nehéz volt beleírni, nehéz volt megkezdeni a tisztaúj illatos lapok telejegyzetelését, igyekezvén apró gyöngyöcskéket biggyeszteni beléje, merthogy ez nem monitor, erről nem lehet egy "delete" billentyűvel mindent kitörölni. Pont az ilyen nagyon fáradt anyukáknak találták ezt ki, mert megkezdték nekem a legfontosabb mondatokat, az én dolgom csupáncsak annyi, hogy a napi eseményekre gondolva befejezzem. És olykor feladatokat is kapok, melyek segítenek még idejében felrázni a szürkeségből, lapok közé rejtve az aprócska életesszenciákat. S még az sem baj, ha nem naponta írok, és nem is mindig a legtökéletesebb napról, ugyanis burkolt a feladat: megtalálni a szépet, a jót, a napi pozitívot még a legkaotikusabb életciklusunkban is.
Mindenkinek jó szívvel ajánlom kipróbálásra ezt a remek találmányt, -melyet nem mellékesként, egy nagyon kedves magyar házaspár talált ki és készít házilag-, mert ha csak egy hét után is visszaolvasod a napi gondolataid, sokkal nyitottabbá válik a szíved a szépre, a jóra. Mert a szépség, a jóság ott van előttünk, bennünk, a kapcsolatainkban, csak éppen nyitottá kell válnunk arra, hogy meglássuk ezeket. A postbook ebben is segít.

Remek társ. Remek ajándék. Remek választás.

A mélyekről meg a magasokról

Szeretem azt hinni, hogy ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jókat, bizonyos időközönként meg kell járnunk a poklok poklát is. Így tettem most pár napig én is, hajmázas lázálmaimban alászállhattam kedvemre a magam tudatalattija vizionálta dagonyába. (igen, elkaptam a kölkök egy hetes intenzív ápolása után én is ezt a rémet, persze, csak a szokásos módon, engem kifektetett, míg a kölkök kétlábon vígkedéllyel viselték). Megosztom veletek élményeimet, hogy ne csak én szenvedjek.

Az első napon álmaiban a múltheti jelek kaptak értelmet. (itt egy kis kitérő: hiszek abban, hogy minden ember a halála előtt megkapja a maga "jeleit", figyelmeztetéseit, hogy közeleg az ideje, intézze el a dolgait. Ki így-ki úgy kapja őket, látszólagosan apróságok és körmönfont véletleneknek tűnhetnek, melyek olykor csak utólag nyernek értelmet.) Az én esetemben, egyszerre minden általam használt fényeszköz izzója 24 órán belül felmondta a szolgálatot. (a hálószobánkba az olvasólámpámé, a laborszobámé, a nappaliban az olvasólámpámé). Álmomban, annak rendje s módja szerint kórházba kerültem, ahol a munkájukat szorgosan végző intenzíves orvosok mellett, mindenféle szellemlények vettek körül, nem bántottak, alapvetően csak kellemesen körülvettek. Az egész ottlétem is kellemes volt. Egyetlen dolog szomorított el, mégpedig a gyerekeim hiánya. És az, hogy sosem láthatom őket felnőni és ebbe a tudatba beleőrülnék.

Aztán felébredtem és láz ide vagy oda, másra sem vágytam, mint agyonszeretgetni őket. Nagyon sokszor elmondtam nekik, hogy mennyire szeretem őket. Ez a furcsa álom (is) rádöbbentett arra, mennyire törékenyek vagyunk, mennyire elcsúszhatunk és mennyi mindent nem mondunk ki akkor, amikor ott lenne az ideje, helye. Hogy ne legyen késő. (és még lógok egy levéllel az univerzumnak)

Következő merülésemkor (azaz ma éjjel) a pilisben sétáltunk a családdal és találtunk egy elhagyatott kolostort. Éreztem, hogy ott kell maradnom, szerettem volna ott tölteni egy éjszakát. És az ottani éjszakán megjelent egy regiment apáca szelleme, akik közölték velem, hogy nekem még sok-sok dolgom van ezen a világon, csak éppen sárgalapot kaptam, mert hanyagolni kezdtem a feladataimat.

Úgy tűnik, most már megmaradok. Talán a tudatalattim furcsa játéka volt az elmúlt pár nap, talán a testem így jelezte, hogy pihennie kellene... sosem tudom már meg. De azt gondolom, a (számomra) lényegen ez mit sem változtat: elsiklottam a mindennapokban, és egyre kevesebbszer éreztem azt, hogy szeretek. Hogy szeretek élni, hogy szeretek így élni. Hogy mennyire boldog vagyok. És egyre kevesebbszer mondtam ki. Pedig de. Nagyon is de. 

Megvolt a magam anasztaszisza. Hiszen az örök körforgás bennünk is éppen ugyanúgy lejátszódik, évről évre ismétlődve, akárcsak a természetben. És jó is ez így.

volt egy kis

Az úgy volt, hogy a hétfő esti megérkezéskor még csak Hunor ugatott, keddre már szorosan a nyomába kúszott Kismici is, estére Bigi is dártvéderessé avanzsálódott. Akkori állapotukkal az égegyadta világon pont semmi bajom nem lett volna, még Bigi 45 fokban ülve szörcsögős alvása is kellően monoton hangszínű volt ahhoz, hogy álomba ringasson. 

Zsigu féléves fennállásának jubileumát egy kötelező státusszal és a hozzátartozó oltással szerettük volna megünnepelni, ám ehelyett hónom alá csaptam szüttyögő kiscsapatomat és gondosanyukaként elszállítmányoztam őket egy megnyugtató gyógypillantásra. Hunor és Kismici tiszta tüdővel legális lógásra ítéltetett, Biginyuszkó azonban aggodalomra adott okot, így neki a nem éppen kellemes ízéről híres antibiotikum recept jutott. (tavaly Kismicivel már futottunk egy hasonló kört, pedig ő aztán a sör ízét sem veti meg -sőt-, de ebből 2-szer ha volt hajlandó nyelni) Nem tisztem felülbírálni tanult emberek recept felírási szokásait, és biomámi sem vagyok, aki az antibiotikum említésére is heves kereszteket vet, akárha az ördög maga jelent volna meg, de jelen esetben túlzásnak éreztem a nehéztüzérség bevetését. Megkonzultálva apjukkal, még jobban ebbe az irányba hajlottunk, hiszen a klasszikus ugatásos köhögésen kívül semmi más panasza nem volt. Az én tudatomba az antibiotikum nem az első fegyverként épült be, hanem egy elhúzódó és stagnáló, esetleg rosszabbodó állapot megváltoztatásaként. (köptetőzöm meg stodalozom azóta is, és lassan már túljutunk ezen is)

Annyira szépen jöttünk haza, olyan meseszerűen idilli volt minden. Hunor a jobbomon futóbiciklizett, Kismici a balomon danolászva kismotorozott, Bigi az oldaltatyómban utazott. A zebra előtt türelmesen várakoztunk, aztán valaki átengedett és a szikrázó napsütésben lassan megindultunk. A levegőben a nehéz rügyfakadás aromája keveredett a pajkos napsugarak bódító illatával. Már csak egy lépés választott el a járdára érkezéstől, amikor Kismici motorkereke beakadt az útpadka repedésébe és egy lassított felvételes letisztult szájraesést asszisztálhattam végig. Még fel sem tápászkodott, a nyálkahártyavérzésnek köszönhetően, már mindent beborított a vörös életerő. Kívülről láttam magam, amint lassan talpra állítom nyöszörgő Hugit, aki nem sírt, csak monoton hangon mantrázgatta, hogy fáj, véres, de véres volt ekkor már a kismotor is, mindannyiunk ruhája és még KicsiBigi pár szál haja is. A fülem zakatolt és sikítva tiltakozott a belső énem, hogy mért kell nekem ebben részt vennem, könyörgöm, erről senki se beszélt még akkor sem, amikor gömbölyödő pocakot simogatva vártam a rózsaszín hableányt.

Biguszt átadtam a szomszédközérteslánynak megőrzésre, Micit pedig megpróbáltam állapotfelmérni, mije tört, esett ki, hasadt fel, szakadt ki illetve le. Nehéz volt, mert még a  kezéről is rászáradt nyálkahártya-darabokat mostam le, minden ragacsos volt és fémszagú. Nem mertem ránézni, féltem a látványától, a tükör felé fordítva igyekeztem az arcát lemosni, most is látom magam előtt bizonytalanul remegő ujjaimat. 

Amilyen hirtelen történt ez az egész, annyira megdöbbentően gyorsan állt is el a vérzés. A rögtönzött állapotfelmérés eredménye: lehorzsolódott áll, valamint az orra alatti és ajak feletti rész is, egy felismerhetetlen húsdarabbá duzzadt felső ajak (fogak a helyükön), és egy kevésbé traumatizált alsó ajak. (sokkal később lefotóztam, de csak elrettentő példaként, ha tízen-húszon év múlva úgy döntene feltöltetné ajkait)

Persze, a szokásos körtelefonok, mi a teendő, van-e teendő ésatöbbi. 

Felelősségem teljes tudatában úgy ítéltem meg, -bár kellően horrorisztikus volt a jelenet-, hogy nem megyünk be Micivel sehová. Esett ennél már sokkalta nagyobbat is, figyelgetem inkább. Egész nap bágyadtabb volt, mert persze, mikor máskor, mint aznap csúcsosodott ki a felső légúti nyavalyája is. Alig evett, sokat ivott. Éjjel többször felsírt, persze velünk aludt. 

Csütörtök kora délutánra lejjebb ment a duzzanat, így kicsit jobban beleláthattam a szájába. Az ott fogadó látvány kicsit bekocsonyásította a térdeimet: a fogínye durván duzzadt volt és hematómás, a tövénél szürkés fekete, számomra eldönthetetlen, hogy alvadt vér és kosz kombinációja vagy valami komolyabb. Természetesen jól beriasztottam mindenkit, mire este apjuk hazaért már túl voltam mindenféle szakemberek általi lecseszésen. Aztán a ház ura kimondta a kedvencemet, mely szerint túlreagáltam és csak az a fityula szakadt el, ami a felső ajkat köti össze a fogínnyel, de az is szépen vissza fog tapadni. Mert ezek a kicsik tényleg annyira gyorsan regenerálódnak.

Este már evett az apjával vajas kenyeret. 

Péntek reggel sárgarépát pucolt magának és azt rágcsálta. Aztán önként és dalolva fogat mosott. Nagy baj nem lehet. És persze nincs is. 

Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. És elképzeltem a jelenetet, amint a 3 gyerekkel bebuszozok ügyeletre, ahol még órákon át szétszedik a várót, roncsolják az idegeimet és a saját magukét is, hogy aztán a doftorok mindentudó és sokszor kioktató módján megtudhassam, hogy ezzel a kis nyálkahártya-sérüléssel igazán otthon is maradhattam volna.
Hogy meddig tart a szülő felelőssége, meddig szabad/kell hallgatnunk az ösztöneinkre, hogy szabad-e ennyire, és hogy vállalhatunk-e ekkora kockázatot, egyáltalán tud-e objektíven dönteni a szülő a saját gyereke állapotát illetőleg? mert gyűlölöm szarul érezni magam attól, hogy nem rohanok minden zúzódással vagy enyhe hőemelkedéssel orvoshoz, és nem szeretem magam az indirekt módon történő lecseszésemmel sem frusztrálni. Ha gond van (bár még mindig nem írtam meg, de volt), akkor igyekszem a leggyorsabb úton, minden követ megmozgatva, a legjobb szakemberhez eljuttatni a célszemély(eke)t, de egy 40 fokra felkúszó láz számomra még nem indokolja a zöld utat az ügyeletre.

Aj, de nehéz ez a szülősösdi.

pillanatok

Nyakig a paplanyba takarva,

Szemei alvásra bevarrva,

Még ébren figyel az orrocska,

Már álom-tenger a hajacska.

(Weöres Sándor: Mariska leányom)

Egy újabb vastagnyakú kálvinista (képes beszámoló. túl sok képes)

Nem mi lettünk volna, ha a hétvégénket nem poszorítjuk annyira össze, amennyire csak lehetséges. 

Indítottunk egy őrült rohanásos péntek esti borvacsorával, amire mellbedobással és pár perces késéssel zuhantunk be, de éppen időben ahhoz, hogy megtaláljam aktuális kedvencemet, csajos-beszélgetős (meleg nyári) esték létfontosságú idei kellékét.
A vacsora végeztével még vendégeket is hívtunk egy kis csicsergésre, így már csak arra eszméltünk, hogy hajnali fél 3, és mi reggel -elviekben- indulunk. Természetesen a reggelből dél lett, így bőven belefért még hitös fehéringének kimosása-radiátoron szárítása és kivasalása, közvetlenül az indulás perceiben, miközben a kicsik már bekötve a kocsiüléseikbe kántálták anyjuknak, hogy jöjjön már. 

Az autópályán az előrehaladást csöppet sem segítette a homokvihar, valamint az oldalsávba kisodródott, esetenként felborult teherautók látványa sem. Félúton túl bevártak minket HuncNagyiék, stílusosan egy benzinkúton találkoztunk, aminek keretében Hunor egy újabb horror árú villám meklín relikvia boldog tulajdonosa lett. Azóta mindenhová cipelni kell, egész jól viselem, csak ma kaptam sikítófrászt, amikor a kanapénkon landolt a tusfürdő tartalmának egy nagy része.

Kora este érkeztünk meg a lelkész barátunkhoz, mielőtt átcuccoltunk volna a szállásunkra még részt vettünk egy három-fáradt-gyerekes háziasan ízletes vacsorán.

 

A vacsora után a fiúk pár kiskör után már horpasztottak is, nem úgy Kismici kisasszony, aki a teljes kis esti performanszát előadta, sőt új elemekkel is gazdagították ők ketten, apja és leánya, amikor már megszámlálhatatlanszor dugta be vigyorogva a fejét, egy "én" jelzéssel az ajtórésen, az apai vasszigor levitte az autóhoz, hogy majd oda jól bezárja, de mivel apjuk hitt az útközben bűnbánatért esedező lányában, nem vitt magával kocsikulcsot, amit szépleánya egy halk "püssaka" káromlással konstatált.

A történet végkifejlete egy közös altatásos elvonulás lett, persze mindketten kidőltek, így föntebb linkelt bubi chardonnay-al és egy régenlátott jó barátnővel hosszasan kiveséztük az elmúlt évek történéseit. Ismét hajnal 4-ig. 

Vasárnap reggel mindenki zsongott, a nagyok hamar ünneplőbe bújtak, Bigi is megkapta keresztelős szépruháját (amit egy későbbi időpontban éppenugyanúgy telibemacizott, mint ahogy azt elődei is tették kettő illetve négy évvel ezelőtt):

Bigi éppen akkor aludt el vadonatúj keresztanyja ölelő karjaiban, amikor a szertartásra sor került, és talán fel sem ébred rá, ha a szemébe bele nem folyik a szenteltvíz. De így történt és ezzel elkezdődött egy nevörending sztóri, Bigi még órákon át ébren-karban vegetált.

Hunor és Kismici úgy érezték hosszú percekre kikerülhetnek a keresztelés alatt a köztudatból, így előbb csak hangtalanul kergetőztek, majd Kismici sikkantgatott is párat, Hunor pedig nindzsagurulásokkal közelített a padok közti részben (tudtommal nem lett megörökítve, de emléke örökké lelki szemeim előtt fog lebegni), a templom közepe felé, ügyesen kikerülve szüleit, nehogy azok megakadályozhassák a további bemutatót. Így mi már csak beletörődő és fáradt örökmosollyal állapítottuk meg, hogy minden csak a szokásos mederben zajlik.

 

A keresztelő után elfoglaltuk helyünket egy kisebb teremben, ahol hangfalak biztosították a gyerekes szülőknek, hogy részt vehessenek az istentiszteleten, anélkül, hogy egy egész templom figyelmét magukra ne terelnék. Itt történt Hunorvirágszállal egy bájos incidens (igen, a  történetben ő az a bizonyos Kisfiú), amit kis megbeszéléssel és egy kikényszerített közös fotózással zártunk:

Az ebédet a délutáni szieszta követte (a gyengébb láncszemek, úgymint Kismici és Bigi, már az étteremben kidőltek), ránk, lányokra, viszont várt még egy lélekpróbálóan nehéz feladat, meglátogattuk Andyt. A fényképes sírkő előtt állva is tömény hihetetlenség és felfoghatatlanság volt ez az egész... kusza érzések, mert mindennek ellenére jó volt beszélni róla, jó volt emlékezni rá. Még akkor is, ha nekünk nem így és ebben a formában kellett volna viszontlátnunk egymást...

Még ráhúztunk egy napot a kecskéséknél, ahová már szinte hazatértünk, bográcsos paprikás-krumplival vártak minket, a kölkök akkor ébredtek és mindennek nevezhetőek voltak, csak cukorborsóknak nem, felváltva nyűglődtek és hisztiztek, így hamar zárult az este. Én speciel akkorát aludtam, mint egy zsák krumpli, másnap déli 11-kor botorkáltam le. (persze, hajnali 6 óra 23 perckor arra kellett ébrednem, hogy Huncosnak pisilnie és orrot fújnia kellett, amihez már Kismici is lelkesen társult, de nem adtam meg magam, Bigivel összebújva kimaradtunk a pörgésből).

Este pedig hazaértünk és újra indult a vurstli, megspékelve három, általam torokgyulladásnak diagnosztizált, láztalan, orrváladéktalan, ám ugatva köhögő, víg-kedélyűen egymást gyilkoló ivadékkal.

Örökkedvenc

Gyermekkorom kedvenc meséje volt. Általános iskolában, színházi előadás keretében, találkozhattunk is Fodor Sándorral. Annyira szerettem volna, hogy én közelebb álljak hozzá, hogy az osztálytársaimmal sikerült elhitetnem, nem csak névrokonságban, hanem valami homályos, szegről végrőli vérrokonságban is állunk egymással.

Életének 85. esztendejében távozott el közülünk. Szeretem azt hinni, hogy akikre emlékezünk, azok egy kicsit velünk maradnak. 

Szeretném sosem felejteni Csipikét. Ahogy anyu mesélte. És már alig várom, hogy újraolvashassam én is a gyerekeimnek. Hiszem, hogy az élmény generációkon keresztül átívelhet.

Foltos

Folti leányka bakborja is világot látott ma reggelre, -ezennel véget is ért a szülőszobás sorozatunk  erre az évre-, nem kevés kétségbeesést és riadalmat okozva gazdáinak. 

Egyrészt ez a  kecskeleányka két teóriát is földbe döngölt: az egyik, hogy az állatok nem híznak a vemhességük alatt (még mindig úgy néz ki a boldog kismami, mintha legalább még egy kiskecske bennragadt volna), a másik, hogy a zöldségevők alapvetően slimek. 

Másrészről meg aggodalomra adott okot, hogy az óriás bakfia, földi nevén Foltos, órákon át nem tudott/akart négy lábra állni, csak fájdalmasan mekegett. Természetesen szopni sem tudott/akart, csak keservesen mekegett. Az embergyereksírásra hajazó fájdalmas és keserves mekegés pedig szívszorítós tüneteket tud okozni anyai  berkekben. 

Ott nyugtalankodtunk mi lányok, a Folti, a Kismici meg én, és riadtan bátorítottuk KisFoltos esetlen próbálkozásait, Mici dödörögve simogatta, én nyugtatgattam a mamit, mámi idegesen böködte és nyalogatta orra-orrabukó kisgidáját meg Kismicit, mikor melyiküket érte.

Estére már jobb lett a helyzet és remélni tudom, hogy a Jóisten most megkíméli Foltit egy újabb veszteségtől. (a tavalyi kiskecskéje elpusztult, akkor került hozzánk környezetváltozás címén, szigorúan terápiás céllal, mert napokon át mekegve kereste gidáját, aztán az őrület jelei mutatkoztak meg rajta: egész nap fejelte az istállója oldalát...)

A házi lódoktorunk szerint szervi elváltozása nincs (persze, ez még nem zár ki semmit sem), inkább méhen belül vagy szülés közben nyomódhatott meg akár egy ideg, ami pár nap alatt magától gyógyulhat.

Zoknis

Ma reggelre megszületett Sárika egy kicsit butácska, egyszem és mindenkinél ezidáig a legnagyobb kicsi bakfia. A nevét Hunor a lábán található fehér színű foltokról adta, bár volt már egy ilyen nevünk, és csak remélni tudom, hogy most megszakad az átok.

Vagynak ám bajok a logisztikán kívül is, ugyanis akárcsak az emberlányoknál, a kecskelányoknál is gond van az első napokban a kereslet-kínálat beálltával és amíg ez nem teljesül, illik az anyai fölösleget lefejni. (és mivel nem titkolt szándékunk az idei sajtmennyiség fellendítése, az sem lenne baj, ha az a bizonyos kínálat egy pöppet magasabb lenne a keresletnél...). Így ma óta csatasorba kellett állítanom elfajzott testemet és újra fejőszékre vetemednem, napi kétszer kötelezően, mert Sárika lelkem tőgye így is határeset, hogy begyullad-e, és a többi lánynak is jót tesz a fölösleges nyomás megszüntetése. 

(az év végi keresőkifejezések az utóbbi posztjaim tükrében, khm, fölöttébb érdekesek lesznek...)

Beültettem kiskertemet a tavasszal...

Rózsa szegfű, liliom és rezedával helyett borsó, saláta, hagyma, petrezselyem, sárgarépa, cékla, retek satöbbivel. (a palántásak még csak ezután jönnek...)

S közben megtanultam, hogy a hantokat ágyásoknak, a köztük átfutó utakat barázdáknak illik szólítani. Estére pedig már a nevemmel sem voltam tisztában, zombi üzemmódban előbb csak hajlongtam, majd guggoltam, s végül térdeltem. (és a  hatékonyabb haladás érdekében olykor a vellanypásztor csipkedése gyorsított rajtam)

És köszönöm Néked, Ó, Nagy Világmindenség, hogy még tudtál új izomcsoportot is mutatni nekem, melynek létezéséről halványlila vezérfonalam sem volt. (ennek kapcsán a reggeli elemekkel való küzdéskor eszembe is jutott, hogy vajh rubintrékának is tudna meglepetéseket okozni egy laza egynapos ültetés?!)

És írásba adom: ha az idei tudományos ültetések után (még készül magaságyas veteményes is), idén nyáron is 3 kiló borsót fogok tudni lefagyasztani, sose többet nem csúszok-mászok hazaiért...

Távirati stílusban

Kecske szaporulat és Bigi fogzás* stagnál. A kazánunk (vivát sufnituning, és most nem magunkat éltetem) az évek óta húzódó, eredménytelen sztrájkok végkifejleteként egy őspukkanással megfűszerezve** életét adta az eszméért. Ez két napja történt. Azóta nem fürdünk*** és nem fűtünk****. Viszont együtt alszunk. Engem már diszkrét alomszag lengedez körül. A kölkök leszoktak a kulturált együttalvásról: rugdosnak. A férjem is. Engem fejbe. (aszongya, mit kerestem lábvégnél, mondom, csak ott volt hely. szerinte az fokozottan veszélyes terület. nem írom le, mit válaszoltam)

* helyette új játék van: hátról bármikor-bárhol hasra fordul, és rövid időn belül fuldokló sírás. Igen, éjjel, álmában is. Nemszerethason, na. 

** az esti káoszban ad hoc módon el kellett fogyasztanom a teraszon húzóra üvegből pálinkát, egy sopronit és egy vékonyított szál dohányipari terméket. Nagy volt az ijedtség, kérem.

*** este a ház ura, aki mégiscsak szolgáltatóipari egységben dolgozik, furcsa hangokat hallatva lezuhanyozott a 10 fokos vízben, én meg csak önmagamhoz méltón, cuki-módon elismerően biztatgattam, hogyaszongya, "te egy állat vagy!".

**** a 16 fok alá még többet ront a komfortérzetemen