S az ajándék

Kerek dátum ez az ötös, így volt ezzel az én áldottjó másikfelem is, de így voltam ezzel én is. Ennek örömére, tegnap reggel ideböffentette, dolga vagyon székesfővárosunkba, ha gondolom, bevisz, szippanthatok jó mélyeket a szmog-szerelmemből. (meg még egy utánvétes könyvcsomagot is átvett zsörtölődés nélkül, sőőőt, az este fél 11-kor általa prezentált Márton napi libavacsora mellé cserepes korallvirágot is kaptam -Istenem, add, hogy ne nyírjam ki időnek előtte-, de ezekért már teljesítenem is kell, aszongya a nagy Ő) 

Az idővel nem volt túl bőkezű a kedves most sem: készülődésünkre kaptunk kerek 20 percet, zuhanyostól-sminkestől két gyerek felöltöztetésestől. Egész jó időt futottunk, ha jól emlékszem, csak egyszer acsarogtunk össze. 

Kismici az út alatt szorongatta a minitévéjét és hangolódott a közelgő szülinapjára, Bigul nyikkanás nélkül szundított. Az Örs vezér tér környékén szabadultam a kocsiból és azonnal az jutott eszembe, hogy meglátogatom a svédáruházat, úgyis akad(na) beszereznivaló bőséggel. Többek között Huncos legújabb hóbortja, hogy ő Kismicivel átcuccolna a saját szobájába éjszakára, ha kapnának egy emeletes ágyat. És erre még a fentebbemlített hölgyemény is bőszen bólogat, ha mellékeljük a nyaunyaus ágyneműt is. Háááát, ha ezen múlik. Úgyhogy most bújom az aukciós oldalakat, meg a bútorboltok weboldalát és keresem az igazit, hogyha mégsem működne a dolog (ezt azonban kétlem, mert eddig amit Huncos kinyilatkozott, az mindig úgy is volt. lásd óvoda, és óvodai ottalvás pl), nem hasadna ketté a szívem a kidobott pénzért, ha mégsem válna be a terv.

Aztán eszembe jutott, ha már itt vagyunk Bea-közelben, rácsörgök, hátha. És igen, bár ebéd közben voltak, mégis ránkértek. Közben beértem az áruházba, és olybá tűnik, harmadjára sem szereztem kellő rutint (azaz síkhülye vagyok), és ahelyett, hogy örültem volna, hogy Bigul rajtamlógva alszik, én megkerestem a baba-mamaszobát és fölébresztettem az alvó oroszlánomat. Mentségemül, a jószándék vezérelt, vagyis inkább az önzés, szerettem volna, egy laza órát szoptatás- és pelenkázás-mentesen eltölteni, barátnőzve. Ehelyett közel 40 percig birtokoltuk az elkülönített helyiséget, kétszer tankolt, kétszer macizott a mérges kisember, egyszer nyakon öntött egy deci féligemésztett tejjel és egyszer a markomba eresztette sárga medvecsapatait.

Persze a naaagy bevásárlásból semmi sem lett, örültem a gyorsan elkövetett ebédnek, Bea vidámságának és Milán mosolyának. Jó volt kicsit kiszakadni és megölelgetni őket. És még a visszafogottan kézenfogósnak induló lányom is bemutatta miként kell hullafáradtan földhözvágólagosan hisztizni, természetesen ebédidőben, és hol máshol, mint az áruház tömött ebédlőjében.

(azért egy kecskefejésmentes wellness-hétvégének is tudnék örülni.  És mivel a hitös nem olvas, bízom abban, egy IRL-es cimbi csak megsúgja neki)

5 év

A tél közeledte csak úgy ontja minálunk az évfordulókat, emlékezetes dátumokat. Jókat, rosszakat egyaránt. A mai különlegesen bizsergető, hiszen polgárilag éppen öt éve mondtuk ki a boldogító igent és lettünk férj és feleség. S ha ránézek az órámra, még az idő is stimmel.

Emlékszem, utolsó pillanatig nehezen hittem el, hogy mindez tényleg velünk történik. Próbáltunk hagyományőrizni, a vőlegény már koradélutántól egy barátjánál készülődött, mi, lányok, pedig rihegve-röhögve készülődtünk -azaz inkább készítettek-, sűrűn lecsúsztatva egy-egy kétcentest. Emlékszem, hófehér ruhában még egy gyors cigit elnyomtunk az erkélyünkön, a lakótelep közepibe, és emlékszem a büszkeségre is, amit akkor éreztem, amint elkaptam egy-egy lopott függönymozgást, ahogy mások nézték készülődésünket. (azt tényleg csak zárójelben, hogy akkor pöfögtük a tényleg-az-utolsót, amikor már rég a helyszínen kellett volna lennünk...)

És emlékszem, hogy út közben a hídon majdnem leröpült a cikázó menyasszonyi kocsinkról a csokor, és arra is emlékszem, hogy végig röhögtünk és a magossarkaiban pompázó szőkenő barátnőm kikiabálta a bénázásunkat dudálással is nehezményező autósoknak, hogy vigyázat, menyasszonnyal vagyok, és egyáltalán nem félek használni!

És emlékszem arra a pillanatra, amikor már egyértelművé vált, hogy az a közel száz ember tényleg azért gyűlt össze, hogy tanúi legyenek a boldogságunk konszolidált megpöcsételésének. s hogy aztán végigbulizzunk egy füstös szórakozóhelyes éjszakát.

Valamint egy bizonyíték arról, hogy volt idő, mikor még nekem is volt jó lábam, hogy már 5 éve sem voltam normális. És azóta a helyzet csak súlyosbodott 3 gyerekkel:

6 hét

A gyermekágy hivatalosan is lezárult, Bigul újszülöttből csecsemővé avanzsált. Tegnap -már a hivatalos szervekkel való megfenyegetésnek engedve-, megejtettük az egy hós státuszvizsgálatot is. Bigi feltankolás után volt, így bárgyún tűrte a csűrögetését-csavargatását, és még a támadónő újabb problématalálására is csak egy nyálcsíkkal kevert tejköpettel volt hajlandó reagálni. Én már ennyivel sem. 

A drága gyermök jól teljesített, egy nappal a hathetese előtt 5220 grammosra mázsálták, ami annyit jelent, hogy (bár hajnal 4-kor valóban nem tuszkoltam mérlegre, annak ellenére, hogy éppen félkómában rémálomkodott kicsiny családunk apraja-nagyja), születési súlyához képest 2 kilót gyarapodott.

S hogy milyen a mi hathetesünk?  általában morcosan (bizonyos megfigyelők szerint inkább komolyan), kancsalít fókuszál a világra a tisztakék szemeivel. Pár napja teliszájjal mosolyog, általában reggel, frissenébredve. A mekegő sírása mellé, jókedvében, egy diszkrét "eő"-zést is felvett a repertoárjába. Még mindig sokat alszik, napközben rajtam, éjjel mellettem, köztünk. A 200x220-as matrac szűkösnek bizonyult, ezért a rácsoságy kókuszmatraca az enyém mellé került, és az lett Kismici éjjeli vacka. Esténként úgy alszunk el, hogy miközben Bigul álombaszopja magát, Huncosnak (baloldal) mesét olvasok, Kismici (kolbászol, mert látszólagosan nem érdekli a mese, inkább jószokásához híven, piszkálódik mindenkivel), mese után a kislámpa lekapcsolásának a felelőse, majd elvetődik a priccsén (jobbomon), és fogja  a kezem, míg át nem ér álomföldre. (ez a demo verzió, 80 százalékban működik, a maradék 20 abszolút képlékenyen változó, a fáradtság és a hiszti faktorból fakadóan).
Biginyúl éjjel egyszer ébred, leszámítva a 11-12 óra körüli  utóvacsoráját. Érdekes, ő is, akárcsak nővérkéje, véletlenül a születési ideje környékén teszi, ekkor pelenkacsere, majd kb egy egy órán át tartó fénybenézéssel le lehet rázni. 8-kor farkaséhesen ébred, kicsit somolyog a nagyvilágnak, majd magamrakötöm és indul is a nappali alvása. 2-3 óránként eszik, azt követően kicsit ébren nézelődik, majd panaszosan nyenyereg, ezzel jelezvén, elfáradt, de egyedül nem tud elaludni. Hiába simogatás és bújás, csak egyre hevesebben kezd el sírni, elfogadtam, ő valóban kendős legény, már a magamrakötés perceiben elalszik.

Sosem hittem volna, de tökéletesen működünk mi így újra 2:1-benként, együtt vasalunk, fejünk kecskét és még ebédet is főzünk. (sőt, pár guggolás után, másnap garantált az izomláz...)

(a fotót majd pótolom, ha sikerül kiszednem Mici kisasszonyból, hogy hova rejtette el a fényképezőgép átjátszókábelét...)

Lógok még...

...sok egyéb más mellett egy kecskeszaporulat-módosításos poszttal is. Régebben írtam már arról, hogy a -viszonylag- kevés helyre való tekintettel, a fiatal jerkéink és a tejet nem adó lányaink, a falu határában, egy tanyán élnek. 

Ősszel ivarzanak a kecskelányok, emiatt is és a télre való felkészülés miatt, gyakorlatilag felére csökken a tejhozamuk. Így már elég a napi egyszeri fejésük, sőt lassanként átállhatok a kétnaponkéntire. (és majd egyszer arról is, hogy a kétgyerekkel fejésnél már csak a háromgyerekkel fejés a viccesebb... egyszer már írtam róla, hogy mióta gyermekeim vannak, igyekszem káromlás helyet dudorászni, így buktam le a takarítónénissel is, és tegnap este óta már azt is tudom, hogy az újabb pszicho slágerem a már-minálunk-babám...) Node, ha már ivarzás! Osztottunk-szoroztunk-körbekérdeztünk és a legjobb megoldásnak az tűnt, ha nem mi visszük mindösszes 10 leánykánkat (akikből 7 ivarérett), hanem, ha inkább hozzánk jön a bak. Rögvest akadt is egy vállalkozó szellemű, "Kedves" névre hallgató példány, akit akár örökbe is megnyerhetünk, elvégre egy ekkora háremhez dukál egy hímnemű egyed is. Kedvesünk jellemét megismerve/megszeretve, valamint szagát lassacskán elfogadva (s akkor még daliás termetéről szót sem ejtettem... ), át is kereszteltük őt Bendőnek.

Állományunk hazaköltöztetését követő napon készült az alábbi csoportkép is, melyen mind a 13 nálunk állomásozó ördögfajzat szerepel, köztük az én rózsaszín csodának álcázott enyim is:

Bendő látszólagosan jól végzi a dolgát, az eredményességéről karácsony magasságában már fogunk tudni nyilatkozni. Sikereiben bízva, voltak vendéghölgyei is múlthéten nálunk. Szóval oka nem igazán lehet panaszra. 

S végül egy aktuális hír: Katóka, a kukonya társalkodónő, aki képtelen volt elfogadni identitását és kutyaként próbálta élni mindennapjait, végre önmegvalósíthatott és a mai naptól megnyerte álmai munkahelyét: egy közeli állatsimogatóban lett hosztesz(kecske)lány.

Amikor még velünk élt:

(s még mielőtt szegény állatokat kizsákmányoló gazdáknak tűnnénk: Katókának volt egy régi balesete, még az előző gazdájánál átvetődött a szögesdrót kerítésen, mindkét tőgye megsérült, nem tud már kiskecskéket ellátni. Vérbő menyecske mivoltának köszönhetően túl sokszor áll meg egy laza pásztorórára a baknak, és hajlamos az ikerszülésre is. Jelen állapotomban pedig egy fikarcnyi késztetést sem érzek ikerkecskék felnevelésére.
Jámbor természetéből fakadóan fajtársai kiközösítették, az embereket viszont imádja. Bónuszként kaptuk, de nem sikerült nálunk sem túl jól a beilleszkedése, így az előző -erdész- gazdájával konzultálva elhelyeztük őt álmai lakára. Látogatni fogjuk. Megígértük. )

Számadatok

Bigulka, akit a jóidöse már csak a Bigger névvel illet, -ugyebár, nomen est omen-, észrevétlen meglépte az 5 kilás határt, az esti csakúgy mérésnél 5180 grammot mutatott, a még mindig kölcsön, rendelős mérleg. (lehet ám a fogadásokat kötni, hogy a gyermekágy végire megüti-e a két kiló pluszt...) Lassacskán az összes 56-os újszülött méretű rucit elcsomagolhattam, mert őurasága kinőtte valamennyit.

Már nem vagyok biztos benne, hogy hasfájós. Ugyanis, mióta megvontam Puki-szan nagymesterünktől az esti gázosító adagját, helyette magamrakötve folytatjuk a kilenc hónap alatt már jól bevált szimbiózisunk, valamint elfogadtam, hogy továbbra is Holstein frízként funkcionálok és úgy tűnik, Bigusz nem bírja ezt olyan iramban, mint ahogy nővérkéje, tehát marad a fejés, -elmúltak az esti üvöltéses produkciók. És így megoldódott az ördögi kör és még a fölöslegnek is akadt gazdája, egy korababa személyében.

A vidéki ember hozzáállása a hordozáshoz is megér egy nyúlfarknyi említést: az első hetekben az a hír járta, hogy mégsem szültem, hiszen továbbra is nagy hasam van. Aztán elterjedt, hogy mégiscsak. A történet ismeretében pedig kengurunak hívnak...

Bigi nem az a baba, akit etetés után ott lehet felejteni. Ő mihelyst megérzi, hogy elhagytam a szobát, mekegős üvöltésbe csap át, keze-lába csatakos hidegre izzad. Mindez pillanatok alatt. Ellenben már a magamrakötözés menetébe belealszik. 

Bigusz ébrenlétei alatt nem fénybenéz, mint elődei. Minimalista. Számára mennyei boldogság a fehér, huzat nélküli svédáruházas antiallergén párna a rubinvörös hálószoba falához támasztva. Mosolyra fakasztja.

Különös éjszaka volt

A tegnapot, bár zsúfolt volt és izgalmakban nem akadt ezúttal sem hiány, teljes erőből átfonta valami nosztalgikus báj. Emlékeztem az egy hónappal ezelőtti napra. Bigul születésére. 

Délelőtt már túl voltam egy fájásokkal sűrűn tarkított éjszakán, hogy aztán hajnal 6-kor varázsütésre minden elmúljon, én pedig bekucorodhassak a kicsik mellé. Két óra elteltével egy gerincig hatoló éles fájdalom ébresztett, és ekkor már tudtam, egy napon belül vagyunk a nagy találkozástól. Megkértem a hitöst, maradjon inkább velünk, bár nem tudom, hol a vége, de nyugalmat adna a közelsége. Nem ácsingóztunk összefonódva és türelmetlen mosollyal méricskélve a perceket, mindenki tette a dolgát. Végrendelkezett. Próbáltuk elterelni a gondolatainkat a lassan érkező, ám folyamatosan jelen levő fájásokról. Apjuk az állatokat látta el, rendet rakott a portán, én elindítottam pár utalást, feltöltöttem a hűtőt a kórházi napokra egy túlélőcsomaggal, majd elkészítettem egy adag sajtot és összekaptam a házat.

Közben a fájások jöttek-mentek, tankönyvi letisztult rendszerességről még mindig nem beszélhettünk. Onlány voltam Orsival, aki arra a kérdésemre, hogy mikor induljunk be a kórházba ennek tükrében, egy nagyon találó és számomra rendkívül hasznos választ adott: amikor már otthon nem bírok magamra figyelni, de ő biztos benne, hogy érezni fogom azt a pillanatot. (és ez valóban így is történt)

Közben elérkezett a délután. Fáradt voltam, és bár igyekeztem a fájások között ledőlni-pihenni, Kismici és az izgatottságom miatt ez nem mindig sikerült. A lelkem mélyén az az örökérvényű klasszikus éltetett, hogy minél többedik várandósság, annál intenzívebbek a fájások, ám kárpótlásként, gyorsabb lefolyású is ezáltal a szülés maga. (hát, ez nálam nem érvényesült). Próbáltam azt vizionálni, hogy mire bemegyünk, már majdnem csak a tolófájások maradnak hátra, és rövid időn belül  a karomban is tarthatom a legkisebbünket. A nagyfokú fáradtságba csöppnyi izgalom is vegyült, hiszen mindannyian tudtuk, már csak órák kérdése az egész. Közben legóztunk, besötétedett, 6 óra is elmúlt már, Hunor, aki általában a leghiggadtabb mindannyiunk közül, kérte hívjuk át a bébiszittyót. Én megpróbáltam a forróvízes kádazást, de a fájások nemhogy elmúltak volna, egyre erőteljesebben érkeztek, és az sem segítette elő az ellazulásomat, hogy mindkét gyerek ruháját levetve csapódott be mellém a kádba, locsolgatva, ugrálva rajtam. Na, én ekkor éreztem, hogy elérkezett az indulás pillanata. (5-7 perceseim voltak ekkor)

A Zazitól kapott ajándék levendulás palacsintát kulcstartót szaglászgattam egész nap fájásokkor és úgy éreztem, használ és kellemesen eltompít a levendula ereje.

9 óra is elmúlt már, mire a kórházba értünk, a kanyargó hegyi úton elég erőteljesen hullámzottak a fájások, de jöttek, szépen jöttek. A vizsgálat során 4 centisre ítéltettem, és egy hajnal kettes szülés jóslatával lettem ctg-re kapcsolva, ekkor még mosolyogva viccelődtünk. Éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, örültem a sűrűsödő és erőteljes fájásoknak, mert tudtam, minden egyes darab egyre közelebb visz a célhoz. Az erőm fogytán volt, hiszen második éjszakája nem aludtam már, így jól esett a lelkemnek az a hozzávetőleges időpont, tudtam, addig ki fogok/ki kell tartanom. Orsival megállapítottuk, a legjobban a derekam masszírozása tompít és én az érkezők közben illóolajos flaskát szaglásztam felváltva a levendulás tasakommal. A következő vizsgálatnál, kb másfél órával később, már 6 centis volt az aranykapu, burkot repesztett a szülésznő és jöttek is szépen a fájások, egyre intenzívebben, ekkor még labdán ültem, néha sétafikkantottam is, az egyre erőteljesebben rámtörő fájdalmak ellenére is képben voltam, igyekeztem átengedni magamon a régnemérzett érzést és hagyni, hogy a természet végezze a dolgát. Éjfél magasságában ismét megvizsgált a szülésznő és állítása szerint semmit sem haladtunk az elmúlt egy órában. Közben leesett Bigul szívhangja is, így ágyra parancsoltak. Zavaró volt, hogy az előző két gyerekkel ellentétben, akik gyakorlatilag végigaludták tulajdon születésüket, Bigi végig rugdosott-mocorgott, ébren volt.
Összetörtem. Testben és lélekben egyaránt. Mert a lelki szemeim előtt lebegő még hátralévő két óra, amit ki kell bírnom elillant és a helyét a fenenagy bizonytalanság vette át. És hogy mennyire agyban dől el minden? Fekve gyakorlatilag megszűntek a fájásaim, hosszú perceken át tudtam pihenni, sőt olykor el is aludtam 5-8 percekre. Kemény lélekpróbáló időszak volt ez. Az összeroskadás és az önmarcangolás ideje. Sírásos és feladásközeli pillanatok.

Orsi és a Hitösúr tanácsára végül hajnal kettőre összeszedtem minden erőmet és felálltam. Hagyva, hogy segítsen a gravitáció is. Ekkor újra és még elementárisabb erővel jöttek a fájások, de ezeket már nem tudtam kontrollálni, féltem tőlük és csak arra fókuszáltam minden idegszálammal, hogy túl legyek rajtuk. (ekkor törtem meg valahogy a jobb kezem hüvelykujját is, ami a mai napig nem működik tökéletesen a rákent tubusnyi csodaszerek ellenére sem)

Voltak kieső részek, azt tudom, hogy az egyik fájás alkalmával a falon függő gégecsőre esett a pillantásom, és ekkor bevillant, hogy én most azonnal AKAROK érzéstelenítőt, anélkül nem vagyok hajlandó egy perccel sem tovább folytatni az egészet. Közben olyan hangok hagyták el a testem, amikről magam sem hittem, hogy képes vagyok azokat kiadni. Arra még emlékszem, hogy Orsi ezeknek örült, mert ezek jó hangok. Végig bátorított, mellettem volt, suttogta belém az erőt. Ennek ellenére nehezen hittem el, hogy a tortúrámnak valamikor is vége lesz. Talán csak a halálommal.
Apjuk -aki már amúgy is egyre nehezebben tolerálta eszement hisztériámat- ekkor kiment a szülésznőért, hogy megkérje, mégha nem is van úgy, de mondjon valami biztatót. Persze, a konspiráció elméletek odaadó híveként azonnal összeállt bennem a kép, hogy annak ellenére, hogy a szülésznő orvosért menne, én már nem akarok hinni neki és továbbra sem adom fel a tompító iránti vágyamat. Menet közben már egy pálinkával is kiegyeznék, és ennek -az akkor már orvossal és szülésznővel kibővült környezetem számára- hangot is adok. Mert sírva vigad a magyar.

Aztán jön a kitolási szakasz. Még mindig nem akarom elhinni, mert egyáltalán nem olyan fájdalommentes, mint ahogy az a Minka esetében volt. 4 óra tízkor, gátvédelemmel végre megérkezik Zsigmond, földi nevén Bigulka, akit azonnal rámtesznek, ő pedig az előzetes összes rá- és a világra-zúdított szitkom hatására felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. És már ekkor tudom, hogy megérte. Hát hogyne érte volna meg. Az ólmos fáradtságtól reszketek, a felgyülemlett adrenalin hatására még több hülyeséget beszélek. (ezekért folyton elnézést is kérek, így még lehetetlenebbé válik a helyzet). Az ügyeletvezető az első császár miatt még elvégez egy méhűri betapintást, persze nehezményezem, sűrű bocsánatkérések közepette. Látom, a hitös egyre nehezebben viseli felfokozottságomat, ő totálisan leamortizálódott. Jelzi, ha elengedem, ő hazamenne. 

Nagyon sok minden kavarog azóta is bennem... ismét sokat tanultam. Legfőképpen önmagam gyengeségeit ismertem meg. A határaimat. Eddig is hittem abban, hogy a dolgok -főként- agyban dőlnek el. A pozitívak és a negatívak egyaránt. De ennyire saját bőrön talán még sosem tapasztaltam. Általánosítani sem lehet. És az aranyszabályok a szülésre nem vonatkoznak, mindenkinek más és más: nem feleződött a vajúdás ideje -sőt, ellenben sokkal intenzívebb és ezáltal sokkal küzdelmesebb is lett.
Közvetlenül az esemény után úgy éreztem, soha többet nem szeretném átélni még egyszer azokat a fájdalmakat. De az idő gyógyít és idealizál.
Bármikor. Bárhányszor. Még a hasfájásos napok és alvásmentes éjjelek ellenére is.

Napigyors

Már megint csak a csúsztatások meg a restanciák.

Pedig hétvégén volt egy léleksimogató kecskés-szappanyos-tőtöttpaprikás nagytalálkozás, aztán egyértelművé vált, hogy azok a láztokozó veres körök a tejtárolómon mégsem "csecs-foltok", mint ahogy azt előzetesen a hitös lódoktor diagnosztizálta, hanem valószínűleg mellgyulladás.

Az október 23-ról meg sok magvas két profán gondolat is eszembe jutott:

- az egyik EZ a játék, amely rádöbbentett, hogy ismét eltelt egy év. S hogy mi valósult meg a három éve megálmodott álmaimból? Huncmackó valóban szerelmes egy (pár) 4-5 éves szöszkébe. Ugyan nem kell előttük elhaladva az oviba jutnunk reggelente, de olykor a kertben elvétve tengődő virágaim látják kárát a minimacsó udvarlási szokásainak. Hugi valóban szeretne minden reggel oviba menni, majd kérvényezem alkalomadtán a korkedvezményes beíratását. Rá(m)férne. Türelmemet lassacskán inkább bárgyúságnak nevezném, és egyáltalán nem függnek össze az ÁTALUDT éjszakákkal, ugyanis kicsit túlteljesítettük a 3 éves tervünket és az előzőekben emlegetett gólyabácsi/néni egy hónappal ezelőtt már lepottyantott az udvarunkba egy babakék kiscsomagot, akiről pár napja kiderült, hogy nem az éjszakákat váltotta fel a nappalokkal, hanem kőkeményen hasfájós. Így este 6-7 órától hajnalhasadásig szoptatás-ringatás-összebújás-masszírozás kombóval lavírozunk, hogy aztán napközben a fiatalember ébreszthetetlenül kidőljön, akár rajtamlógva is, én meg éberkómában Kismicizhessek.
Viszont valóban régnemlátott módon elhúzódó indián nyarunk volt. 

- a másik meg az, hogy Bigulka éppen ezt a napot választotta ahhoz, hogy kettő darab 56-os méretű elsőruciját kinője. Van humorérzéke és stílusa, de ezt már a születési dátumával is bizonyította. (és lassan tényleg megérik bennem az a szüléssztori is... )

Hejjóvoda 1.

Kezdjük a kisebb falattal. Az agresszióval. Bár totálisan nem tudom elhatárolni a másik témától, de megpróbálom lemetszeni róla.

Mielőtt gyereke(ke)t vállaltunk, lehelyeztünk pár alapkövet, amelyek mentén szeretnénk a kicsik életét terelgetni. Nyilván voltak köztük már az első időszakban bebukósak, veszett fejsze nyelűek, (ugyanis a gyerekeken tényleg nincs ki/be kapcsoló gomb!), de a nagy részük teljesíthető-vállalható maradt. Ilyen elvek a maradjunk mindig őszinték, ne nézzük hülyének a gyereket, azért mert ő csak 80 centi, éppenannyi esze van, mint nekünk, sőt, olykor tisztábban is lát. És ide sorolnám a nem bántalmazzuk, nem verjük a gyereket, épp elég baj, az, hogy néha remegnek a falak a hangerőmtől. (önuralom, önuralom, mély levegő beszív-kifúj, gyakorlom én, mégse megy mindig... és erről ösmét eszembe jut a szülésünk, mert ottse). Még mielőtt piedesztálra emelném hősanya mellszobrom, azért azt elárulom, hogy néhanap, egy felpörgött tesós őrületet én is egy jólirányzott pelenkáracserdítéssel egybekötött szoba-elvonóval szoktam jutalmazni.

Azt gondolom, egészen jól boldogultunk egészen az óvoda kezdésig. Mert a sok-sok pozitív mellett, értelemszerűen negatív burjánzások is vannak. Amikkel olykor nem nagyon tudok mit kezdeni.

Adva van egy Hunor-korabeli kisfiú (plusz egy év), csoporttárs, nevezzük kisbencének. Kisbence látszólagosan kedves és segítőkész, harsány és csivitelős, ő az első, aki bármely szülő belépésekor nyakbaborul, örül, üdvözöl, és rögvest figyelmezteti erre a delikvens gyermeket is. Elsőre szimpatikus, ám idővel bőralámászóan beépül. És kisbence okos is. És mindentudó. Mert kisbence szülei mindent megbeszélnek kisbencével. Az persze jelen esetben egyáltalán nem mellékes, hogy a gyerek kérdéseire adott válaszok még köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. De kisbence kellően harsány és megvannak a maga által otthon már jól kifejlesztett és begyakorolt eszközei ahhoz, hogy érvényesítse igazát. Így vagy úgy. (és akkor most nem mennék abba bele, hogy hiszek a frusztráció-agresszió hipotézisben, mely szerint, ha valakit meggátolnak a személyes erőfeszítéseiben, akkor az illetőben agresszív hajtóerő keletkezik, és ebből fakadóan mindenképpen kárt tesz a frusztrációt okozóban. Kisbence viselkedése a fönti elmélet tipikus esete)

Az elmúlt hetekben itt él velünk kisbence is. Az ő hangján sivít Hunor, az ő bicskanyitogatóan felnőttes szavai köszönnek vissza akkor is, ha Huncos Minkát nevel. (úgy szájon váglak, hogy kiesik az összes fogad) És az ő felpörgetett mozdulatai dobják fel a plafonig hazaérkezéskor a cipőt, rúgják -jelképesen- fejbe kismicit, ütik meg apát. És ő az, aki büntetéskor a szememberöhög, aki rácsapáskor képenviháncol nem fájt-nem fájt, köszönöm a lekvárt danolással. (ezt se tőlünk)

Mert kisbence ekkor figyelmet kap. Mert akkor róla szól minden. És fókuszban lenni jó. Ezt már négyévesen is tudják.

Este, lefekvéskor a takaró melegében vannak tiszta pillanataink. Ekkor átbeszéljük kisbence butaságait, interaktív meséinkben sokszor előfordul egy kisbencére hajazó kisfiú, aki szófogadatlan és engedetlen, bántja a gyerekeket/felnőtteket és ezzel szomorúságot okoz szerető szüleinek. Tudom, hogy érti. 

Nem tudom, hogy ennél többet mit tehetnék még. Meg szoktam kérdezni, kitől hallja ezeket, fel szoktam ajánlani, hogy bemegyek és elbeszélgetek az óvónénijével (Andinéni szerelem van még mindig, előtte persze halál égő lenne a "rosszarca"), ilyenkor megemlíti kisbencét, átrágjuk magunkat a dolgokon, belátja, hogy kisbence viselkedése nem helyénvaló. 

Aztán minden marad a régiben. 

Kedves rutinróka szülők: van valami életvezetési tanácsotok kisbence kiiktatására? (a túszul ejtése és átprogramozása már a listámon van...)

Szittyakutya

Aki nem emlékezne rá, annak belinkelem a képét pár szóban elmesélem, hogy tavaly augusztusban Göncöl kutyánk mellé csapódott egy, leginkább subára emlékeztető szőrrel megáldott annyira csúnya, hogy már szép, szürkésfekete kankutya, aki a Tóbiás nevet kapta -tőlünk. Ugyanis, mint kiderült, volt néki a faluban böcsületes nevet adó (Morzsi) gazdája is, de onnan rendszeresen megszökött. Többszöri jojózás után (elküldtük este, visszajött reggelre), végül megadtuk magunkat a sorsnak és befogadtuk.
Szerelmükből -hála az égnek- Göncibödönci feminizmusának köszönhetően, nem született gyerek. Olyanok ők, mint az öreg házasok, anyjuk sokszor zsörtölődve leteremti apjukot, hiába no, nálunk a  nőstények már csak ilyenek. 

Idén augusztusban csodás kép fogadott egy délelőtt az udvaron: drága kutyáink összeragadtak. Gömbölödött is GönciPityu, ahogy azt kell. (peeersze, már pont mér az állatorvos kutyája lenne ivartalanítva, ugye?!)

Egészen az első fagyig tette, pontosan október 14.-ig, amikor is este nyüsszögést hallottam a teraszról. Éppen potyogtatás közben volt, a drága, nem szívesen engedett a közelébe, hát még szegény Tóbiásra hogy acsargott, meg is állapítottuk ismét, sok a hasonlóság köztünk. (és erről a szülésünk jutott eszembe, mert jajjvolt szegény hitösnek, amit akkor kapott tőlem) Később apjuk megpróbált megalmozni Göncinek a pincébe és elkezdte becipelni a kiskutyáit, szám szerint hetet (9 született, ebből egy halva, egy pedig fejlődési rendellenességgel, ő is elpusztult). Göncöl figyelmesen végignézte, majd amint apjuk befejezte és átadta volna a boldog mamának az új vackot, el is kezdte visszaszállítmányozni a kicsiket a faltövébe magaásta gödörbe. Feladtuk, de a biztonság kedvéért pokrócokkal és szőnyegekkel borítottuk be a kiccsaládot. 

Tegnapelőtt mertük először megbolygatni az almot, sajnos a naturalista szittyaságának áldozatai is lettek: 3 kicsi bekeveredett a pokróc-rétegek közé (köztük egy magunk számára kiszemelt kétszer-akkora-mint-a-többi kiskan is), így most már csak négy eleven kisgombóc várja szerető gazdijait. De tényleg.

Írnék én csak...

Ezer dolog foglalkoztat-kereng most köröttünk. Megcímszavazom magam számára, aztán igyekszem visszatérni és kifejteni, mert van jó pár olyan dolog is, amiben úgy érzem, segítségre szorulok, de amíg vegyesváltóban vírusos fosunk-hányunk és az éjjeleink romantikázás helyett ágynemű- és törölközőcserével tarkított performanszokba torkollnak, képtelen vagyok 5 teljes percnél hosszabb ideig gép elé telepedni. 

Kedélyállapotilag viszont okunk nem igazán lehet panaszra. Csak a Kungfupandák és a bummbummbummok száma szaporodott meg az elmúlt napokban MÉG elviselhetetlenebb számúra.

( 1. tanyalájf: kecskeszaporulat, szittyakutya, 2. hejjóvoda: agresszió, alfák és omegák)